Nőhet a társadalmi mobilitás az oktatásban?

Sok szociológus vizsgálja a kérdést: lehetséges-e a mobilitás fokozása az oktatási rendszerben? Mi a fontosabb a piacképes tudás megszerzéséhez: a tehetség vagy a származás?

Az oktatás központi helyet foglal el a társadalmi esélyegyenlőtlenségek vizsgálatában, s a képzési rendszer ma is az egyik legfontosabb mechanizmus, amely emberek életesélyeit befolyásolja. A probléma kutatásában használt empirikus adatforrások jogos kételyeket vetnek fel: csak nagy óvatossággal lehet következtetéseket levonni belőlük. Róbert Péter tanulmányában megkísérli alternatív hipotézisek tükrében szemlélni az oktatási rendszer és a társadalmi mobilitási folyamatok kapcsolatát, hogy bebizonyítsa: ellenőrzésükhöz további kutatásokra van szükség.

A rendszerváltozás után jelent meg hazánkban a tantervi alternativitás. A különböző pedagógiai irányzatok és tartalmak elméletileg egyenlő eséllyel jelentek meg: ezen a területen is a szabad verseny elve érvényesült. A programok jóváhagyása azonban a helyhatóságok jogköre lett, nem az iskolák szakmai irányításáé. Kérdés, hogy mennyiben tekinthető a hazai oktatási rendszer sztenderdizáltnak, tekintetbe véve, hogy központilag írják elő, mit és hogyan tanítsanak, milyen előképzettséggel kell rendelkezniük az oktatónak, milyen a vizsgák formája és tartalma. Kutatások szerint a sztenderdizáltság mértéke meghatározza a munkába állás lehetőségeit. Ha a tanulók általános, kevésbé specifikus képzést kapnak, egyrészt maguk is nagyobb eséllyel válogathatnak az elhelyezkedésnél különböző területek között, másrészt a munkaadók is szélesebb választékhoz jutnak.

A hazai oktatásstatisztikai adatok szerint Magyarországon a közép- és felsőfokú oktatásban a megfelelő korosztályok kisebb hányada vesz részt, mint az uniós országokban. Indokoltnak tűnik ezért az oktatás bővítése. Ennek elengedhetetlen feltétele az erőforrások bővítése. Szakértők attól is tartottak, hogy a kettős, hat plusz négyes és hat plusz hatos iskolarendszer maga is hozzájárul majd a rendszerváltás óta folyamatosan zajló társadalmi polarizáció megerősítéséhez.

Mi dönt arról, kik kerülnek be végül az egyetemi padsorokba?

Ez azt jelenti, hogy például a felsőoktatásban több lett az elérhető hely, az expanzió mégsem lett egyenletes. Mobilitáskutatások kimutatták, hogy a felsőoktatásba felvehető hallgatók létszámának növekedésével nőtt ugyan az első generációs hallgatók aránya, azonban félő, hogy ennek a mutatónak semmi köze a felsőoktatásba való bejutás esélyéhez. A jelenség magyarázata lehet az is, hogy az oktatás bővülésénél kisebb mértékű volt az adott időszakban éppen tizennyolc éves gyermeket kibocsátó diplomás értelmiségi családok száma, s így vált lehetővé, hogy az üres státuszokat nem értelmiségi családokból érkezők foglalják el. Elképzelhető tehát, hogy a mobilitás növekedésével együtt nem nőtt az esélyegyenlőség.

A problémát tovább bonyolítja, hogy az intézményi átalakulás lemaradt az oktatás bővülésével keletkezett elvárásoktól. Köztudomású, hogy középiskola és középiskola, valamint egyetem és egyetem között is voltak és vannak különbségek. Az ún. "jobb" középiskolákban kimutathatóan felülreprezentáltak voltak a kedvezőbb családi háttérrel induló tanulók, akik aztán logikus módon nagyobb eséllyel kötöttek ki "jobb" felsőoktatási intézményekben, vagy egy-egy intézményen belül a "jobb" szakokon. Szociológiai értelemben tehát az iskolai rendszer nem kiegyenlíti a származás szerinti esélyegyenlőtlenséget, hanem inkább felerősíti azt.

Igen nagy szerepe van mindebben a családok anyagi lehetőségei közötti különbségeknek. Az oktatási rendszer funkciója egyre hangsúlyozottabban az, hogy a gazdaság munkaerő-szükségletét kielégítse. Kutatások szerint a piacképesebb végzettséget adó oktatási intézményekbe nagyobb eséllyel kerülnek be például topmenedzserek gyermekei, a kedvezőtlenebb helyzetű családok gyermekei (nemcsak fizikai dolgozók értendők ide, hanem például a beosztott értelmiségi réteg is) a kevésbé piacképes oktatási területeken összpontosulnak, melyeken az iskolázás költségeinek megtérülésére kisebb az esély.

Az oktatási rendszer vertikális tagoltsága szigorúan hierarchikus, s a jelenségek szociológiai megítélése korántsem egyértelmű. Egyesek szerint a származás hatása mintegy "felfelé kúszik" az iskolai rendszer hierarchiáján: ha az esélyek kiegyenlítődnek az általános iskolai szinten, akkor növekedni fognak a középfokú oktatás szintjén. Ha ott is kiegyenlítődnek, a felsőoktatás szintjén nőnek meg, s ha ott is kiegyenlítődnének, a származás a munkába álláskor jelenthet majd előnyt.

Egy optimistább hipotézis szerint a származás hatása az iskolai rendszer hierarchiájában felfelé haladva csökken. Ennek két magyarázata lenne: az életciklus-hipotézis szerint minél idősebb egy gyermek, annál kevésbé számít a családi háttér, a szelekciós folyamat hipotézise szerint pedig minél magasabb szinten vizsgáljuk a képzési hierarchiát, annál erősebben szelektált a tanulók állománya, s a származás hatása ilyenformán már valóban kisebb.

A vizsgálatok és eredményeik értékelése tehát korántsem egyértelmű. Egy biztos: nincs olyan vizsgálat, amely szerint a nagyobb helyzeti előnnyel induló tanulóknak ne lenne nagyobb esélyük arra, hogy maguk is kedvezőbb társadalmi helyzetbe jussanak. Kérdés, hogy hogyan és milyen mértékben győzhető le a kedvezőtlenebb származás hátránya, s mennyivel marad le a mobilitás esélye az előnyös helyzet újratermelődéséhez képest.

Róbert Péter Társadalmi mobilitás - A tények és vélemények tükrében című, Budapesten. 2000-ben megjelent kötete nyomán