Kislexikon Marosi Ernő előadásához

 

Az itt következő szószedet nem lexikon, sem a teljesség látszatára, sem általános érvényre nem tart számot. Egyedül az előadásban alkalmazott kifejezések értelmezését szolgálja.

allegória
Valóságos tárgynak (ember-, állatalaknak, dolognak, tájnak) olyan ábrázolása, amelynek célja nem a tárgy puszta ábrázolása, hanem általa valamely elvont eszme, fogalomn megjelenítése. Legegyszerűbb formája a megszemélyesítés (personificatio), pl. a bölcsességet nőalakkal, a bátorságot oroszlánnal szokás felidézni. Az ilyen allegorikus alakok valamilyen közmegegyezést tételeznek fel: egy közösségben, kultúrában, korban nyilvánvaló a tárgy és jelentése közötti kapcsolat, amelyet szükség esetén írott magyarázat, értelmezés is nyilvánvalóvá tesz. A tulajdonképpeni allegória olyan cselekmény, amely allegorikus alakok között zajlik (pl. az erények és a bűnök harca Prudentius Psychomachia c. eposza nyomán, Mercurius és a Philologia házassága a szabad művészetek jelenlétében Martianus Capella költeménye szerint).

vissza az előadásra

antik
A nagyrabecsült és mintaképnek is tekintett (ókori görög-római) régiségek (antikvitások) jelzője. A reneszánsztól alakul ki az itáliai nyelvhasználatban a pusztán régi, elavult ócskaságok (vecchio) megkülönböztetése a megbecsült régiségektől (antico). Pl. a 14-16. század számára a mélyen megvetett bizánci stílus "ósdi görög modor" , a követésre méltó ókori görögöké viszont "antik".

vissza az előadásra

egyetemes
A magyar szó az univerzális vagy a generális megfelelője (ugyanebbe a szócsoportba tartozik az általános és a közönséges is, de az elsősorban vallási jelentésű, görög eredetű katolikus is!). Értelme: az egész emberiségre vonatkozó. A művészet szó (már nem beszélt vagy írott nyelvhez kötött, hanem szemléletes jellege miatt is) alapvetően egyetemes jellegű. Ebben az értelemben az "egyetemes művészet" a világirodalom párja. Ilyen értelemben használatos újabban a "világörökség" fogalma, amely azokat a művészeti és természettörténeti emlékeket foglalja magában, amelyeket az emberiség közös örökségeként iktatnak jegyzékbe. A művészettörténet-írás alapvetően egyetemes (más kérdés, hogy mennyire felel meg ennek a követelménynek, s terjed ki az európai - illetve a 19-20. századi észak-amerikai - perspektíván túl). A nemzeti szempont, illetve a nemzeti művészet(ek) koncepciója, mely elsősorban a 18. században megszületett nemzettudatból következik, nem jelent igazi alternatívát az egyetemességgel szemben. Ennek egyik oka, hogy meghatározott "nemzeti" művészeteket (pl. francia gótika, itáliai reneszánsz, francia klasszicizmus, romantika, impresszionizmus stb.) egyetemes érvénnyel ruháztak fel, míg másokat sérelmesen mellőztek.

vissza az előadásra

emlékmű
A latin monumentum és modern nyelvi származékai, a német Denkmal, az angol memorial magyar megfelelője; a nyelvújítás kori szóösszetétel az emlékeztető, figyelmeztető jel (építmény vagy szobor) szándékos állítását hangsúlyozza. A mesterséges jelleg, az "állítás" gesztusa (pl. egy fekvő helyzetéből kimozdított kőtömb menhirként való felállítása, a határjelként alkalmazott mezopotámiai kudurru, sírra helyezett sztélé, odaszúrt kopja) éppúgy az emberi jelenlétet (esetleg a területfoglalást) idézi, mint a sarkvidékre vagy hegyoromra tűzött zászló vagy hic fuit grafitti. A sírépítmény, történelmi események helyszínét jelző obeliszk, oltárkő vagy emlékszobor mind ezekre az ősi alapfunkciókra vezethető vissza.

vissza az előadásra

eredeti
Olyan dolognak a keletkezését jelzi, ami azelőtt nem volt: a teremtő aktust. Az originalis latin eredetű szó magyar megfelelője a műalkotásnak alapvetően kétféle kvalitását jellemzi. 1. Azt, hogy azonos azzal a tárggyal, ami a művész kezéből kikerült, tulajdonságai megfelelnek az alkotó szándékának; nem változtattak rajta, nem hamis. 2. És azt is, hogy önálló és kreatív művészi gondolkodás, személyes lelemény eredménye, nem utánzat, másolat, utánérzés.

vissza az előadásra

ereklye
A latin reliquia szóból: eredetileg szentek földi, anyagi maradványai, mindenekelőtt testük és részei (csontjaik, poraik, vérük), továbbá a velük kapcsolatba került tárgyak (ruházatuk, használati tárgyaik, a mártírok kivégzésének eszközei), továbbá az ilyen elsődleges maradványok érintését őrző tárgyak is. Nemcsak a kereszténységre, hanem más kultúrákra (buddhizmus, iszlám stb.) is jellemző az a hit, hogy az ilyen tárgyak nemcsak kiváló személyiségek valamikori létezésének, tetteinek emléktárgyai (tanúságai, bizonyítékai, nyomai), hanem transzcendens sajátosságaiknak hordozói is (pl. csodatevő, gyógyító erővel rendelkeznek). Különleges kategóriájukat alkotják a rendszerint természetfeletti úton létrejött ("nem emberkéz alkotta", pl. érintés útján keletkezett) képek. Átvitt értelemben emléktárgyak, amelyeknek tanúsága eredetiségükben rejlik.

vissza az előadásra

fejlődés
A művészet történetének az a rendező elve, amelynek alapja az emberi nem tökéletesedésének eszméje. A művészettörténet-írás kezdeteit meghatározta az a felfogás, amely a művészeti formák egymásutánjában az emberi szellem kibontakozásának folyamatát látta. Az evolúciónak ez a koncepciója a művészettörténetben legerőteljesebben Hegel esztétikájának hatására érvényesült. A művészeti alkotás ugyanakkor "önmagában befejezett, tökéletes és abszolút valami, mégis beletartozik a művészet nagy közösségébe és csak benne válik érthetővé; hasonlóan a kor: művészete minden pillanatban célnál van, mert minden alkotása örök és időfeletti, mégis lemerül az idő sodró folyamába..." (Fülep Lajos: Magyar művészet, Budapest 1922, 12. sk.).

