Iszlám a Nyugat-Balkánon

Várady Nóra

Egy balkáni vicc a következő kérdést teszi fel: mikor lesz a Balkánon béke? Hát akkor, amikor a szerb testvéréül fogadja a horvátot, amikor a macedón hazatér a vendégmunkásságából, amikor a montenegrói végre elkezd dolgozni, amikor a szlovén meghívja a szerbet ebédelni, és ő fizet, és amikor mindezt a bosnyák megérti.

Várady Nóra vagyok, dolgozatom címe pedig Iszlám a Nyugat-Balkánon. Előadásomban először röviden szeretném ismertetni a dolgozatom témáját és fontosságát, illetve a kutatási előzményeket, majd vázolom az esszé fő vonalait, végül pedig a dolgozatomban felvetett probléma mai vonatkozásaira hívom fel a figyelmet.

Egyetemünk rendkívül nagy hangsúlyt fektet az iszlám tanulmányozására, ugyanakkor a nyugat-balkáni muszlimság máig megoldatlan problematikája nem kap hangsúlyt. Dolgozatommal ezt a hiátust igyekeztem pótolni. Dolgozatomban az iszlám politikai jelentőségének kérdéseit és változásait vizsgálom a Nyugat-Balkánon, tehát a volt Jugoszlávia utódállamaiban a török hódítástól kezdve napjainkig. Tézisem abban állt, hogy a nyugat-balkáni muszlimoknak nem sikerült feloldani évszázados identitásproblémájukat, mely szerint egy keleti gyökerű vallás egy szláv gyökerű nép által került átvételre. Azért is fontos ez a kérdés, mert ez a politikailag, katonailag és gazdaságilag instabil terület a szomszédságunkban helyezkedik el, és ezért a magyar külpolitika egyik potenciális területe.
A kutatás során, annak érdekében, hogy minél autentikusabb képet kapjak, nagy hangsúlyt fektettem az interjúkra, melyeket neves hazai szakemberekkel készítettem, így Kocsis Kálmán nagykövet úrral, az Információs Hivatal volt vezérigazgatójával, N. Rózsa Erzsébet iszlám-szakértővel, Juhász József Balkán-szakértővel, valamint egyetemünkről Kemenszky Ágnessel és Rostoványi Zsolt Dékán Úrral. Fontosnak tartottam az elsőkézbeli információszerzést is, így magam is jártam a szóban forgó területeken, panelbeszélgetést folytattam Magyarországon élő, Bosznia-Hercegovinából származó ifjú bosnyák értelmiségiekkel. Ezen kívül nagy mértékben támaszkodtam a témában fellelhető szerb és horvát nyelvű irodalomra is.

