Idézni tudni kell

Legyen szó irodalomról, színházról vagy zenéről, a szövegek előszeretettel beszélgetnek egymással. Csak tőlünk függ, megértjük-e, amit egymásról egymásnak mondanak.

Umberto Eco

A rózsa nevé

Mint az olvasó valószínűleg rájött, a fenti passzus a legismertebb olasz posztmodern író, Umberto Eco egyik előadásából származik. Eco ebben, a Borges, én és a hatásiszony címet viselő szövegében az irodalmi idézés technikájával, a felismerhetőség kritériumaival foglalkozik. A tőle megszokott precizitással igyekszik formalizálni azt, amit alighanem lehetetlen. Azt ti., hogy egy korábban létrejött irodalmi műre (persze ezt máris bátran érthetjük tágabban: zenedarabra, filmre, színházra és így tovább) mi módon reagál egy időben később keletkező darab. (Attól a szélsőséges, és az egzakt tudományok szerelmesei szemében tán kevésbé meggyőző példával, amivel Vásáry Tamás a Mindentudás Egyetemén tartott nagysikerű előadásában foglalkozott, most tekintsünk el. Vásáry a jövő hírnökének nevezve Liszt Ferencet megfordította a kézenfekvő kronológiai rendet: szerinte nem Debussy vagy Bartók idézi Lisztet, hanem az utóbbi tehetsége vetíti előre a kései utódok sikereit.)

Vissza Ecóhoz: alighanem kevés szerző részesülhet abban az élményben, amiben ő. Vagyis hogy önmagáról, pontosabban a saját műveiről szóló konferencián vehetett részt. Itt töprengett el az olasz szerző azon, miféle viszonyba állítható két író egymásra hatása. Írásában a lehetséges relációkat a következőképpen osztályozza a fikcionált A és B írók kapcsán.

Az első esetben A és B kortársak, vagyis egy időben alkottak. Ilyenkor a műveik között fennálló hasonlóságokat vizsgálva jogos a kérdés: hogyan hatottak egymásra? A következő eset, amikor A író időben megelőzi B-t. Ilyenkor természetesen csakis A-nak a B-re tett hatásáról értekezhet a filológus. Eco továbbmegy, s fogalomrendszerébe épít egy újabb faktort. X-szel jelöli a kultúra egészét, az ő szavaival az enciklopédia univerzumát (vagyis azt a régiót, ahonnan egyáltalán lehet idézni).

Ha e sémát gondoljuk tovább, akkor A és B író viszonya háromféle lehet. Az első esetben B talál valami neki tetszőt A író művében, és nincs avval tisztában, hogy a háttérben X rejlik. A második szituáció az, amikor B megtalálja az említett dolgot A művében, s további kutakodásai során eljut X-hez. A harmadik eset sem ritka: B X-et említi hivatkozási alapként, majd később szembesül azzal, hogy X már megtalálható A művében is.

Eco esete - mármint hogy saját személyét illetően is elmélkedhet az idézés minéműségéről, mi több, gondolatait és tapasztalait megoszthatja a nagyérdeművel is - ritkának mondható. A legtöbb esetben természetesen nem tudunk megbizonyosodni arról, hogy helyes-e a feltételezésünk az idézéssel kapcsolatban. Filológusok jó detektív módjára kutakodnak a szövegben, hogy végül kijelenthessék, tudatos idézésről vagy véletlen egyezésről van-e szó. A teljesség igénye nélkül most lássunk néhány kritériumot, melyet érdemes lehet figyelembe venni, ha efféle munkára vállalkozunk!