Eunuchok lábnyomában?

Chris Patten EU-biztos előadása az európai tudomány finanszírozási lehetőségeiről.

2000-ben a lisszaboni konferencián az Európai Unió határozatot hozott, miszerint 2010-re a közösségé lesz a leginkább versenyképes, tudásalapú gazdaság az egész világon. Hogy e hősies vállalását megvalósítsa, az Unió számos reformjavaslatot nyújtott be, s közülük jónéhány már meg is valósult azóta - nem mindegyik tagállamban egyforma hatékonysággal. Összességében mégsem mondható, hogy sikertörténetről lenne szó, és az okok némelyike talán világos is. Felvetődik a kérdés: mi a baj azzal, ha többet akarunk befektetni a tudásba - ezen belül is a felsőoktatásba és a kutatás-fejlesztésbe? A problémák közül némelyik adminisztratív jellegű, másoknak kulturális okai vannak. A legnagyobb gondot azonban mégis a kormányzati (és egyéb) források hiánya, valamint a K+F alapok vállalati beruházásának hiányosságai jelentik. Lényegesen egyszerűbb az előbbi kérdést megoldani, bár ha arra megtaláljuk a megfelelő választ, az utóbbi sem jelenthet később gondot.

A jelen helyzet következményei hagyományosan haszonelvű és liberális terminusokban egyaránt leírhatóak. Az utilitarista érvet leginkább a politikusok hangoztatják, amikor az egyetemek vagy a kutatás kerül szóba. Azt mondják - mintha ez újdonság volna -, hogy mindinkább tudásalapú gazdaságban élünk (nehéz elképzelnem egy tudatlanságra épült gazdaságot). Ez a közhely egy bizonyos pontig persze igaz. Nem kísérlem meg bebizonyítani, hogy közvetlen korreláció áll fenn a felsőoktatás és a gazdasági növekedés között, ahogy azt sem kívánom igazolni, hogy a kutatásra és fejlesztésre fordított befektetések és a sikeres innováció között hasonló mechanizmus működne. Mindazonáltal mégsem képezi vita tárgyát, hogy a tudomány - tökéletlenségei ellenére - még ma is a gazdaság egyik fő motorja, a kreativitás és a társadalom jóléte szempontjából meghatározó jelentőségű tény. A tegnap tudománya, amely a 'miértekre' keresett választ, a technológiával párosulva ma a 'hogyanok' megválaszolásán fáradozik. Ma azt a "tudást" éljük fel, amelyet a múltban tudósok és szakemberek állítottak elő. Vajon van annyi lendület Európában, hogy a minket követő generáció is tudja majd hasznosítani az eredményeinket?

Az elmélet után lássuk a számokat, főleg a 2005-ös OECD-mutatók alapján. Mennyi dollárt költenek az egyes országok felsőoktatásra hallgatónként (beleértve a K+F pénzeket is)? Franciaországban az összeg 9 000 USD körüli, Németországban nem éri el a 11 000 USD-t, Nagy-Britanniában is csak 12 000 dollár. Ausztria, Belgium, Dánia, Hollandia és Svédország jobb mutatókkal dicsekedhet. Az Amerikai Egyesült Államokban ugyanez a szám 26 000 dollár. Most nézzük ugyanezeket a számokat a GDP arányában: Franciaországban, Németországban és az Egyesült Királyságban 1,1% az arány. Amerikában ugyanez 2,6%, ebből 1,2% állami alapokból származik, a maradék 1,4% pedig magánkézből. Vagyis az USA-ban az állami szektor jóval bőkezűbb, mint az állami és magánszektor együtt Európa három legnagyobb gazdaságában. A kutatás legfőbb helyszínei az egyetemek. Ha a felsőoktatási intézmények alulértékeltek, akkor milyen kilátásai lehetnek a kutatásnak?

A Times 2005-ös egyetemi rangsorlistájának első tíz helyén mindössze három európai intézmény neve szerepel (Oxford, Cambridge és az École Polytechnique). Ha az első ötven helyezettet nézzük, azt látjuk, hogy köztük tizenhárom európai, kettő svájci szerepel. A talán kevésbé megbízható Shanghai-lista még kiábrándítóbb: a "Top 10"-ben mindössze két európai egyetem szerepel, az első ötvenben pedig csak kilenc. Újabb statisztikákat idézek röviden: a 20. század első három évtizedében Franciaország, Németország és Nagy-Britannia külön-külön több tudományos és közgazdasági Nobel-díjat szerzett, mint Amerika (amely ekkor az összes díjnak csupán 3%-át szerezte meg). A 70-es évek óta Amerikához kerül az összes Nobel-díj közel 60%-a, ami több, mint amennyit az egyesült Európa szerez. A szélesedő atlanti akadémiai szakadékot jól illusztrálja egy újabb mérőszám: az Egyesült Államok tudósainak idézettsége ma megközelíti az 50%-ot. Miért bánunk lekezelően az amerikai kultúrával szemben, amikor az USA kétszer annyit költ a tudásra, valamint annak az egyetemistákhoz való eljuttatására és megszerzésére, mint mi itt az öreg kontinensen, melyet úgy emlegetünk, mint a nyugati civilizáció bölcsőjét?

Magas színvonalú felsőoktatásunk számára újabb csapást jelentett, amikor a mennyiségre helyeztük a hangsúlyt a minőséggel szemben. Kérem, ne értsenek félre: az oktatási lehetőség minél szélesebb körű kiterjesztése mellett állok, de semmiképpen nem azon az áron, hogy a színvonalat csökkentjük. A társadalmi igazságosság jegyében egyre növekvő mennyiség két következménnyel jár. A kormányzatok nem költenek többet az oktatásra csupán azért, mert több a hallgató. A fejkvóta számít, és a rendszer egyre inkább a kreditszerzésről szól, nem pedig a tanulásról (ahogy Jane Jacobs kanadai közgazdász is megjegyzi). A kreditrendszer egyes országokban magas lemorzsolódási számokat okoz, míg másutt az abszurd hosszúságú diplomaszerzési időért felelős. A választ az állítólagosan megnövekedett produktivitásban találják meg. Mindez csupán azt jelenti, hogy nyomás nehezedik az akadémiai fizetésekre, a romló képességekre és a leértékelt tanulási tapasztalatra. Ezek talán kevésbé megragadható tényezők, ám ami összességében biztos: az oktatás minőségi romlása.