vissza az előadásra

fényképezés
A 19. században feltalált képalkotó technika, amely a rés vagy lencse útján nyert, vetített kép vegyi úton való rögzítésén alapul. A modern képalkotó médiumok alapformája, amelyben a kép elvileg az emberi szubjektum közreműködése nélkül jön létre. Ezen alapul egyfelől objektivitásának nagyrabecsülése, másfelől művészet-jellegének kezdeti kétségbevonása. A fényképlemezről levont, nagyított papírkép lényegében mind technikailag, mind alakításának sajátosságait tekintve a grafikai nyomatokhoz hasonlítható. Ebben az előadásban a fényképezésről mint reprodukciós technikáról: a műalkotások ábrázolásának médiumáról van szó. Segítségével valósult meg - szemben a rajzi, grafikai reprodukciós technikákkal - a művészet modern közege, amelyben a képzőművészet valamennyi ágának alkotásai, méretbeli és anyagi adottságaiktól függetlenül, egyaránt látványra redukálva jelennek meg. A művészettörténet tulajdonképpen a fényképezett művészet története, s ebben a történelemben meghatározó szerepet játszik a fényképezés (illetve általában a képalkotó technika) fejlődése.

vissza az előadásra

forrás
Antik eredetű, mitikus képzet szerint: a történelmi tudás és a történetírói elbeszélés eredete és ihletője, vagyis az eseményekről szóló szóbeli és írott hagyomány. A modern történettudományban ezek mellett fontos szerepet játszanak a tárgyi források (régészeti emlékek, illetve művészeti ábrázolások) is. A művészettörténet-írásban a forrás szónak kettős jelentése van: egyrészt a történetírásban megszokott értelemben használjuk, másrészt abban az értelemben, hogy a művészeti emlékek egyszerre a művészettörténet tárgyai és sajátos történeti dokumentumok is.

vissza az előadásra

futurizmus Radikális olasz avantgárd irodalmi-képzőművészeti mozgalom, amelynek neve (a futuro igeidő elnevezéséből) is alapvető kritikai álláspontját hangsúlyozza: a múlt és a régi művészet kultuszának elutasítását, s vele szemben a modernség, a technika, a sebesség, az erőszak igenlését. Ezt a programot hirdetik meg kiáltványaik, amelyek közül az első, Filippo Tommaso Marinetti aláírásával 1909-ben Párizsban, a futurista festők kiáltványa és a futurizmus technikai manifesztuma 1910-ben Milanóban, Umberto Boccioni szobrászati kiáltványa pedig 1912-ben jelent meg.

vissza az előadásra

gótika
Eredetileg a középkor építészetének pejoratív megkülönböztetése az antik formarend követését, illetve újjáélesztését célul kitűző itáliai reneszánsz művészet szempontjából. Voltaképpen egykorú, ellentétes művészeti törekvések kritikájának kifejezésére született. A 15. századtól kezdve hivatkoznak arra, hogy ahogyan a római birodalom bukása után hanyatlott a latin irodalmi stílus, a barbárság megrontotta az építészetet is. Utóbb a "barbárok" helyébe a gótok, majd - nem utolsó sorban a Német-Római Birodalom 16. századi itáliai háborúinak hatása alatt - a "németek" léptek. E felfogás szerint a gótika a klasszikus stílus ellentéte; az oszloprendekkel szemben maga a rendetlenség. A gótika értékelése csak a 18. századtól kezdve fordult pozitívra, s ebben fontos szerepet játszik a festőiség elképzelése, a klasszikus értékrend mellett másfajta értékeknek elismerése. A fiatal Goethe lelkesedése az "ónémet" stílus iránt e sajátosság nemzeti meghatározását kereste. A stílus 12. századi franciaországi eredetét véglegesen a 19. század közepére tisztázta a művészettörténet-tudomány, s ekkor terjedt el egy időre a közömbös "csúcsíves stílus" elnevezés. A már nemzeti-etnikai jelentésétől megszabadított gótika elnevezés utóbb minden bizonnyal azért terjedt el ismét, mivel a 19. század végétől a stílusfogalmat korstílusként, tehát nemcsak az építészetre, hanem a szobrászatra, festészetre is érvényesen fogjuk fel.

vissza az előadásra

grafika
A görög graphein (=írni) szóból: rajz. Szorosabb értelemben a nyomdai sokszorosító eljárásoknak ("sokszorosított grafika") a kézi rajztól való megkülönböztetésére szolgál. A 15. századtól (a rézmetszés elterjedésétől) kezdve meghonosodott grafikai technikák egyik funkciója a művészi rajznak mint a leleményeit papíron vagy közvetlenül a nyomólemezen rögzítő mester ("peintre-graveur") szellemi termékének széles körben való hozzáférhetővé tétele. A másik: rajzoknak és más műveknek népszerűsítése, terjesztése: reprodukciója. Ezt a funkcióját kimutathatóan a 16. század elejétől tölti be (Raffaello grafikusokat alkalmaz műhelyében).. Mind a rajzi stílust rögzítő, mind reproduktív funkciója fontos szerepet biztosít a grafikának abban, hogy a művészet emlékeinek gyűjteménye legyen.

vissza az előadásra

historizmus, historizálás
Tágabb értelemben olyan, a jelen és a múlt távolságának tudatosításán alapuló szellemi magatartás, amelynek fontos eleme a hagyomány aktuális jelentőségének tudata. Így mindenfajta történelmi tudatnak és magának a történetírásnak is előfeltétele. Művészettörténeti értelemben a historizálás egyrészt a régi korok sajátosságainak felismerését, másrészt e sajátosságok tudatos felidézésével a történelmi távlat érzékeltetését jelenti. A mai művészettörténeti irodalomban a "historizmus" kifejezést két módon használják: szűkebb értelemben a 19. század jelenségéte, bizonyos történelmi stílusok formakészletének meghatározott funkciókban való alkalmazását (pl. "neoromanika","neogótika", "neoreneszánsz" stb.) jelöli. De a historizálás egyben művészi alapmagatartásként is felfogható: minden olyan korban lehetséges, amelyben valamely korábbi kor mintaképeit felélesztik. E felfogás értelmében a 15. századi reneszánsz is historizál: az antik művészeti formák többszöri újjáélesztésének egyik legfontosabb esete. Az antikizálás, klasszicizálás, neoklasszicizmus kifejezések ennek különböző árnyalatait jelölik.

