Liszt Ferenc h-moll szonátája

Liszt Ferenc pályafutásának 13 évét Weimarban töltötte, ahol zeneszerzői munkásságának legtevékenyebb időszakát élte meg. Ekkoriban született több híres szerzeménye, köztük a h-moll szonáta, mely a muzsikus egyik legsikeresebb és legérdekesebb darabja.

Az 1811-ben Magyarországon született Liszt Ferenc 31 évesen, már elismert és ünnepelt muzsikusként telepedett le Weimarban; Goethe városában 13 évig az udvari színház karmestere volt. Nagy elszántsággal látott munkának, s a tevékeny és az újra nyitott zenésznek lehetősége nyílott arra, hogy felkarolja az ifjú tehetségeket. Az ő kezdeményezésére mutatták be például Richard Wagner - Liszt lánya, Cosima későbbi férjének - három ifjúkori operáját (Lohengrin, Tannhäuser, A bolygó hollandi), és Hector Berlioz Benvenuto Cellini című operáját. Az akkor már Európa-szerte nagynevű zenészhez a kontinens minden részéről érkeztek a fiatal tehetségek, hogy Franz Liszt irányítása alatt fejlődhessenek.

Liszt életét gyerekkora óta koncertkörutak "tarkították", azonban zongoraművészi tevékenysége weimari tartózkodása alatt másodlagos szerephez jutott. Ennek is köszönhető, hogy a magyar származású muzsikus a zeneszerzéshez fordult, és elmerült az alkotótevékenységben. Liszt Weimarban élte talán legproduktívabb időszakát. Ekkoriban érett zeneszerzőként olyan impresszív és grandiózus műveket komponált, mint például a Dante-szimfónia és a Faust-szimfónia, valamint a mai napig a repertoárokban szereplő szimfonikus műve, a Haláltánc. Liszt 42 évesen, ugyancsak Weimarban fejezte be monumentális művét, a h-moll szonátát (1852-53), mely sokak szerint Liszt legjobb szólózongorára írott szerzeménye.

A h-moll szonáta 1953-as elkészülte után a mester először tanítványainak mutatta meg az új művet. A zongoradarab mindannyiuknak - Reményi Edének, Karl Klindworthnak, Ferdinand Laubnak, Joachim Raffnak és a fiatal Johannes Brahmsnak is - elnyerte a tetszését. A szerzeményt egy másik tanítvány, Hans von Bülow (Cosima Liszt első férje), korának egyik legnevesebb zongoraművésze mutatta be a nagyérdeműnek 1857. január 22-én, Berlinben. Habár a korabeli konzervatív német kritika hidegen fogadta az újszerű művet, ma már tudjuk, hogy a h-moll szonáta a zongoraművek történetének egyik megkerülhetetlen alkotása.

A h-moll szonáta misztikuma

Liszt Ferenc

Liszt FerencLiszt

Az évszázados közismertség és kutatások ellenére máig sok kérdés nem tisztázott a szonátával kapcsolatban. Még arról is vita van, hogy három, négy, esetleg öt részre lehet-e osztani a szerzeményt. Liszt leírása híján disputa zajlik arról is, vajon egytételes, vagy egy lassú tételből és egy scherzóból álló többtételes műről beszélhetünk-e.

Az h-moll szonátáról szóló vita talán csak a szerzemény témájáról és mondanivalójáról nem annyira kiélezett. A szerző életművének ismerői ugyanis viszonylag egységesen úgy vélekednek, hogy a műben Liszt Ferenc művészetének meghatározó szereplői: Faust, a heroikusan küzdő, igazságot kereső ember; Mefisztó, a rosszindulat és a tagadás megtestesítője; Margit, a férfi-lelket elvarázsoló, tökéletes nő jelennek meg. A szereplőket egy-egy jellegzetes dallam képviseli, s e dallamok "viadala" hozza létre a szerzeményben megjelenő drámát, melyben az Ember és Sátán kerülnek szembe egymással.

A mű valóban szinte egyedülállóan drámai hangulatú: néhol misztikus és sejtelmes, máshol indulatos és haragos, megint máshol felszabadult és vidám. Dallamok, s velük hangulatok váltogatják egymást: érezhető a küzdelem, mely talán az emberi életet - s benne a Jó és a Rossz közti választás lehetőségét - szimbolizálja. A végkifejlet a nyugalmat, a harc utáni megpihenést (a halált?) jelzi.

A mű univerzális, filozofikus jellege vitathatatlan és ez a tulajdonsága biztosítja helyét a zenetörténet legnagyobb alkotásai között.