A Török Birodalom számára az út a Balkán felé az 1389-es rigómezei csatával nyílik meg. Érdekes, hogy éppen akkor, amikor az arabok Nyugat-Európából kiszorulóban vannak. Az elfoglalt területeken élő lakosok etnikai összetétele meglehetősen színes, a mai Észak-Macedónia és Koszovó területét szerbek lakják. A Dél-Adria keleti partján albánok élnek, Hercegovinában és Boszniában a vlahok a többségi népesség. A török birodalmi politikának korántsem volt célja a törökösítés és az iszlamizáció, annál is inkább, mert az iszlámra áttért kereszténynek megszűnik a fejpénz adó. Az etnikai összetétel változása a 15. században így főleg a betelepítésnek tudható be, valamint annak, hogy adódott egy olyan népcsoport, név szerint a nomádságból épphogy letelepedett, vallásilag nem differenciált vlahok, akik nagyobb hajlandóságot mutattak az iszlám felvételére. Miért? Mert bár azonos nyelvet beszéltek, mint a pravoszláv szerbek és a katolikus dalmátok, e két szláv nép egyike sem tekintette a vlahokat hozzájuk tartozónak.
Abban, hogy a térségben olyan szilárdan begyökerezett a megszálló hatalom kultúrája és hite az is közrejátszott, hogy a török hódítók minőségében egy merőben új életet hoztak a Balkánra: ilyen újdonságok voltak például a helyi lakosság számára szociális háló, a kozmopolita kultúra, utak, hidak, fürdők építése, iskolák megjelenése, a gazdasági élet felélénkítése, és egy általános demokratizáció. Közrejátszott az is, hogy a pravoszlávság az iszlámhoz képest a maga értékrendszerét nem tudta megjeleníteni hatékonyan a profán szándékok világában. Ezzel szemben az iszlám túlmutatott vallás voltán, és a mindennapi életet is megreformálta.
Végül tehát megszületett és kifejlődött egy autentikus muszlim entitás, amelynek további helyzetét, érdekeit, értékrendszerét, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Az Oszmán Birodalom a 18. században válságba kerül. Ennek oka, hogy az uralkodó személyében megtestesített központi hatalom és a lokális sajátosságokat megtartható birodalomrészek fokozatosan ellenérdekeltté váltak, valamint az Imperium egyre inkább arra kényszerült, hogy riválisaival kompromisszumos megállapodásokat kössön. A san stefanói béke, majd pedig a berlini megállapodás 1878-ban felszámolja a refomokat éppen elindító török hatalmat csaknem az egész Balkánon, és egy olyan mozaikot teremt, amelynek minden kockája ellenséges a másikkal.
Az ezt követő időszak, a hamídizmus, amely II. Abdulhamíd szultán uralkodásához, és iszlám restaurációs törekvéseihez köthető, elsőként vonja le azt a tanulságot, hogy a Nyugat hatása és a modernizációs törekvések okozták a Török Birodalom hanyatlását.
Ez az időszak számos csoport-identifikációs probléma alapját teremti meg: Szerbia és Montenegro önálló államokká váltak, Bosznia és Hercegovina a Monarchia fennhatósága alá került. Az ekkorra leginkább Bosznia-Hercegovina területére tömörült nyugat-balkáni muszlimok a szláv nemzeti ébredés közegébe kerültek, ráadásul úgy, hogy az ébredések-önazonosulások antitézisévé váltak. Problémájukat bonyolította, hogy hitük kivételével más egyéb nemzeti identifikációs vonásokkal nem rendelkeztek.
Az I. Világháború eredményeként létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság időszakában a balkáni muszlimság helyzetét továbbra is az identifikációs válság, illetve az érdekek legitimációjának legfontosabb tárgya, a nemzet a hiánya jellemzi. Az Első Jugoszláviában a muszlimok a szerb-horvát konfliktusok stratégiai tartalékaivá váltak mindkét oldalon. A problémát tovább bonyolította, hogy a muszlimok egyes közigazgatási területeken kezdtek többségbe kerülni, amivel még bonyolultabbá vált a politikai érdekképviselet hiánya.
A Második Jugoszlávia viszont egy jelentős változást hozott: míg a boszniai muszlimok 1939-ben szó nélkül nézték végig és fogadták el Bosznia-Hercegovina szerb-horvát felosztását, addig 1991-ben, amikor egy ugyanilyen felosztással kerültek szembe, fegyveres önvédelembe kezdtek területük védelmében, tehát immár nemzetként védték jogaikat. Akárhogy is ítéljük meg a Második Jugoszlávia szerepét, a nemzetek egymás közötti viszonyának területén jelentős és kedvező változások álltak elő legfőképp a muszlim entitás vonatkozásában. Ezt megelőlegezve tekintsünk meg egy táblázatot a boszniai népszámlálások statisztikáiról. Szembetűnő, hogy 1961-től 1991-ig folyamatosan nő a muszlimok száma, és már 1971-ben többségbe kerülnek a szerbekkel szemben.
Az iszlám vallási közösség újraszervezése mellett az igazi változást az 1971-es alkotmánymódosítások jelentették, amelyek legitimálták a decentralizációt a tagköztársaságok szintjén. Innentől kezdve a boszniai muszlimok vallási etnikumból politikai entitássá váltak. Ekkortól őket is, mint narodot, nemzetet, tehát államalkotó csoportot definiálták. 1974, az új alkotmány életbe lépésnek éve Jugoszláviát de facto államformájában is konföderációvá tette. Ennek következtében a közigazgatás minden szintjén az úgynevezett etnikai kulcs alapján töltötték be a politikai pozíciókat a nemzetet alkotó csoport a teljes lakossághoz viszonyított számának arányában. Így 1974-től a muszlimok számára ténylegesen megnyílt az út a politikai hatalom minden szintje felé. Azonban ez az 1974-es alkotmány volt az, ami aláásta a föderáció jövőjét, hiszen diszlokálta a központi hatalmat és ezáltal elősegítette az etnikai partikularizmusok megjelenését.
Többek között ez vezetett az 1992 és 1995 között lezajlott bosznia-hercegovinai háborúhoz. A háború során a vallástudatok olyan mértékben megerősödtek, hogy kialakult az a szinte csak a Nyugat-Balkánra jellemző sajátosság, ami az egyházak a nemzeti identitásban és az etnikai kohézióban meghatározó szerepét jelentette.
Fontos a háború kapcsán megvizsgálni az iszlám fundamentalizmus jelentőségét, akár a hit és vallásbéli, szellemi fundamentalizmus, akár a fundamentális értékekkel igazolt radikális cselekedetek, mint például a terrorista cselekedeteket illeti.
A fundamentalizmus előbbi vonatkozásában fontos szerepet játszott az az országokon átívelő összefogás, amit a Közel-Kelet államai, főleg Irán és Szaúd-Arábia tanúsítottak muszlim testvéreik védelmében. A humanitárius, diplomáciai, katonai segítség eredményeként javult a háborúban a muszlim tényező teljesítménye, valamint intenzív iszlamizálási folyamat indult meg, ami megszűntette azt az elhagyatottság-érzést, amivel a bosnyákoknak az anyaállamaik által jelenősen támogatott szerb és horvát csapatok mellett kellett érezniük. Néhány példa erre, hogy az Iszlám Konferencia Szervezete az ENSZ-ben külön lobbit hozott létre a fegyverembargó feloldása érdekében, illetve a szervezet 52 tagállama nyújtott katonai segítséget Boszniának.
Ezek a kapcsolatok, események egyértelműen utalnak arra, hogy a boszniai muszlim közösség törekvéseit a muszlim világ meghatározó tényezői igenis vallásos jellegű küzdelemnek tekintették. Ezzel a boszniai térség igenis területévé vált a globális iszlám érdeklődésének, így óhatatlanul a terrorizmus keringésébe is bekapcsolódott a terület.
A terrorizmus megjelenése azonban nem a muszlim lakossághoz köthető, hanem a bosznia-hercegovinai háborúban harcoló külföldi mudzsahedin alakulatokhoz. Őket az 1995-ös daytoni megállapodás távozásra ítélte, azonban közülük rengetegen megházasodtak bosnyák nőkkel az állampolgárság megszerzése érdekében. Felröppent a hír, hogy az Al-kaida nemzetközi terrorszervezet tagjai rajtuk keresztül próbálták meg érdekeiket érvényesíteni, illetve kiképzőközpontokat létrehozni, azonban ezeket a feltételezéseket a mai napig sem sikerült bebizonyítani.
Egy másik tényező, ami felborzolta a nemzetközi közvéleményt az ún. Zöld Tranzverzális Zóna volt, egy Európába ékelődő, Bulgária, Macedónia, Albánia, Montenegro, Szandzsák, és Bosznia muszlim lakosságú területeit felölelő korridor, amely egy ugrópont lehet a Közel-Kelet térségéből történő terrorista cselekedetekhez Európába.