vissza az előadásra

hitelesség
Megállapítás, ítélet, amely arra vonatkozik, hogy egy mű megfelel-e valamely elképzelésnek: pl. lehet-e adott művész munkája, megfelel-e feltételezett korának, valóságos viszonyokat jelenít-e meg. Elsősorban nem objektív adottságokra vonatkozik, mint az eredetiség kritériuma, hanem szubjektív véleményen alapul, amely az adott kor általános elképzeléséből táplálkozik. Ezért kapcsolódik a historizmus fogalmához is, hiszen annak keretébe tartozik a múlt koronként változó értelmezése. Nemcsak a művészettörténet fogalma: 19. századi irodalmi megnyilvánulása az "epikai hitel" (így Magyarországon is találunk rá példát: Arany Jánosnak a "naiv eposz" rekonstrukciójára tett erőfeszítéseiben). A hitelesség történeti kategória; az egy-egy kor képzetei szerint hitelesnek ítélt művek utóbb gyakran válnak kérdésessé.

vissza az előadásra

illusztráció
Alkalmazott képi ábrázolás vagy diagram, amelynek célja valamely szöveg szemléltetése, megvilágítása. A szövegtől függő ábra alapesete a könyvbeli illusztráció, ahol az összefüggést rendszerint utalás (pl. szöveges hivatkozás, ábraszámozás) is kifejezi.

vissza az előadásra

jelenet
A képi elbeszélés narratív alapeleme (historia). Az antikvitás óta legfőbb problémája a folyamatos cselekmény megfelelő pillanatainak kiválasztása. A középkorban is érvényesülő hagyománynak - rendszerint az illusztrált szövegeket követve - a képi elbeszélés folyamatosságára való törekvés, a cselekmény fázisainak követése felelt meg A nagy fordulatot L.B. Alberti festészetelmélete jelenti, amelyben a jelenet kompozíciója a festői alkotás önállóságának kérdésévé vált. Ekkor került először kapcsolatba a festői elbeszélés a dramaturgiával, az arisztotelészi hármas (hely-, idő-, cselekménybeli) egység követelményével. Ekkor váltja fel a folyamatos cselekményábrázolás elgondolását a jellemző időpont (a 18. századi klasszikus esztétikában, nem utolsó sorban a Laokoón-csoport példáján kidolgozott "termékeny pillanat") megválasztása.

vissza az előadásra

katedrális
Székesegyház; keresztény püspöki templom. Mint az egyházi építészet legnagyobb, komplex feladata, a közvélemény szemében a gótikus építészet ideálját jeleníti meg.

vissza az előadásra

képzőművészet
A szó a német bildende Kunst magyar fordítása; a Bild ugyanúgy, mint a kép nem ábrázolást, hanem az anyagból való formálást, teremtést jelenti (a fazekas-teremtő munkája: görög plastein, innen: franciául: arts plastiques is). A művészettörténet tulajdonképpen nem a művészet(ek) története, hanem hagyományosan csak a képzőművészet ágait tárgyalja. E koncepció értelmében fontos, meghatározó sajátossága, hogy anyagát tárgyak, a művészi formálás eredményei alkotják. Ez a tárgyi meghatározottság, amely a művészettörténet és a műgyűjtés szoros összefüggésének is alapja, kérdésessé vált a jelenkor s a közelmúlt művészeti mozgalmaiban, amelyekben sokszor a művészi alkotás szellemi, konceptuális (nem tárgyiasuló) vonatkozásai s a képzőművészet határterületei (illetve a képzőművészetet más művészeti ágaktól elválasztó határok megkérdőjelezése) kerültek előtérbe.

vissza az előadásra

klasszikus
A minden bizonnyal latin eredetű (classis = hajóhad, iskolai osztály, prima classis [Ist class: "elsőosztályú"] = a legjobb) szó eredeti jelentése: a maga nemében a legjobb, azaz az olyan művészet, amely tökéletesen megfelel ideáljának, illetve szabályainak. A klasszicizmus számára ezt az ideált az antik művészet példaképe nyújtja, ebben az értelemben klasszikus a görög-római ókori művészet. A csúcspontot, az érettség állapotűt is jelentheti: Vasarinál a klasszikus a reneszánsz ideális megvalósulása: a trecento-beli kezdetek, majd a quattrocento "száraz modora" után az a fok, amelyen nemcsak a nehézség, hanem a báj (grazia) is megjelenik. Wölfflin számára is ez a reneszánsz tetőpontja (Hochrenaissance), a klasszikus művészet. Tágabb értelemben minden művészetnek, a nem antik normák szerint megítélhetőnek is a tetőpontja; ebben az értelemben lehet beszélni pl. "klasszikus gótikáról".

vissza az előadásra

kompozíció
"Összetétel" - eredetileg grammatikai kifejezés, amelynek a művészetre alkalmazása azt hangsúlyozza, hogy a képzőművész munkája is olyan, mint az íróé (ahogyan az író hangokból szavakat, azokból mondatokat alkot, a művészi kompozíció tagokból, testekből és ezek akcióiból áll). L.B. Alberti festészetelméleti munkájában ez a művészet legértékesebb teljesítménye.

vissza az előadásra

konzerválni
A latin conservare igéből: megőrizni. A műgyűjtemény kezelőjének ("muzeológus") és a műemlékvédelmi hivatalnoknak a hagyományos elnevezése: konzervátor. Ez a funkció nem tévesztendő össze a tárgyak védelmét végző technikus, restaurátor feladatával. Manapság elterjedtebb a "kurátor" elnevezés. A kurátor feladata kevésbé a műalkotások őrzése, mint inkább a múzeumok, kiállítótermek programjainak tervezése, megvalósítása, ebben az értelemben a művész szellemi partnere.. A konzerválás a 20. század elejétől a műtárgy- és műemlékvédelem fontos követelményévé, jelszavává vált. Ezzel a szóval nyert hangsúlyt az eredeti mű hozzátétel és változtatás nélküli megőrzésének követelménye: "Nem restaurálni - konzerválni!"

