Eunuchok lábnyomában?

Az európai tudományfinanszírozásban gyökeres változtatásokra van szükség - figyelmeztet Christopher Patten egykori EU-biztos. Az írás rövidített változatát most honlapunkon olvashatja.

Európa, a tudományos kutatás és felsőoktatás egykori éllovasa, könnyen a "futottak még" kategóriába kerülhet, ha rövid időn belül nem kerül sor gyökeres változtatásokra az európai tudománypolitikában és tudományfinanszírozásban - állítja a Nature 2006. június 8-i számának hasábjain is publikált írásában Christopher Patten egykori EU-biztos, az Oxford University kancellárja. Az írás, mely először 2006. februárjában hangzott el Párizsban, kiemeli, hogy pusztán piaci eszközökkel lehetetlen a vesenyképes tudásalapú gazdaság lisszaboni célkitűzéseit elérni. A lemaradáshoz vezető trend megfordításához az egyetemek és a kutatás finanszírozásának növelésére van szükség.

2000-ben a lisszaboni konferencián az Európai Unió határozatot hozott, miszerint 2010-re a közösségé lesz a leginkább versenyképes, tudásalapú gazdaság az egész világon. Hogy e hősies vállalását megvalósítsa, az Unió számos reformjavaslatot nyújtott be, s közülük jónéhány már meg is valósult azóta - nem mindegyik tagállamban egyforma hatékonysággal. Összességében mégsem mondható, hogy sikertörténetről lenne szó, és az okok némelyike talán világos is. Felvetődik a kérdés: mi a baj azzal, ha többet akarunk befektetni a tudásba - ezen belül is a felsőoktatásba és a kutatás-fejlesztésbe? A problémák közül némelyik adminisztratív jellegű, másoknak kulturális okai vannak. A legnagyobb gondot azonban mégis a kormányzati (és egyéb) források hiánya, valamint a K+F alapok vállalati beruházásának hiányosságai jelentik. Lényegesen egyszerűbb az előbbi kérdést megoldani, bár ha arra megtaláljuk a megfelelő választ, az utóbbi sem jelenthet később gondot.

A jelen helyzet következményei hagyományosan haszonelvű és liberális terminusokban egyaránt leírhatóak. Az utilitarista érvet leginkább a politikusok hangoztatják, amikor az egyetemek vagy a kutatás kerül szóba. Azt mondják - mintha ez újdonság volna -, hogy mindinkább tudásalapú gazdaságban élünk (nehéz elképzelnem egy tudatlanságra épült gazdaságot). Ez a közhely egy bizonyos pontig persze igaz. Nem kísérlem meg bebizonyítani, hogy közvetlen korreláció áll fenn a felsőoktatás és a gazdasági növekedés között, ahogy azt sem kívánom igazolni, hogy a kutatásra és fejlesztésre fordított befektetések és a sikeres innováció között hasonló mechanizmus működne. Mindazonáltal mégsem képezi vita tárgyát, hogy a tudomány - tökéletlenségei ellenére - még ma is a gazdaság egyik fő motorja, a kreativitás és a társadalom jóléte szempontjából meghatározó jelentőségű tény. A tegnap tudománya, amely a 'miértekre' keresett választ, a technológiával párosulva ma a 'hogyanok' megválaszolásán fáradozik. Ma azt a "tudást" éljük fel, amelyet a múltban tudósok és szakemberek állítottak elő. Vajon van annyi lendület Európában, hogy a minket követő generáció is tudja majd hasznosítani az eredményeinket?
Az elmélet után lássuk a számokat, főleg a 2005-ös OECD-mutatók alapján. Mennyi dollárt költenek az egyes országok felsőoktatásra hallgatónként (beleértve a K+F pénzeket is)? Franciaországban az összeg 9 000 USD körüli, Németországban nem éri el a 11 000 USD-t, Nagy-Britanniában is csak 12 000 dollár. Ausztria, Belgium, Dánia, Hollandia és Svédország jobb mutatókkal dicsekedhet. Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanez a szám 26 000 dollár. Most nézzük ugyanezeket a számokat a GDP arányában: Franciaországban, Németországban és az Egyesült Királyságban 1,1% az arány. Amerikában ugyanez 2,6%, ebből 1,2% állami alapokból származik, a maradék 1,4% pedig magánkézből. Vagyis az USA-ban az állami szektor jóval bőkezűbb, mint az állami és magánszektor együtt Európa három legnagyobb gazdaságában. A kutatás legfőbb helyszínei az egyetemek. Ha a felsőoktatási intézmények alulértékeltek, akkor milyen kilátásai lehetnek a kutatásnak?
