Az allergia modern kutatásához vezető út

Vágólapra másolva!
A tudomány fokozatosan építkezik, felfedezésről-felfedezésre fejlődik. Tekintsük meg, hogyan történt ez az allergiás betegségek vizsgálata közben!
Vágólapra másolva!
Allergyhttp://www.bookrags.com/sciences/sciencehistory/allergy-wsd.htmlCikkünk angol forrásaAz allergia a történelemben/magazin2/20060419azallergia.htmlKözép- és ókori "allergiás anekdoták" A hisztamin arcaihttp://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Afbv&url=/eletestudomany/archiv/2000/0048/falus/falus.htmlAz ÉT interjúja Falus Andrással, az ME előadójávalMeddig leszünk még allergiásak?/nekamkristof/index.htmlNékám Kristóf előadása az ME-n

Korábbi cikkünkben azt írtuk, hogy több, görög időkből származó orvosi utalás is van az allergiára, az első komolyabb művet a témáról mégis Maimonidész, a XII. században Cordobában született zsidó orvos-filozófus írta Értekezés az asztmáról címmel. Az ókori feljegyzések főleg az allergia által kiváltott reakciókra vonatkoztak, annak a felismerése, hogy ezt valamilyen külső tényező okozza, egészen a XVI. századig váratott magára.

A szakirodalomban elsősorban Leonardo Bottallo olasz gyógyítót szokták kiemelni, aki 1565-ben írta le az allergia legelterjedtebb formáját, a szénanáthát. A neves gyógyító "rózsamegfázásnak" és "rózsaláznak" nevezte a betegséget, mert észrevette, hogy a megfázásra és asztmára emlékeztető tünetek akkor jönnek elő, ha rózsák közelébe kerül. Tudjuk azt is, hogy a szintén olasz Girolamo Cardano (1501-1576) már 1552-ben azt tanácsolta egyik betegének, aki mellesleg Edinburgh érseke volt, hogy az összes tollat távolíttassa el az ágyneműjéből. Hitte ugyanis, hogy ettől elmúlnak az érsek szűnni nem akaró - ma már tudjuk: allergiás - tünetei.

Girolamo Cardano híres matematikus is volt
Girolamo Cardano híres matematikus is volt
Johannes van HelmontSir John FloyerPierre Borel

Később a XIX. században - szinte kizárólag angol orvosok jóvoltából - nagyon sokat tudtunk meg az immunrendszer működéséről és az allergiás reakciókról. A Londonban élő John Bostock (1773-1846) saját szimptómáit vizsgálva 1819-ben írta le először a szénanátha tulajdonságait. A tünetegyüttesre általa kitalált "Bostock-féle nyári hurut" elnevezés - hasonlóan Bottallo rózsalázához - nem állta ki az idő próbáját. 1831-ben John Elliotson, 1835-ben - kissé módosítva Eliotson leírásán - W. P. Kirkman publikálta, hogy a hurutos tüneteket a fű és különféle gyomok pollenjei okozzák. Kirkman ezt akkor fedezte fel, amikor allergiás tünetei télen támadták meg, miközben egy üvegházban járt. Később Charles Blackley ugyancsak télidőben tapasztalt allergiás tüneteket a bőrén, amikor szárított fűvel érintkezett, emiatt ő is a polleneket tette felelőssé a gyulladásért. 1872-ben már azt tette közzé, hogy az ilyen betegségtől szenvedőket hajóútra, esetleg egy félszigetre kell küldeni, hogy távol legyenek a pollenektől. Szintén az 1870-es években Henry Salter azt írta le, hogy az asztmát és a ma szénanáthának nevezett betegséget is a széna, illetve különféle háziállatok okozhatják.

Az allergiás reakciók pontos mechanizmusát a múlt században fedték fel (ezt azonban most nem áll módunkban teljes körűen kifejteni). 1902-ben Charles Richet francia fiziológus felfedezte az egyik legsúlyosabb allergiás reakciót, az esetenként halálhoz is vezethető úgynevezett anafilaxist. Wilhelm Dunbar német orvos 1903-ban kutatásai alapján azt feltételezte, hogy nem a pollennel való közvetlen érintkezés, hanem a pollenben található mérgek okozzák az asztmás tüneteket. Korábban említett cikkünkben azt is írtuk, hogy az allergia görög eredetű szó, mely az allos = másik és az ergia = cselekedet, cselekvés, teljesítmény szavak alapján körülbelül "más(ik) cselekvést" jelent. Az allergia kifejezést Clarens von Pirquet (1874-1929) bécsi gyermekorvos használta először 1906-ban ("allergisch").

Clarens von Pirquet munka közben

Clarens von Pirquet munka közben

Egy évvel később Henry Dale (1875-1968) elsőként azonosította állati szövetekben a hisztamin nevű vegyületet (1911), azután pedig tanulmányozta a hisztamin élettani hatásait, és megállapította, hogy ez az anyag felelős sok allergiás és anafilaxiás (túlérzékenységi) reakcióért. (1936-ban aztán Otto Loewi német farmakológussal megosztott orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az idegingerületek kémiai átvitelével kapcsolatos felfedezéseiért.) Annak felismerése pedig, hogy a sérült sejtek hisztamint állítanak elő, az angol Thomas Lewis, a német Wilhelm Feldberg és az amerikai Carl Draystedt (1932) munkásságához kötődik. Karl Landsteiner és Merril Chase 1942-ben az immunrendszer alapjait képező limfocitákról mutatta ki, hogy a hiperérzékenység kialakulásában játszanak fontos szerepet.

Ezek a felfedezések utat nyitottak az allergia legújabb kutatásához, melynek szerepe egyre fontosabbá válik a betegség növekedő ütemű terjedése miatt. Jelenleg a világ számos kutatóintézetében folyik a munka, hogy a betegség okaira vonatkozó, főleg a XX. században kidolgozott hipotéziseket ellenőrizzék. Így talán hamarosan sikerül megnyerni a harcot az allergiával szemben.