vissza az előadásra

koronázási jelvények
Gyűjtőnév: insignia, azok a ruhadarabok, ékszerek, fegyverek, amelyek az uralkodók reprezentatív megjelenései alkalmával és ábrázolásain a hatalmat szimbolizálják. Jelképes tárgyak, eredeti gyakorlati rendeltetésük nagyrészt elhomályosult - nem utolsó sorban értékes anyaguk és díszítésük következtében. Átadásuk, felöltésük rendszerint azoknak a szimbolikus aktusoknak (szentelés, felkenés) a része, amelyek a választással vagy felkiáltással történő tulajdonképpeni hatalomátvételt kísérik. A jelvények köre meglehetősen változatos, Európában nagyrészt az ókori császárság illetve az egyházi liturgikus ruházat hagyományát követi. Gyakori e tárgyaknak jeles történelmi személyiségekre való visszavezetése; nem ritka ereklyeként való tiszteletük, illetve szakrális jellegük.

vissza az előadásra

korstílus
A művészettörténet egyik legfontosabb, hagyományos történeti alapfogalma, azon az alapelven nyugszik, hogy a stílusban a korokra jellemző legáltalánosabb emberi tartalmak jelennek meg. A korai művészettörténet-írás a történeti folyamatokat a stílusok egymásutánjában képzeli el. Ez a váltakozás, amely pl. a művészettörténet oktatásában máig kötelező tananyag, sokféle tapasztalattal ellenkezik, s ezért számos nehézséget okoz: a fordulatok gyakorlatilag sohasem köthetők pontos évszámokhoz, hirtelen fordulat helyett gyakori a fokozatos átmenet, a "szabályos" egymásután inkább kivétel, a "régi" és az "új" gyakran párhuzamosan él egymás mellett. A legnagyobb nehézség azonban az, hogy a stíluskorszakok utólagos tudományos rendszerezés eredményei; a régebbi korszakok művészei nem ezek tudatában alkottak. A mai művészettörténet-írás szívesebben dolgozik az egymás mellett létező művészi törekvések, irányzatok modelljével, amelyet alapvetően a jelenkor tapasztalatából merít.

vissza az előadásra

Kulturkampf
A porosz császári államhatalom és a katolikus egyház hatalmi harca a 19. század második felében.

vissza az előadásra

kvalitás
A latin qualis (=milyen?, minő?) kérdőszóból: minőség. A művészetre vonatkoztatva elsősorban nem a műalkotás kivitelének értékére vonatkozik (mint a köznyelvben általában), hanem a művészi munka sajátosságát jelzi; sokszor abban az értelemben, hogy azt szemléletes-érzéki meghatározottságában könnyebb átélni, mint szavakba foglalni.

vissza az előadásra

liturgia
Görög eredetű latin szó: szolgálat, szertartás; az istentiszteleti funkciók köre. Azon szabályozott közösségi ünnepségek egyike, amelyekben a művészet a környezet megteremtésével, tárgyak alkotásával a kommunikáció meghatározott eszközének szerepét tölti be.

vissza az előadásra

másolat
Az eredeti műalkotásról valamilyen célból (pl. propaganda, vallásos tisztelet, művészi hír, oktatás) készített másod- vagy éppen tömeges példány(ok). Szélsőséges eset a rosszindulatú megtévesztés céljával készített hamisítvány. A replikát az különbözteti meg a másolát többi típusától, hogy a művész által vagy műhelyében készül. A reprodukciótól megkülönbözteti, hogy általában az eredetivel azonos technikával, annak helyettesítésére készül. A másolásnak különösen fontos szerepe van a régebbi korszakok művészképzésében; mind a mester munkamódszerének és stílusának, mind más mintaképek elsajátításában; így a másolás a művészeti hagyomány folyamatosságának fontos tényezője. A másolatok terjedése és a gyűjteményekbe való felvétele a művészet kultuszának fontos jelensége, az egyetemességet megjelenítő gyűjtemények létrehozásának eszköze; már a görögség alkotásait megszerezni törekvő ókori Rómában is ez volt a funkciója. Emellett az eredetik megőrzésének szándéka gyakran vezet a környezeti ártalmaknak kitett eredetik múzeumba helyezéséhez és másolattal való felváltásához. Mindez az eredeti viszonylagosságát eredményezi; sokszor csak a beavatott szakember képes a tényleges eredeti felismerésére.

vissza az előadásra

modor
A korai olasz művészeti irodalom szakkifejezése a maniera, egy mesterre jellemző, a kézíráshoz hasonló formai sajátosság, de már Vasarinál korszakok jellemzője is (pl. a bizáncias maniera greca, a 15. századi maniera sicca). Elsajátításának módszere a mesterek műveinek, főleg rajzainak másolása; aki azonban csak ezt teszi, természettanulmányok nélkül, elszakad a valóságtól, s önkényes modorosságot (manierizmus) alakít ki. Így nyert 1600 táján a kifejezés pejoratív értelmet, s vált helyette használatossá a stílus szó.

vissza az előadásra

műalkotás
Nehéz magyarul a művészettörténet tárgyának mint művészi produktumnak a minden pátosz nélküli megnevezése. Mert a művész nem mindig "alkot": a szándékolatlan emléket éppenséggel egyszerűen csak csinálja. A legtöbb nyelvben van szó e művészi kvalitásaikért becsült tárgyakra: pl. Kunstwerk, Artwork vagy: objet d'art. A magyarban bonyolultabb a helyzet, mert a mű- előtagnak többféle jelentése van: 1. (rövidítve) = művészet, művészi, művészeti, (pl. műtörténet); 2. mesterséges: pl. műanyag, de a mérnöki nyelvben is: műtárgy (mint pl. híd, sorompó stb.); mű = a munka eredménye pl. X.Y összes művei.

vissza az előadásra

műemlék
A magyar szó a német Kunstdenkmal pontos fordítása, és művészi becse, művészettörténeti jelentősége miatt megbecsült műalkotást jelent, amelynek eredeti állapotában való megőrzése fontos érdek. Vannak nyelvek, amelyekben inkább a történelmi emlékek tágabb kategóriájáról (historical monument) van szó. Régebben, ilyen értelemben használták a régiségek (antichitá, Altertümer) kifejezést is; a régiségtan a 19. század végéig magába foglalta a régészeti és művészettörténeti stúdiumokat. Elsősorban a szándékolatlan emlékekre vonatkozik, de magától értetődően kiterjed az emlékművekre is. Jogi kategória is: ebben az értelemben különösen ingatlanokat értünk rajta; az ingóságok neve inkább műtárgy, műalkotás.