A háború mérlegét tekintve a boszniai muszlimok szempontjából nyereségnek lehet tekinteni a nemzeti identifikáció fejlődését, amit a háború kollektív élményként való megélése okozott. További eredmény, hogy a fundamentalista gyanús kapcsolatok ellenére a muszlimok tanúbizonyságát tették annak, hogy a világ muszlimjainak mérsékelt csoportjához tartoznak. Ezzel kivívták az USA elismerését, küzdelmük tehát a világ demokratikus erőinek oldalára állította őket.
A másik serpenyőbe, tehát a veszteségek közé tartozik az, hogy a háborút lezáró Daytoni Megállapodás hagyatéka olyan bélyegeket nyomott a területre, melyek a mai napig béklyót jelentenek. Egyrészt szentesítette az etnikai tisztogatás eredményét, másrészt pedig rákényszerítette a bosnyákokat arra, hogy volt ellenfelükkel, egy teljes mértékben ellenérdekelt katolikus vallású, és a jövő tekintetében teljesen más koncepciót látó entitással, a horvátokkal éljenek egy területen. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ma is a Daytoni Megállapodás a garanciája az ország alkotmányos működésének, és nemzetközi protektorátus irányítja az állammot, tehát a megállapodás nem egy életképes országot, hanem egy élő halottat hozott létre.
Ezen okok miatt, a térségben élő muszlimok máig ugyanazokkal az identitásproblémákkal küszködnek, mint azelőtt. Nem tudni, hogy meddig működhet még a ma fennálló rendszer Boszniában. A nemzetközi közösség még nem meri felvállalni Bosznia magára hagyásának kockázatát, hiszen Bosznia önműködése még kérdéses, és félő, hogy nemzetközi ellenőrzés nélkül az ország újra szétesne, hatalmi anarchiába csapna át a viszonylagos rend, vagy netán egy újabb háború törne ki.
Felmerül a kérdés, hogy hogyan működtethet egy konföderációs államot három olyan entitás, amely nemcsak törénelmi múltjában és kultúrájában, hanem jövőbeni céljaik vonatkozásában is különbözik? Mi lesz a boszniai muszlimok jövője?
Én két lehetséges forgatókönyvet láttok: az egyik a szupranacionalitás-integrálódás, a másik pedig az etnicitás.
A szupranacionalitás azonban egyszer már eredménytelennek bizonyult: hiszen ha a Második Jugoszláviának azért kellett széthullania, mert államalkotó elemei különböztek, akkor ugyanazon nemzetek milyen motivációkkal győzhetők meg a további együttlétre, ráadásul jóval hátrányosabb körülmények között? A szupranacionalitás és az előbb egy közös államba, majd pedig az európai közösségbe való integrálódásnak a feltétele lenne a vallási és a nemzeti hovatartozás szétválasztása, ami az öndemokratizálás és az európaiság felé vezető folyamat kiindulópontja lenne.
A másik forgatókönyv az etnicitás, az az opció, amely Tamás Gáspár Miklós szerint a nemzetté alakulás egy alacsonyabb szintjét jelenti. A Bosznia-Hercegovinában kialakult helyzet a maga megtisztított területeivel igenis sugallja azt a kísértést, miszerint elegendő lokálisan, etnikailag egynemű opciókban gondolkozni.