A Times 2005-ös egyetemi rangsorlistájának első tíz helyén mindössze három európai intézmény neve szerepel (Oxford, Cambridge és az École Polytechnique). Ha az első ötven helyezettet nézzük, azt látjuk, hogy köztük tizenhárom európai, kettő svájci szerepel. A talán kevésbé megbízható Shanghai-lista még kiábrándítóbb: a "Top 10"-ben mindössze két európai egyetem szerepel, az első ötvenben pedig csak kilenc. Újabb statisztikákat idézek röviden: a 20. század első három évtizedében Franciaország, Németország és Nagy-Britannia külön-külön több tudományos és közgazdasági Nobel-díjat szerzett, mint Amerika (amely ekkor az összes díjnak csupán 3%-át szerezte meg). A 70-es évek óta Amerikához kerül az összes Nobel-díj közel 60%-a, ami több, mint amennyit az egyesült Európa szerez. A szélesedő atlanti akadémiai szakadékot jól illusztrálja egy újabb mérőszám: az Egyesült Államok tudósainak idézettsége ma megközelíti az 50%-ot. Miért bánunk lekezelően az amerikai kultúrával szemben, amikor az USA kétszer annyit költ a tudásra, valamint annak az egyetemistákhoz való eljuttatására és megszerzésére, mint mi itt az öreg kontinensen, melyet úgy emlegetünk, mint a nyugati civilizáció bölcsőjét?
Magas színvonalú felsőoktatásunk számára újabb csapást jelentett, amikor a mennyiségre helyeztük a hangsúlyt a minőséggel szemben. Kérem, ne értsenek félre: az oktatási lehetőség minél szélesebb körű kiterjesztése mellett állok, de semmiképpen nem azon az áron, hogy a színvonalat csökkentjük. A társadalmi igazságosság jegyében egyre növekvő mennyiség két következménnyel jár. A kormányzatok nem költenek többet az oktatásra csupán azért, mert több a hallgató. A fejkvóta számít, és a rendszer egyre inkább a kreditszerzésről szól, nem pedig a tanulásról (ahogy Jane Jacobs kanadai közgazdász is megjegyzi). A kreditrendszer egyes országokban magas lemorzsolódási számokat okoz, míg másutt az abszurd hosszúságú diplomaszerzési időért felelős. A választ az állítólagosan megnövekedett produktivitásban találják meg. Mindez csupán azt jelenti, hogy nyomás nehezedik az akadémiai fizetésekre, a romló képességekre és a leértékelt tanulási tapasztalatra. Ezek talán kevésbé megragadható tényezők, ám ami összességében biztos: az oktatás minőségi romlása.
A fentiek milyen összefüggésben állnak kutatási, fejlesztési és innovációs teljesítményünkkel? Egyrészt több mint meglepő lenne, ha a felsőfokú oktatásnak és az alapkutatásoknak nem lenne hatásuk a szélesebb kutatási szcénára. Másrészt az egyetemi kutatás alulfinanszírozása párosul az üzleti szféra alulfinanszírozásával. Az üzleti Európa jóval kevesebbet tesz az ügyért, mint az üzleti Amerika és Japán. A GDP-t nézve az európai cégek ilyen irányú befektetése egy évtizede a 2% körül stagnál, míg az USA-ban folyamatosan növekedett. Az Európa és Amerika, valamint Japán közötti jelentékeny különbség abból adódik, hogy az utóbbi két országban a vállalati szektor igencsak mélyen nyúl a zsebébe, ha kutatás-fejlesztésről van szó. Az eddigi összehasonlításaim főleg Európa és Amerika viszonylatában működtek, de hasonló számokat mondhatnék Bangalore-ból vagy Shanghaiból: az Ázsiában publikált tudományos dolgozatok száma meredeken nő (pl. a nanotechnológiai cikkeké). Indiában évente 260 000 mérnököt bocsátanak útjukra az egyetemek. Kínában a K+F-re fordított összeg 2010-re eléri a GDP 2%-át. Hamarosan nem csak attól kell tartanunk, hogy a legjobb kutatóink nyugatra mennek, de attól is, hogy keletre...