vissza az előadásra

műemlékvédelem
A régiségek törvényes és gyakorlati védelme, a műtárgyak külföldre vitelének ellenőrzése - kivételesen korai erőfeszítésektől eltekintve - az újkor kezdetétől jelentkezik, s az ezt szolgáló törvényhozási és szervezeti intézkedések a 19. századtól kezdve váltak az államok feladatává. A magyar kifejezés a védelmet (Denkmalschutz, protection des monuments) hangsúlyozza törvényhozási és technikai értelemben, és kevésbé a szellemi értelemben vett gondozást (Denkmalpflege), amely az emlékek számon tartását, értelmezését is jelenti.

vissza az előadásra

műgyűjtemény
A gyűjtés a műalkotásokkal való foglalkozás alapformája, a gyűjtemény az összehasonlító szemlélet alkalmát nyújtja, s tárgyai megjelenítik a művészet elvont fogalmát. Kiindulópontjai a kincstárak, könyvtárak s különösen a reneszánsz studiolói, amelyek korán a különféle ritkaságok gyűjtőhelyeivé váltak: műalkotásoké és természettörténeti különösségeké egyaránt. A gyűjtemény korai formája a későreneszánsz komplex Kunst- und Wunderkammer-e, amelyből fokozatosan, s végleg csak a 19. század folyamán válnak külön a művészeti stb. gyűjtemények, s ugyanebben a korban válnak a kevesek számára hozzáférhető magángyűjtemények nyilvános közgyűjteményekké. A nyilvános hozzáférhetőség a gyűjtemények reprezentatív értékén kívül eleinte főleg a művészek stúdiumait szolgálta; később a nyilvános gyűjteményekben váltak a műalkotások a közművelődés anyagává. E gyűjtemények a modern államokban a nemzeti múzeum jellegét öltik, ami egyrészt azt fejezi ki, hogy tárgyaik köztulajdonban vannak, másrészt igényt mutat arra, hogy a művekkel a nemzeti művészet fejlődéstörténetét szemléltessék.

vissza az előadásra

műkedvelő, műértő, műbarát
Másként: műértő (conoscitore, connoisseur, Kenner), amatőr, dilettáns. Eredetileg az a személy, aki a művészetben, régiségekben, ezek gyűjtésében és szemlélésében kedvét, gyönyörűségét leli. A dilettantizmus virágkorát a sokoldalú régiségtani stúdiumok művelése jellemezte. A dilettáns pejoratív értelmet a régészeti, művészettörténeti stúdiumok specializálódásával, intézményeik kialakításával nyert. A dilettáns eredetileg a művészetben nem képzett, azt nem gyakorló laikust jelentette; a 19. század második felében a szaktudósok a gyűjteményekben addig meghatározó szerepet játszó művészeket is kívülállónak minősítették. Ma a műkedvelő sokoldalú tudása és elmélyült szemlélete sok tekintetben a művészettörténet visszahozhatatlan teljességének vágyálmaként áll előttünk.

vissza az előadásra

művelődéstörténet
Másként: kultúrtörténet; tágabb értelemben az emberi civilizáció története, a művészetet is magába foglaló történelmi kutatások és stúdiumok kerete. Szűkebb értelemben a művészettörténet irányzata a 19. század második felében, amelynek célkitűzése a művészet egyes korok és nemzetek életében betöltött szerepének vizsgálata és ábrázolása volt. A maga idejében forradalminak tűnő megközelítésmódja azt hangsúlyozta, hogy az alkotásokat nem általános érvényű ideálokhoz kell mérni, hanem koruk viszonyaiból kell megérteni őket. Ennek az igénynek közismert megvalósítása Victor Hugo regénye, A párizsi Notre-Dame. Nagy hatású képviselői Jacob Burckhardt, Hyppolite Taine.

vissza az előadásra

művészet
A megfelelő szó (ars és származékai, Kunst) minden nyelvben eredetileg mesterséget (vagy kézművesek szervezetét, céhet) jelent, amelyből fokozatosan alakult ki az újkor elején a társadalmi megbecsülésüket szellemi alkotókként kivívó művészek tevékenységének megkülönböztetése. A magyar művész szó a művestől való megkülönböztetést szolgálja, s a nyelvújítás óta művészetnek nevezzük azt, ami az ő munkáját jellemzi. Alkotásának, munkájának sajátossága az ügyesség, a tudás sajátos formája (ezért magyarul is a trükk, a különös műfogás neve: kunszt, de stikli /a német Kunststückből/ is). Ilyen kivételes tudás birtokosa az artista is (a legtöbb nyelvben artiste és hasonlók a képzőművész elnevezései).

vissza az előadásra

múzeum
Eredetileg görög: mouseion, a múzsák kultuszhelye, a művészetek (eredetileg a hét szabad művészet, tehát a tudományok is) temploma. A 16. században Paolo Giovio comói Museumában a szellemi kiválóságok (köztük művészek) arcképeit gyűjtötte. Fokozatosan vált előbb a teljességre, az egyetemes tudás összefoglalására törekvő gyűjtemények elnevezésévé, majd specializálódott.

vissza az előadásra

naturalizmus
A kifejezés alapja az a meggyőződés, hogy a művészet a természet utánzásán alapul (ez a platonikus ítélet szerint gyalázatos csalás; az Arisztotelész nevével jelezhető felfogás fogadja el a felismerés örömét mint a művészet célját). Az utánzás értelmében természet (natura) az, amit a művész utánoz, másol; mindenekelőtt a modellként választott, nem ember alkotta, hanem született (natura a nascor, natus igéből) tárgyak. Az igazán nagy művészek (pl. Lüszipposz, Giotto) a művészanekdoták szerint képességeiket születésükkel nyerték, s tanítómesterek nélkül, a természet tanulmányozása által váltak naggyá. A reneszánsz neoplatonizmus felfogása szerint a természettanulmányok csak esetleges tárgyakat ábrázolhatnak, a szépség azonban az emberrel vele született idea, ezért a tökéletességhez csak a természettanulmányokból megismert legszebb elemek kiválasztása (electio) útján lehet eljutni. E művészetelméleti tézis alapján a klasszicista akadémiák naturalistának bélyegezték az ideális szépséget elutasító mestereket (pl. Caravaggio, Rembrandt). És naturalizmus a neve egy 19. századi művészeti mozgalomnak is, mely a művészeti akadémiák értékrendje elleni lázadás egyik formája volt. Elvei jól jellemezhetők Gustave Courbet jelszavával: "A természet egy szöglete, egy temperamentum által".

