Az anyák a halálra készülnek<br/>

Egy mocskos falú házban, valahol Ugandában, anyák emlékkönyveket készítenek gyerekeiknek. A nők AIDS-től haldokolnak, s ez az egyetlen mód, hogy valamit örökül hagyjanak.

A BBC riportja

Anya gyermekével

Az asztalnál asszonyok írják emlékkönyveiket. Ezek a könyvek tulajdonképpen albumok, sok beragasztott fényképpel és ceruzarajzokkal a törzsi családfákról. Ezek a füzetek egy-egy élet boldogságát és fájdalmát tartalmazzák, elkezdve az asszony születésétől egészen addig, amíg az ő gyermeke meg nem született, s aztán még azon is túl, egészen a mai napig. Az anyák elmesélik gyerekeiknek azt, amikor az első lépéseket tették, amikor először megszólaltak, amikor először mentek iskolába. Minden gyereküknek egy-egy külön könyvet hagynak hátra.

"Nem fogok ma meghalni"

Irene Namagembe Nakkunak négy könyvet kell írnia - egy szem lányának és három fiának. Keményen dolgozik, hogy időben végezzen. "A füzetek jelentik a kincset, amit rájuk hagyok" - mondja. "A gyerekek látják, hogy sírok néhány résznél, de a könyvek által el tudok nekik mondani dolgokat, amiket szemtől szemben nem tudnék."

Emlékkönyvében Irene elmeséli gyerekeinek, hogyan halt meg az apjuk AIDS-ben. "A gyerekek azt mondják: 'ugyanúgy fogsz meghalni, mint apu'" - mondja Irene. - "De a könyvben el tudom magyarázni, hogy nem halok ma meg."

Az emlékkönyv a szeretet gesztusa, s a bátorságé is. A nők elmesélik, hogyan kapták meg a vírust, néha milyen rosszul érzik magukat, és hogy mennyi idejük lehet még hátra.

Remények és álmok

Azoknak, akik nem tudnak írni-olvasni, a gyerekeik segítenek. Egy asszony néhány oldal után meghalt - a fia próbálja befejezni a történetet.

"A fiam, Ezra odavan a fociért, a testvére Ediger szereti a zenét" - mondja Irene. - "Így azt tanácsolom nekik, hogy ragaszkodjanak hobbijukhoz, amikor én már nem leszek. Persze tanulniuk is kell."

"A lányomnak azt üzenem, hogy nem szeretném, ha férjhez menne, még ha senki nem is tudja fizetni a tandíját. Ha elég sokáig élünk, el tudjuk mondani a gyerekeknek, hogy mit szeretnénk velük. Ha nem, legalább a könyvben benne van."

Rebecca Nakabazzi csak 24 éves. Ő már befejezte emlékkönyvét, amit kilenc éves fiára, Julius Lugoloobira hagy. Ez a vonzó, karcsú fiatal nő, gondosan befont hajjal és csillag alakú arany fülbevalóval nem tűnik betegnek. De amikor mellém ül és megmutatja a könyvét, magam előtt látom, ahogy elillan az élete.

"Ez én vagyok" - mutat egy fényképre, amin egy szélesvállú, kerekarcú kislány látható. Nem találom a kislány nyomát a mellettem ülő kicsi alakban.

"Julius, egész éjjel vajúdtam veled" - írja füzetében. - "S mikor megérkeztél, 4,3 kilót nyomtál. Gyerekként kövér voltál, de hamar felültél. Szeretted a zabkását tej nélkül és soha nem sírtál iskola előtt."

"Mindig szerettél egyedül játszani. Szerettél nyulat tartani és biciklizni. A legkedvesebb emlékem rólad az, hogy ha valakitől kaptál enni, mindig hoztál egy darabot belőle nekem."

"És aztán állandóan velem voltál, miután a bátyám meghalt."

Végső küzdelem

Egy élénk, magabiztos fiú mosolyog Rebecca könyvének fotóin. Julius boldognak látszik, de a családi piknikeket és összejöveteleket ábrázoló fotókon sok olyan rokon látható, aki már nem él - Julius apja, Patric, unokatestvére, Brenda, nagynénje, Betty. Mindannyian AIDS-ben haltak meg.

dél-afrikai anya

De lehet, hogy Julius nem él elég sokáig, hogy valóra váltsa anyja álmait. A könyvben Rebecca óvatosan elmondja neki, hogy őt is megvizsgálták, amikor négy éves volt, s ő is HIV-fertőzött.

Noha a könyvek egyszerűek, többe kerülnek, mint amit néhány asszony megengedhet magának. De mindannyian küzdenek, hogy megcsinálják. "Ez az utolsó dolog, amit a gyerekeinkért tehetünk" - mondja Irene.

A programot egy brit szociális munkás, Carol Lindsay Smith indította el. "Sokat segít az asszonyoknak, hogy tudják, a gyerekeik felkészülnek" - mondja. - "S a gyerekek is megtudják, hogy az anyjuk nem csak egy ember, aki haldoklik, hanem egy olyan ember, aki élt is."

Ajánló:

(angolul)