Mit tehetünk? Egyrészt fontos, hogy felismerjük a probléma nagyságát, és megértsük, hogy könnyebb megoldást találni rá, mint más, ránk zúduló gondokra. Arról se feledkezzünk meg, hogy óriási előnnyel indulunk, és hogy rendkívül gyorsan képesek vagyunk eredményeket elérni. Előnyeink közé sorolom az Európában fennálló életszínvonalat - összevetve a világ többi részének életszínvonalával. Van egy ázsiai mondás: jobb beállni egy rövid sorba, mint egy hosszúba. Mi a rövid sorban állunk. Nem csupán boldogulunk, hanem nagy egyetemeink és kutatóintézeteink vannak, melyeknek hosszú történelmük van, nagy hagyományaik és elkötelezett kutatóik. Még mindig világszínvonalú intézeteink és tudósaink vannak, bár nem annyi, mint amennyit szeretnénk. Csupán egy dologban szenvedünk hiányt: a bőkezű támogatásban. Számtalan elsőrendű vállalat működik Európában. Ne szégyelljünk példákat ellesni Amerikától, hogy fordítsunk a dolgok állásán! Nézzük csak meg, hogy Stanford - alig egy generáció alatt - hogyan vált üzleti iskolával is rendelkező campusból a világ egyik legnagyobb kutató egyetemévé. Minek köszönhető a varázslat? Főként a pénznek.
A cselekvés bizonyos elemeit nemzeti szinten, másokat európai szinten kell végrehajtani. Az EU-tagállamoknak előrébb kéne sorolni a felsőoktatás és a K+F ügyét. Ha a kormányok úgy határoznak, hogy a hallgató ne fizessen tandíjat, akkor ezt a pénzt az adófizetőktől, a vállalati szférától vagy a nagylelkű adományozóktól kell megszerezni. Ha a kormányok többet költenek, az a vállalatok pénztárcáját is tágabbra nyitja. Ami az adózást illeti, Írország esete példaértékű. Természetesen több magánadományra is szüksége van egyetemeinknek. Mindössze két európai egyetem kerülhetne fel arra a százötvenes listára, amelyen a magánkézből leginkább támogatott amerikai egyetemek szerepelnek.
Úgy tűnik, az Európai Közösség megértette a probléma természetét és a fenyegető veszély nagyságát. Eddig három megoldással próbálkoztak - ezek közül egy sikertelen volt, a másikban megvan a siker lehetősége, az utolsót pedig nem tudom mélységében értékelni.