vissza az előadásra

neogótika
A középkori művészet historizáló felidézése. A 18. században a klasszicizmus ellenében a festőiség, a bensőséges érzelmi kifejezés értékeit a középkori építészetben, a romokban s a tájkertben keresik, ez az ízlés vezet a középkor pozitív értékeléséhez s a gótikus formák követéséhez. A romantika transzcendencia iránti lelkesedése, keresztény és nemzeti megújulás-törekvései határozzák meg a gótika iránti tudományos érdeklődést. A középkori építőpáholyok szervezeti formái, elméleti hagyatéka iránti érdeklődés és a nagy restaurálási vállalkozások (köztük befejezetlenül maradt gótikus épületek, tornyok kiépítése) keretében halmozódtak fel azok az ismeretek, amelyekre különösen a 19. század második felének építészei restaurátori feladataik megoldásainál és gótikus stílusban tervezett új épületeikben a hitelesség alapjaiként hivatkoztak. A neogótikus historizmusban összemosódtak a konzerválás és a díszletezés, megtartás és restaurálás feladatai.

vissza az előadásra

normák
A művészeti ideálokat képviselő szabályok, illetve az ezeket megjelenítő, mintaképekként elfogadott műalkotások. Mindenekelőtt az akadémiák művészetelmélete dolgozta ki ilyen szabályok, illetve a tanulmányok alapjaiként is érvényesülő klasszikus mintaképek rendszerét. Tágabb értelemben a művészettörténet-írás is normákként hivatkozott az egyes stílusok központjaiban alkotott tökéletes, "tiszta" alkotásokra.

vissza az előadásra

öntvény
Szobrászati ábrázolási és reprodukciós technika, amelynek jelentősége a természeti formák (pl. állatok) tanulmányozásának, rajzolásának megkönnyítésében, illetve az antik mintaképek hozzáférhetővé tételében áll. Az újkori művészeti oktatás és a művészettörténeti tanulmányok kezdeteinél is fontos szerepet játszanak a mintagyűjtemények (ókori szobrok másolatai, pecsétek, vésett kövek lenyomatai). Ilyeneket a művészeti gyűjteményekben, a művészeti akadémiákon állítottak fel, s a 20. század elejéig jelentősek a szobrászati másolat-múzeumok is (így Budapesten a Szépművészeti Múzeumban, ám a második világháború óta a gyűjtemény nagyrészt hozzáférhetetlen). A mintázás hűségét a leöntésre alkalmas, megszilárduló anyagok (viasz, különösen a gipsz, esetleg bronz) biztosítják. Az öntvénykészítés technikája, a bonyolult formák lemintázása az újkori bronzszobrászat technikájával párhuzamosan, a 15-16. században fejlődött ki.

vissza az előadásra

örökség
Kulturális örökség: az a kifejezés, amely az újabb köznyelvben és hivatalos törvényhozásban az emlékek (ingatlan műemlékek, ingó műtárgyak, a tudománytörténet és a természet értékei) összetartozását, megőrzésének felelősségét hivatott tudatosítani. Mindenekelőtt e javak egyetemességére, az emberi nem közkincsére van tekintettel; ezt a szempontot hangsúlyozza a világörökség fogalma.

vissza az előadásra

oszloprendek
Az antik építészetnek a görög építészetben kialakult, különböző rendeltetési körökhöz, illetve eltérő karakterű istenségekben megtestesített tulajdonságokhoz illő forma- és arányrendszerei. Vitruvius a különböző görög törzsekhez, illetve tájakhoz sorolt három (dór, ión és korinthoszi) renden kívül még két római eredetűt (toszkán és korinthoszi [?]) ismertetett. Az ő öt oszloprendje nyomán a reneszánsz építészetelmélete az építészeti rendszerek részletes szabályait dolgozta ki.

vissza az előadásra

pannó
A francia panneau szóból: építészeti dekorációra szolgáló falkép, melyet nem a falfelületre, hanem önálló táblára festenek.

vissza az előadásra

pénzérmék
Fizetőeszközként használatos, vert vagy öntött (többnyire nemes) fémlapocskák, amelyeknek kialakítása a kibocsátót idéző képpel, illetve az értékét szavatoló jelképpel és felirattal mindmáig az ókorban kialakult mintát követ. Az újtestamentumi példázat: "Kinek a képe és felirata ez?" - "A császáré" (Mt 22,20) pontosan tükrözi a pénzérmének azt a dokumentatív értékét, amin emlék-jellegének korai felismerése is alapul. Történeti emlékként való tanulmányozása, gyűjtése bizonyosan a 14. századra (Francesco Petrarca) nyúlik vissza. A numizmatikai gyűjtemények (s bennük az érmeknek történeti-kronológiai sorokba rendezése, ábrázolásaiknak portrékként való azonosítása, stílusuk megfigyelése) a modern emlékfogalom szülőhelyei.

vissza az előadásra

rajz
A magyar szó (a német reissen igéből) nyomot hagyó tárggyal (fémvessző, toll, kréta, grafit stb.) húzott vonalat vagy karcolást jelent. Más, latin eredetű elnevezései a jelhagyáson alapulnak (desinare, ebből az olasz disegno, a francia dessin, az angol design). A látvány rögzítésének vagy vizuális elképzelések megjelenítésének legősibb technikája. A középkor óta (Villard de Honnecourt) megkülönböztetik a körvonal utánhúzásával (latin pertrahere, francia portraiture, innen a modern portré is!) készített természet utáni vagy másolatként csinált rajzot, a geometriai szerkesztést és a tervrajzot. Az itáliai reneszánsz művészetelmélet kezdeteitől (Cennino Cennini) a rajz a művészi tanulmányok eszköze, s egyben a művész alkotó, teremtő képességének hordozója. Jelentőségét központivá emeli a reneszánsz művészetelméleti irodalma; a disegno-elméletben a rajz révén válnak egyenrangúvá a művészetek a költészettel, mert az ugyanúgy az alkotó ideáját rögzíti, mint az írás. Vasari szerint a rajz a közös a különböző művészetekben (festészet, szobrászat, építészet): ezek úgy származnak tőle, mint három lány egy apától. A manierizmus művészetelméletében (Lomazzo, Taddeo és Federico Zuccari) a disegno egyenesen az isteni idea hordozójaként jelenik meg. A művészek modorának megismerésére is rajzaik alkalmasak, Vasari művészéletrajzait elsősorban a rajzaikat rendszerező albumra alapozta. Ilyen értelemben a rajzok (vagy a rajzolt reprodukciók) jelentik a művészet általános fogalmának legfőbb közegét, s ez a jelentőségük töretlenül érvényesült a fényképek 19. század végi elterjedéséig.

