Csak szerencsével lehetett eljutni és bemenni Genovába

Vágólapra másolva!
Az [origo] tudósítójának a legnagyobb nehézséget Genova megközelítése és elhagyása jelentette. Odafelé Velencében közölte velem gúnyos mosollyal egy vasutas, hogy Genovába egyáltalán nem megy vonat. Huszonnégy órával később Genovában közölte velem egy szakszervezeti aktivista hasonló mosollyal: a városból kifelé többször nem megy vonat. Mind a kétszer ment, legfeljebb nem akkor és onnan, ahogy az várható volt.
Vágólapra másolva!

ODA

Velencében nem volt meglepő, hogy a Genova felé menetrendszerűen közlekedő vonat nem működik. Furcsa volt azonban, hogy még a környékre sem ment semmi, és a vasutasok egyöntetűen állították, hétfőig nem is fog. A Santa Lucia pályaudvaron ácsorgók közül a Genovába tartók hamar megismerték egymást, bizonytalan körözésükről. Dimitrisszel, a görög kommunistával, és Kimmel, a koreai emberjogi harcossal próbálkoztam a bizonytalanok közül. A választás bejött, a nemzetközi antiglobalizációs küzdelem e két aktivistája sokat tudott, állították például, hogy Milánóból másnap hajnalban megy vonat Genovába.

Velencéből tehát Milánóba utaztunk, ahová hajnali fél három körül érkeztünk. Kim tudni vélte, reggel egy másik pályaudvarról lehet majd továbbmenni, de azért felhívta genovai ismerőseit, akik nem vették fel a telefont. Utóbbi jelenetsor még harmincszor megismétlődött aznap hajnalban. Átgyalogoltunk a dómjáról híres városon át egy másik pályaudvarra, ahol már több hajléktalan is aludt. Csatlakoztunk közéjük, bizalommal teli szívvel néztük a kiírást: reggel hétkor megy vonat Genovába, de csak előzetes foglalással lehet rá felszállni. Azt senki sem tudta megmondani a pályaudvaron, hogy ez a kis kitétel mit jelent.

Hajnal felé áramlani kezdtek a láthatóan tüntetni akaró emberek a pályaudvarra. Mindenki kedélyesen beszélgetett, és képeket mutogattak a pénteken megölt tüntető véres teteméről. Képsorozatot a kommunisták lapja, a Liberazion jelentette meg. A tömegre megjelentek a rendőrök is, kis távolságból méregették az embereket.

Hamarosan vörös zászlókkal és kempingasztalokkal megjöttek a szervezők. Határozott fellépésű, sarlós-kalapácsos kitűzős aktivista nők kiabáltak hangosbeszélőbe, és egy szelíd mosolyú úr egy dobozkát simogatott. A dobozban jegyek voltak Genovába, amelyekből az úr mindenkinek akart adni, de a női aktivisták ezt egyelőre nem engedték meg nekik. Fénymásolt Genova-térképet viszont bárki kaphatott.

A tömeg egyre gyűlt a pályaudvaron, és a kommunisták csak annyit mondtak, várni kell. Hamarosan elindult mégis elkezdték árulni a jegyeket, kis fénymásolt cetliket, golyóstollal mindegyikre egy számot írtak. Az enyémen négyes volt.

A különvonatok hét után kezdtek indulni. Az első induló vonat mellett a peronon hosszú sor állt. A felszállás előtt aktivisták megnézték a cetlimet, meglátták rajta a négyes számot, és elzavartak, olyasmit kiabálva, hogy ezzel csak a negyedik vonatra lehet felszállni, ami később indul, ki van írva mikor. Megnéztem a kiírást, de csak három vonat indulását ígérte a tábla.

A második vonatnál újra szerencsét próbáltam, és a tömeg miatt itt már számot nem néztek, elég volt a cetlit lobogtatni. A felszállók csomagjait rendőrök lapogatták meg unottan, egyáltalán nem alaposan.

A vonaton kiderült, a Kommunista Párt különvonatán vagyunk. Csak szervezetten, valamelyik előre regisztrált csoporttal lehet Genovába jutni, például velük. Hasonló buszok és vonatok sok helyről indulnak, de a legtöbbre napokkal előre helyet kellett foglalni, eredetileg nem is volt biztos, hogy adhatnak-e még ki jegyet aznap reggel.

A különvonaton úttörőnyakkendős, elszánt arcú huszonévesek és mosolygós idősek utaztak. Az öregek kisrádiók köré bújtak, és komoly arccal vitatták meg a híreket, a fiatalok pedig munkásmozgalmi dalokat énekeltek, és transzparenst igazítottak. A vonat a Genováig tartó 100 km-es utat öt óra alatt tette meg. Ez alatt nem lehetett fel- és leszállni, WC és víz a szerelvényen nem volt. Hamarosan kiderült, ilyenek Genovában sincsenek, úgyhogy csak elkezdtük szokni a helyzetet. A kommunisták arról beszéltek, direkt bosszantják őket a vonat állandó várakoztatásával és kerülő útra terelésével. Érdeklődve hallgatták, mit gondolnak Magyarországon a kapitalizmusról, megértően elutasították a kelet-európai baloldali diktatúrákat, és a lázadás fontosságáról beszéltek az embertelen pénzvilág ellen. A Riviérán strandolóknak vörös zászlót lógattak ki az ablakon, és hangosan kiabáltak, szerintem valami olyasmit, hogy együk meg a gazdagokat.