Először is az Európai Közösség megpróbálta úgy módosítani az európai büdzsét, hogy más prioritások kerüljenek előtérbe - a versenyképesség, a növekedés és a kutatás-fejlesztés -, mint az ötvenes években kitűzött célok. Eddig kevés sikerrel próbálkoztak ebben az irányban. Másodsorban a Közösség eltökélt szándéka, hogy az European Research Centre (Európai Kutatóközpont) rút hernyóból csodás pillangóvá változzon. Emlékezzünk vissza az intézmény szerepére: eredetileg az amerikai National Science Foundation európai megfelelőjének szánták. Feladata az elsőrendű tanszékeken és intézetekben végzett úttörő kutatások támogatása. A Központot szakemberek (tudósok, akadémikusok, kutatók) fogják irányítani, nem pedig bürokraták vagy politikusok, s az ellenőrzése is különleges lesz. Az ösztöndíjakat a legjobbak fogják kapni, s nem a "juste retour" (igazságos visszatérítés) elve alapján osztják majd ki. A cél az lenne, hogy az intézménynek még kevesebb köze legyen a politikához, mint amerikai előképének. Ilyen szempontból kutatóinknak behozhatatlan előnyük van, hiszen a felvilágosodás-ellenes irracionalizmus sosem hatott kártékonyan a tudományra, kivéve az állatkutatásokat. Gondoljunk csak a lézerre vagy a DNS-re, s máris megértjük, hogy a végeredmény kereskedelmi szempontból sokkal jelentékenyebb lesz, azaz nem "öncélú" tudományról lesz szó. Vagyis az European Research Council (Európai Kutatási Tanács) a legjobb úton halad, és csupán egyetlen problémás kérdés van vele kapcsolatban: a költségvetésének a nagysága. És ez az a pont, ahol a harmadik felvetés kimenetele is kétséges. A Közösség felvetette a European Insitute of Technology (Európai "Műegyetem") létrehozását, amely mintegy az MIT-t lett volna hivatott lemásolni, s azt a hatást a regionális gazdaságra, melyet az MIT az USA észak-keleti részén kifejt. Bár én elolvastam az erről szóló előterjesztést, meg kell mondanom, találtam jónéhány vitás pontot benne. Valódi intézményről van szó, vagy egy virtuális közegről, amely a hálózatban való gondolkodást promotálja? (Tényleg szükségünk van erre?) Az EIT olyan műszaki és innovációs "zárdákat" akar létrehozni, melyek közül már működik jónéhány az én országomban is a Temze völgyében, valamint Kelet-Angliában, továbbá Franciaország keleti részén és Németország bizonyos területein? Mindennek mi az üzenete az olyan kiváló, a versenyt az MIT-vel felvenni képes intézmények számára, amelyeknek egész egyszerűen több pénzre volna szükségük ahhoz, hogy még jobb teljesítményt nyújtsanak? Úgy vélem, nem egy újabb intézetre van szükségünk, hanem a már meglévő egyetemek és kutatóintézetek kedvezőbb támogatására. Végül jegyezzük meg, hogy most, amikor az európai kutatási büdzsé erőteljes nyomás alatt áll, mi biztosítja, hogy az új szerv létrehozására fordítandó összeget nem abból a pénzből költenék el, amit egyébként az European Research Centre-en keresztül osztanának szét? Összességében úgy látom, ezen az ötleten még jócskán kell dolgozni, s az egészen közeli jövőre kell összpontosítani, hogy az ERC valódi sikertörténetté válhasson.
Az itt felsorolt érvek remélhetőleg az Önök számára is meggyőzőnek hangzanak. A demográfia új kihívások elé állítja Európát. A célunk, hogy Európa ne csupán a 21. századi történelem egyik mellékszereplője legyen, hanem fontos tényező. Mindezt úgy kell elérnünk, hogy a lakosság itteni aránya csökken, illetve a világkereskedelemben és -termelésben elfoglalt pozíciónk is gyengül. Katasztrofális következményekkel járna, ha a tudomány és oktatás területén is hasonló tendenciák érvényesülnének. Jóval fontosabb dolgokról van itt szó, mint a GDP növekedése. Az alapvető értékeink számítanak: a nyitott, kíváncsi, plurális társadalmak működése és civilizációnk életképessége. A civilizációk felemelkednek és elbuknak, mindegyiknek vannak úgymond sötét korszakai. A 15. században Kína hátat fordított a világnak, szeszélyesen sutba dobva technikai fejlettségét, elsőrendű szerepét a Föld fejlődésében mind politikai, mind kulturális, mind kereskedelmi értelemben. A civilizációk tehát önmagukat is képesek elpusztítani, és úgy látszik, a változás irama jelenleg jóval gyorsabb, mint akkoriban, amikor a kínai eunuchok elérték, hogy nagyszerű nemzetük a porba hulljon.
Európa jövőjét, a mi jövőnket a modern eunuchjaink határozzák meg? Talán nem. De ebben a pillanatban nem mernék fogadni erre. A válasz a mi kezünkben van.

(A cikk a Nature magazinban előfizetők számára itt elérhető. Címe: Europe pays the price for spending less)