vissza az előadásra

régiség
A modern emlékfogalom egyik összetevője és előformája: elmúlt korokból fennmaradt, ritkaságuk és különösségük miatt elgondolkoztató tárgyak. Nem lebecsülendő sajátosságuk az, hogy kopott, töredékes, patinás megjelenésükben különböznek a modern tárgyaktól, az idő nyomait hordozzák magukon. A velük foglalkozó régiségtani stúdiumokban történeti, archeológiai, művészettörténeti ismeretek egyesültek.

vissza az előadásra

reneszánsz
Az olasz rinascimento, rinascitù [?] kifejezés francia változatából: renaissance. Kérdés, minek az újjászületéséről van szó: az antikvitáséról-e, vagy a művészetéről? Az előbbi feltételezés alapján nemcsak egy reneszánszról, hanem az antik formák több újjászületéséről (reneszánszok) vagy felújítási kísérletéről (renovatio), vagy továbbéléséről lehet beszélni. Ilyen értelemben mindenekelőtt Aby Warburg alapozta meg antik ábrázolási formák kifejező eszközökként (pathosz-formulák) való alkalmazásának kutatását. A művészetek újjászületésének elképzelése összefügg azzal, hogy a 14-15. századi itáliai művészek nem kézművesként, hanem a költőkhöz hasonlóan keresték elismerésüket. Erre a megbecsülésre is, a művészetek időszakos tetszhalálát követő újjáéledésére is különösen az id. Plinius Naturalis historiája kínált antik példákat.

vissza az előadásra

reprodukció
Műalkotások másolatainak az a fajtája, amely kifejezetten műalkotás-mivoltukban való ábrázolásuk, művészi kvalitásaik visszaadása céljából készül. A művészet fogalma a reprodukciókban ölt testet: ezek jelentik a közös nevezőt a különböző technikai adottságokkal rendelkező, közeli és távoli között, s adnak alkalmat összehasonlításukra. A reprodukció technikái meghatározzák azokat a kvalitásokat is, amelyek összehasonlításra kínálkoznak. A rajzi másolatok és metszetek kezdetben leginkább a figuratípusok és kompozíciós sajátosságok tanulmányozására adtak módot, a grafikai technikák fejlődésével (rézkarc, aquantinta, mezzotinto, litográfia, acélmetszet stb.) a fény-árnyék jelenségei is hozzáférhetőkké váltak. A művészi formálás részleteihez s az egyéni stílus sajátosságaihoz a fényképezés alkalmazásával nyílt meg az út. A technikai fejlődés szinte kimeríthetetlen: először a röntgenátvilágítás tárt fel szabad szemmel nem látható részleteket, ma a legkülönbözőbb technikákkal (ibolyán túli, infravörös felvételekkel stb.) válnak láthatóvá a művészi munka során eltűnő formák is (pl. előrajzolás). A színes fényképezés, film, videotechnika esetében egyelőre a legfontosabb korlátot ezeknek a jegyeknek a relativitása (adott körülményektől, állapottól stb. függése) jelenti.

vissza az előadásra

restaurálni
Szó szerint: helyreállítani, visszaállítani - tudniillik a régi emlék eredeti alakját, állapotát; elvileg, hogy az eredeti hatását keltse, mint vadonatúj korában. Mind a műemlékvédelemnek, mind a múzeumi műtárgyvédelemnek kulcsfogalma és megkerülhetetlen feladata, ugyanakkor viták tárgya. E viták középpontjában a patina vagy csak szennyeződés kérdése áll, továbbá a régebbi változtatások eltávolításával elért újszerűség, amely mindig a historizmus elemét is tartalmazza, ugyanis valamely múltbeli állapotot tüntet ki. Ezzel kapcsolatos a második kulcskérdés, a hitelességé, amely mindig csak pillanatnyi tudásunk és ízlésünk alapján érhető el. Elvi ellentéte a konzerválás, a talált állapot megőrzése, amely azonban a legegyszerűbb tisztítási vagy állagbiztosítási feladat esetében sem lehetséges. A mai restaurátorműhely egyre kevésbé művész-műterem, s egyre inkább természettudományos laboratórium. A dilemmát, illetve a restaurálás és konzerválás két véglete közötti kompromisszumot számos eljárási és elvi fokozat megkülönböztetése tükrözi, mint pl. a renováció, rekonstrukció (elvben a leomlott struktúraelemek visszaépítése; az ideális eset az anasztüloszisz: szó szerint oszlopok - általában építészeti szerkezetek - visszaállítása, de gyakran hiányzó kompozíciós elemek pótlását is jelenti). A rekonstrukció szélsőséges esete a (pl. természeti katasztrófa vagy háború folytán) megsemmisült műalkotás pótlása - a kérdés nyilvánvalóan nem a restaurálás problematikájához, hanem a történelmi emlékezet iránti igény megnyilvánulásaihoz tartozik.

