Marslakók emlékezetére

A rangos amerikai szaklap, a Physics Today májusi számában kétoldalas recenziót közöl két, New Yorkban megjelent kötetről, melyek a külhoni magyar tudományosság fontos képviselőinek életéről szólnak.

Barton J. Bernstein, a recenzió szerzője, a Stanford University történész professzora bevezetőjében arról beszél, hogy Kármán Tódor (1881-1963), Szilárd Leó (1898-1964), Wigner Jenő (1902-1995), Teller Ede (1908-2003) és Neumann János (1903-1957) a második világháború fenyegető előszele miatt Egyesült Államokba települt európai emigráns tudományosság prominens képviselői voltak. Maga Kármán használta először a tudóscsoport kapcsán a "marslakók" elnevezést az 1940-es évek vége felé, idegen gyökereikre utalva.

Bernstein - aki maga is több tanulmányt publikált Szilárdról és Tellerről - ezután arról ejt szót, hogy a modern tudomány megfeledkezni látszik a magyar tudósok jelentőségéről. Röviden utal Kármán szerepére a rakétafejlesztésben, Teller és a termonukleáris fegyverek összefüggéséről vagy arra, hogy Wignernek mit köszönhetnek az atomerőművek fejlesztői. A szerző ezután - egynémely kritikai megjegyzéssel kiegészítve - röviden összefoglalja, hogy korábban milyen amerikai szakkönyvek és fontosabb tanulmányok jelentek már meg a magyar kutatókról.

A könyvészeti összefoglaló után üdvözli azt a két új kötetet, melyek New Yorkban jelentek meg 2006-ban. Kati Marton könyvének címe: The Great Escape: Nine Jews Who Fled Hitler and Changed the World (A nagy menekülés: Kilenc zsidó, aki megszökött Hitler elől, és megváltoztatta a világot). A Budapesi Műszaki Egyetem professzora, Hargittai István The Martians of Science: Five Physicists Who Changed the Twentieth Century címmel publikált vaskos kötetet az Oxford University Press gondozásában (a könyv magyar nyelven 2006-ban a Vince Kiadó gondozásában jelent meg Az öt világformáló marslakó címmel).

Kati Marton a Simon and Schuster kiadóvállalatnál megjelentetett kötete kilenc magyar emigráns életútját követi. A négy "marslakó" mellett külön fejezetet szentel a szerző a magyar származású Arthur Koestler írónak, Korda Sándor filmproducernek, Michael Curtiz, vagyis Kertész Mihály filmrendezőnek, valamint Robert Capa és André Kertész világhírű fotóművészeknek.

A recenzens Marton könyvét a megrendítő és érzékeny jelzőkkel jellemzi. Ugyanakkor hiányolja a vonatkozó tudományos szakirodalom felhasználását, a kiadót pedig a gyakori nyomdai hibákért kárhoztatja. Méltányolja az olykor naivnak minősített Kati Marton elkötelezettségét és személyes érintettségét, akire úgy tekint, mint az egykor Budapesten élt, majd Amerikába emigrált zsidók identitásának egyik magyarázójára.

Hargittai István könyvével kapcsolatban Bernstein első megjegyzése, hogy a köteten jóval teljesebb és alaposabb kutatómunka érződik. Miközben Hargittai gyakran levéltári forrásokra támaszkodik, könyve mégis finom és gondolatgazdag tud lenni. A recenzens Martonnal állítja szembe, amikor azt mondja, hogy a fizikusokkal szemben jóval kritikusabb álláspontot képvisel - különösen Wignerrel, Neumannal és Tellerrel szemben. Izgalmas, ahogy a háború utáni fizika, matematika és mérnöki tudományok kapcsolatát elemzi az USA hidegháborús politikájával összefüggésben.

Hargittai professzor - korábbi, számos a témát érintő publikációjával összhangban - kitér a tudósok nemzetközi jelentőségére a Nobel-díj kapcsán. Véleménye szerint Neumann a játékelmélet terén alkotott maradandót, amiért közgazdasági Nobelt érdemelt volna. Szilárd pacifista törekvéseit Béke Nobel-díjjal, Teller molekuláris kutatásait kémiai és fizikai Nobellel jutalmazhatta volna a stockholmi akadémia. A "marslakók" közül Wigner Jenő 1963-ban kapta meg a legnagyobb tudományos elismerést.

Bernstein szerint a könyv legmeglepőbb, mégis leginkább elgondolkodtató része az, amelyben Hargittai István Wigner Jenő életútját, jellemét elemzi. Miközben mások visszahúzódó, csendes személyiségként mutatták be Wignert, Hargittai a kiváló tudós jellemének inkább negatív jegyeit hangsúlyozza: eszerint gyakran hajlamos passzív-agresszív személyiségként viselkedni.

A recenzens a cikket egy Teller Edével kapcsolatos személyes emlékével zárja. 2003-ban, nem sokkal Teller halála előtt a Stanford előtt állt a világhírű magyar tudós. Az utolsó élő "marslakó" fekete öltönyben várakozott sofőrjére, miközben a mellette elhaladó egyetemistáknak alighanem tudomásuk sem volt arról, hogy ha csak egy pillanatra is, de a hidrogénbomba atyja közelében lehettek.