További dilemma, hogy vajon milyen hatással lesz a montenegrói és koszovói referendum és esetleges elszakadás Boszniára. Ha Koszovó elszakad, akkor az anyaállamokkal rendelkező szerbekben és horvátokban is felmerülhet a függetlenedés igénye. Ebben az esetben egy muszlim miniállam jönne létre a térségben. Az már csak a politikai futurisztika képzelgése, hogy mi történhet ebben az esetben, van-e ennek politikai realitása, és ha igen, akkor ennek a kis államnak mi lesz a funkciója, további sorsa Európában.
Egyesek szerint az egyetlen megoldási lehetőség az lenne, ha a térség öszes állama csatlakozna az Európai Unióhoz. Azonban mindannyian tudjuk, hogy az EU jelenleg működőképessége határán van, és most nem az integráló erők, hanem a nemzeti érdekérvényesítő erők vannak többségben. Mégis, az Unió most egy nagy dilemma előtt áll, hiszen a végső számlát így is, úgy is ő fizeti. Vagy most, a Nyugat-Balkán integrálásával, felzárkóztatásával, vagy pedig később, egy esetleges háború lecsillapításával, a terület pacifikálásával.
Köszönöm szépen a figyelmüket, röviden ennyit szerettem volna mondani, és remélem sikerült felhívni a figyelmüket ennek a témának a fontosságára és aktualitására. Valamint arra, hogy bár ez egy tabu téma, mégis beszélni KELL róla.