vissza az előadásra

stílus
Eredetileg a viasztáblán írásra való ókori íróeszköz. Mint az író személyes feljegyzéseinek eszköze, alkalmas arra, hogy minősítsék vele írásmódját (úgy, ahogyan valaki "jó tollú"). Amikor a művészi munka modorát jelző reneszánsz kori kifejezés, a maniera jelentése pejoratív fordulatot vett, a 17. században a stílussal helyettesítették, amely jobban is jelzi az írói és a művészi munka egyenrangúságát. Épp ezért soha nem csak e munka technikai oldalát (az ecset- vagy a vésőkezelést stb.) jellemezte, hanem a mű formát öltött gondolati, ideális tartalmát is. Ebben az értelemben tette Winckelmann a művészet történetének rendező elvévé, népekre, nemzetekre, illetve korokra jellemző tartalmak hordozójává. Ezen kívül Winckelmann a stílusnak még egy másik vonatkozásával, az életkorokhoz hasonló fejlődési fázisaival is számolt: eszerint minden művészet fejlődésének van korai, érett, utánzásból álló és hanyatló stádiuma. Winckelmann elgondolásain alapul a korstílus fogalma. A művészettörténet általában a stílussal jellemzi a művek sajátos kvalitásait. A szó sokféle értelemben használatos, lehet egy művész (illetve egy-egy művész meghatározott pályaszakaszának, életkorának) stílusa, vagy ahogy ez műhelyének, tanítványainak, követőinek, utánzóinak munkáiban tükröződik. Megkülönböztetünk továbbá iskolákra, helyekre, országokra jellemző stílusokat; a műértő elmélyült tapasztalata kell ahhoz, hogy ezeket felismerje. A 19. század végéig általában ez az iskolázott szemen alapuló "összbenyomás" érvényesült. A század végén először Giovanni Morelli (írói álnevén: Ivan Lermolieff) javasolt tudományosabb, az orvosi összehasonlító morfológiához hasonló stíluskritikai eljárást. E tudományosság eszközkészlete a modern diagnosztikai eljárásoknak köszönhetően állandóan bővül, az összbenyomás és az iskolázott szakértői szem jelentőségét azonban senki nem merné kétségbe vonni.

vissza az előadásra

stílustörténet
A művészettörténet-írásnak a 19. század végén kialakult irányzata, amely a művészet történetét alapvetően belső fejlődésként, a stílus evolúciójaként tételezte. Gyakran mondják formalisztikus szemléletnek is, noha soha nem csak a formák önfejlődésével számolt, hanem inkább a művészi problémákéval. E művészi problémákban, amelyeknek nem annyira explicit megfogalmazása, mint a művekben tükröződő megoldásai érdekelték a stíustörténészeket, az adott korokra jellemző emberi lényegek kifejezését keresték. Nagy mesterei közül Heinrich Wölfflin a látás (tulajdonképpen a vizuális gondolkodás) alapformáit elemezte. Alois Riegl ugyancsak az érzékelési formák fejlődésére (tapintási, illetve optikai) alapozva számolt le azzal a feltevéssel, hogy a természetutánzás elvétől való eltérések a fejlődést megszakító hanyatlást jelentenének. August Schmarsow a korstílusokat a különböző művészeti ágak kifejezési lehetőségeire vezette vissza. A stílustörténet problematikájának más művészetekre (irodalom, zene) való kiterjesztése vált a 20. században az összehasonlító művészettudomány ("a művészetek kölcsönös magyarázata") törekvéseinek kiinduló pontjává.

vissza az előadásra

szépművészetek
Mindig többes számban (beaux-arts), a korábban a rajz (disegno) alapján összefogott, autonóm, "nagy" (grand art, ellentétben a "kis", alkalmazott művészetekkel) művészetekre vonatkozik. Az elnevezés a 17. században, a francia szépművészeti akadémián jelent meg, s az akadémiai tanítás legfőbb elvén alapult, azon, hogy a művészet legfőbb feladata az ideális szépség elérése. Magyarországon is az akadémia gondolatához kapcsolódik; ennek jegyében küldte haza 1822-ben Rómából Ferenczy István Pásztorlányka című szobrát (eredeti címe: A szépmesterségek kezdetei), s ezt az elképzelést őrzi ma is a Szépművészeti Múzeum neve.

vissza az előadásra

szimbólum
A szó legáltalánosabb értelmében olyan alaknak vagy tárgynak, jelnek az ábrázolása, amely meghatározott összefüggésben mást jelent, mint ami: innen a fogalom találó magyar elnevezése: jelkép. Minden korban szimbólumok környezetében élünk, de a környezet és az összefüggések megváltozásával a jelentések feledésbe mennek, megváltoznak. Ezért a művészettörténet egyik legjelentősebb feladata a műalkotásban rejlő szimbolikus tartalmak feltárása. A stílusformák szimbolikus, pszichológiai értelmezése a stílustörténet művészettörténet-írásában tudatosult. Az ősi szimbolikus formák továbbélése és változásai mindenekelőtt Aby Warburg kutatásaiban és követőinek módszerében, az ikonológiai kutatásban kerültek a művészettörténet-tudomány középpontjába.

vissza az előadásra

szobrászat
A magyar nyelv ritka adottsága, hogy rendelkezik megfelelő kifejezéssel a három dimenziós ábrázolásra (latin: statua, olykor ars statuaria is). Ez e szó kései, nyelvújítás-kori eredetének köszönhető. A legtöbb nyelv a szoborkészítés technikái szerint külön-külön szóval rendelkezik a szilárd anyagból elvétellel készített faragványra, illetve a képlékeny anyagból, hozzátétellel mintázott plasztikára.

vissza az előadásra

új médiumok
A művészeti ágak és technikák rendszere hagyományosan abban az állapotában rögzítődött, ahogyan lényegében a könyvnyomtatás és a grafikai sokszorosítás 15. század közepi bevezetésénél rendszereződött. A művészeti akadémiák rendszere szentesítette és konzerválta a művészet technikai apparátusát, kevés és csak a hagyományos műfaji struktúrába illeszkedő újítást engedve meg. A 19. században ezen a renden alapvetően két újítás változtatott, mindkettő az ipari forradalom technikai újításainak szellemében. Az egyik az iparművészet fogalmának kialakulása volt, a gyári tömegtermelés tapasztalatai alapján, kezdetben a gépi előállítást ellenezve, utóbb azonban művészetként ismerve el a gyáripari produktumokat is. Hasonlóan vitatott volt kezdetben a fényképezés helyzete; vele azonban szintén megnyílt az út a képalkotó technikák termékeinek befogadására. A fényképezéssel viszonylag egyszerű a helyzet, mivel eredménye, a tárgyiasult kép nem idegen a művészet más médiumaitól. Más a helyzet a virtuális képalkotással, s más a művészeti ágak olyan határterületeivel, mint a filmművészet, video stb. Mindezek a művészettörténet új definícióját követelik, nyitottságát teszik szükségessé.