Genovába érve elmondták: őrizzük a jegyet, mert csak ezzel tudunk visszautazni velük. Egy másik pályaudvarról megy majd Milánóba a vonat, hajnali négykor indul, de éjféltől már fel lehet rá szállni.

VISSZA

Este hat körül azt kezdték mondogatni az emberek, hogy a kijelölt pályaudvarra, ahonnan visszamennének a vonatok, bezárnak. Elindultunk a pályaudvar felé, remélve, lesz, aki megmondja, honnan és mikor megy akkor majd vonat. Néhány méter megtétele után szemből kétségbeesetten rohanó tömeg sodort el. “Boztosan nem lehet a pályaudvarhoz jutni, a Vörös Zóna határán van, ott épp harcok dúlnak, nézd a füstfelhőt!” kiabálta valaki, kis gézmaszkot a kezembe nyomva, és egy elhamvadó amerikai zászló lángjaiba bámulva.

Elindultunk a pályaudvarral ellenkező irányba. Eddigre a vonattal érkezettek közül sokan tudták, teljesen bizonytalan a visszaút. Kis csoportok bolypngtak egymástól függetlenül a városban, a nagy menetelés egysége végképp felbomlott. “Én már tegnap este is Milánóba akartam menni, a lövés után, de most sem érdemes a pályaudvarhoz menni, inkább még egyszer a stadionban alszom” – magyarázta egy szeplős lány. “Egyenként biztos odaengednek a pályaudvarhoz, csak nem szabad nagy csoportban menni. Éjfél körül próbáljátok meg” – magyarázta valaki más, és mindenkinek volt valamilyen ötlete, amivel az emberek egymást biztatták. Annyi biztos volt, el kell menni abba az irányba, ahonnan nem látszik füst.

A város széle felé megállt a tömeg. Mindenki úgy tudta, jönnek majd buszok, és a stadionokba viszik az embereket éjszakára. Hamarosan azonban elterjedt, a kommunisták vonata reggel négy helyett már este kilenckor elindul, a pályaudvarról, ami megközelíthetetlen. Valaki hangosbemondón közölte, akinek van jegye, gyülekezzen a kék busz mögött. Félórás gyülekezés után azt mondták, egy kommunista parlamenti képviselő garanciát vállalt a csoportért, ő fog felvezetni minket egy autóval, és rövid időre a rendőrök kinyitják a kordont, de sietni kell, mert egy óra múlva indul a vonat, és az állomás négy kilométerre van. Körülbelül ezren indultunk erőltetett menetben abba az irányba, ahonnan ez előbb még egymást taposva menekültek az emberek. Hamarosan hangosbemondón elkezdtek üvölteni, álljunk meg. Megálltunk. Tíz perc múlva azt kiabálták, nagyon kell sietni, és menjünk már. Elindultunk. A képviselő végül nem jött, de azért megnyugtattak, most szabad az út a pályaudvarra, vége a harcnak.

Körülbelül egy kilométert gyalogoltunk, amikor váratlanul megállt egy busz a tömeg mellett. Kiszállt a sofőr, és azt mondta, az állomásra megy. Ahányan csak tudtunk, felkapaszkodtunk a buszra, de az emberek többsége természetesen nem fért fel rá. A busz hamarosan letett a pályaudvar mellett, amit rendőrök erős kordona vett körül. A pályaudvar a Vörös Zóna határán volt.

A pályaudvar előtti téren több ezer ember tülekedett, a bejárat megközelíthetetlen volt, és elterjedt, nem engednek be senkit. Fél óra múlva, jött a menetrend szerint érkező hangosbemondós aktivista. Azt üvöltötte, hogy akinek a kommunisták Milánóba tartó vonatára van jegye, az bemehet. Húsz perc alatt átnyomtuk magunkat a tömegen, a máshova tartók féltékenyen néztek ránk. A pályaudvaron vizet és szendvicset osztottak a szerencsésen bejutottaknak. Fél tíz körül felmászhattam a vonatra. A szervezők kiabálva sietették az embereket, néhány perc és indulás. Ezt pont egy órán keresztül folytatták még, fenyegetve, hogy most már végképp lemarad, aki eddig nem jött. Fogalmam sincs, hogyan terjedt el a hír a felbomlott csoportok között, hogy nem hajnalban indul a vonat, és hányan jutottak fel rá azok közül, akik érkeztek vele.

Hajnali fél egy körül értünk vissza Milánóba. Visszafelé a kommunista aktivisták aludtak és füvet szívtak a vonaton. Leszálláskor kisebb csoport ütemes tapssal és nagy ovációval fogadta a tüntetőket, Libera Genova! - kiabálták, és hazamentek.

Magyari Péter

Ajánlat

Könnygázba veszett sarlós-kalapácsok: 800 szervezet harca a 8 óriás ellen