Ki sejtette akkor...? - visszaemlékezések, 1956. október 30.

Október 30-án elindult az olimpiai csapat a Föld másik féltekéjére, Melbourne-be. A becsvágyó sportolók előtt tálcán kínálkozott a lehetőség, hogy kinn maradjanak, és külföldön csináljanak karriert. Sokan politikai okokból döntöttek úgy, nem jönnek haza az olimpiai szereplés után. Ötven év távlatából emlékeznek a sportolók, gondoltak-e arra az indulás napján, hogy búcsújuk örökre szól.

Záborszky Sándor:

"Anyámnak volt egy megérzése, hogy én disszidálok, ám nem szólt egy árva szót sem erről. Nem akart beszélni a jövőről, mert félt, hogy még a falnak is füle van. Néma megegyezés zajlott köztünk arról, hogy nem jövök haza. Elbúcsúztunk, beraktam egy kis bőröndbe, ami szükséges volt, és mentem."

Korondi Margit:

"Nagyon-nagyon szomorú elválás volt, mert én akkor már tudtam, hogy kint maradok. Talán furcsán hangzik, hogy amikor mindenki az életéért küzdött, és még az is gond volt, hogy mit eszünk majd másnap, akkor nekem a fiúk mellett az időjárás volt a legnagyobb problémám. Utáltam a hideget és az esőt, mindig vágytam a tengerre, a napsütésre. Napsütötte éghajlatra vágytam, úgyhogy én már akkor elhatároztam, hogy kint maradok. Persze nemcsak a nap miatt... 1955-ben férjhez mentem Plachy Mátyás ökölvívóhoz. Apám mindig is ellenezte ezt a házasságot, mondván, nem hozzám való férfi. Ez be is igazolódott a végén. Plachy Mátyás nem tudta, hogy mi a szándékom. Titokban tartottam előtte, mert úgy éreztem, hogy ő akár fizikai erővel is visszatartana. Egy magas, száznyolcvankét centis bokszoló volt, és én, őszintén bevallva, féltem attól, hogy erre is képes lenne. Amikor elindultunk, úgy éreztük, hogy győzött a forradalom. Ezzel a tudattal és ezzel a boldog érzéssel vágtunk neki az útnak."

Pajor Éva:

"Eszem ágában sem volt Ausztráliában maradni. Az anyunak akartam pamutot hozni, ezért majdnem üres bőrönddel vágtam neki az útnak, azt gondolván, hogy én két kiló eredeti ausztrál pamuttal jövök majd haza. Magyarországon nem volt rendes pamut."

Siák Ferenc:

"Amikor otthon Kőbányán elköszöntem, meg sem fordult a fejemben, hogy én ne jöjjek vissza. Már csak azért sem, mert szerettem volna a következő olimpián is magyar színekben indulni."

Hernek István:

"Úgy emlékszem, hogy az indulás előtt telefonon hívtam föl a szüleimet, és mondtam nekik, hogy azt hiszem, kint maradok. Egyetértettek velem, ők is azt gondolták, hogy a politikai helyzet miatt ez lenne a helyes lépés."

Magay Dániel:

"Nem volt alkalmam elköszönni a szüleimtől, mert Szegeden éltünk. De ez nem is volt olyan borzasztó dolog, mert amikor elhagytam az országot, én száz százalékig biztos voltam abban, hogy visszatérek. A legjobb barátom kérdezte is: 'Dani, van arra lehetőség, hogy kinn maradj?' Mondom: 'nem is gondoltam erre', ez föl se merült."

Ördög Zsuzsa:

"Arra gondoltunk, hogy ha valami történik, akkor a legjobb az lenne, ha kint maradnék. Erről volt szó, persze csak titokban, a legnagyobb titokban."

Kertész Alice:

"Elköszöntem az anyuéktól, ők áldásukat adták rám, és azt mondták, nagyon szorítanak értem. Örültek, hogy megyek, de féltettek, amikor egyedül elindultam a kis bőröndömmel. Nem fordult meg a fejünkben, hogy nem jövök haza. A kis cuccommal baktattam a Margitszigetre az Árpád hídon keresztül."