Orvosi Nobel-díj 2009: csodaszer a rák és az öregedés ellen?

Stockholmban hétfőn délelőtt kihirdették az idei év orvosi-élettani Nobel-díjazottjait. A díjat az ún. telomérák és a telomeráz enzim felfedezéséért illetve az ezekkel kapcsolatos úttörő kutatásokért három amerikai kutató: Elizabeth H. Blackburn, Carol W. Greider és Jack W. Szostak megosztva kapta.

A DNS-szálak végét gyakran rendkívül sok ismétlődést tartalmazó szekvenciák, a telomérák zárják le. Ahogy a cipőfűzők műanyag végei, a telomérák is elősegítik a gének "kopástól" való védelmét. Valahányszor azonban a sejt osztódik, a telomérákat nem másolják le teljesen a DNS-ünk replikációjában szerepet játszó fehérjék. Így ezek a szakaszok egyre rövidebbek lesznek az évek multával - a telomérák hossza a sejt és a szervezet öregedésével nagymértékben lecsökken. De hosszuk rövidül többek között a stresszel, a dohányzással vagy a zsíros ételek fogyasztásával is.

A lerövidült vagy elkopott telomerák következtében a DNS-állományunk sérülékennyé válik, sejtosztódáskor feltöredezik, degradálódik, ami a sejt öregedéséhez és halálához vezet. A díjazottak fedezték fel, hogyan védik a telomera-szakaszok a kromoszómákat, illetve megtalálták a telomera-szakaszokat szintetizáló enzimet, a telomerázt.

Ígéretes daganatterápia

A telomeráz enzimet 1985-ben fedezték föl, és az 1990-es évek elején merült fel a blokkolása, mint daganatellenes terápialehetőség.

A telomeráz képes arra, hogy megelőzze a telomerek rövidülését, ami nélkülözhetetlen az állandó megújulásban lévő szöveteknél. Születés után viszont az enzim aktivitása szinte nullára csökken, és csak azokban a szövetekben mutatható ki (ott is alacsony mértékben és szigorú módon szabályozva), ahol folyamatos sejtosztódásra van szükség (pl. bőr, bélhám, csontvelő).

Az állandóan szaporodó daganatsejtekben azonban jelentős mértékben nő a telomeráz mennyisége és aktivitása az egészséges testi sejtekhez képest. A tumorsejtek kromoszómáinak védőkupakja így nem kopik, és a sejt halhatatlan. A telomeráz blokkolásával el lehetne indítani a sejthalált - amit a daganatterápia nagyon ígéretes lehetőségként tart számon.

A díjazottak szakmai pályája

Elizabeth H. Blackburn amerikai és ausztrál állampolgár. 1948-ban a tasmaniai Hobartben született. A Melbourne-i Egyetemen végzett egyetemi tanulmányait követően 1975-ben doktorált az angliai Cambridge Egyetemen, majd az amerikai Yale-en folytatta kutatásait. A Kaliforniai Egyetem Berkeley-i, majd 1990-től az egyetem San Franciscó-i részlegének biológia és fiziológia professzora.

Carol W. Greider 1961-ben született a kaliforniai San Diegóban, amerikai állampolgár. Tanulmányait Santa Barbarában, illetve Berkeley-ben végezte a Kaliforniai Egyetemen, itt doktorált 1987-ben, témavezetője Elizabeth H. Blackburn volt. A Cold Spring Harbor Laboratory-ban végzett posztdoktori kutatásait követően 1997-ben baltimore-i Johns Hopkins University School of Medicine molekuláris biológiai és genetikai részlegének tanszékvezetője lett.

Jack W. Szostak 1952-ben született Londonban, Kanadában nőtt fel, amerikai állampolgár. Montrealban a McGill Egyetemen, illetve az amerikai Cornell Egyetemen végezte tanulmányait, utóbbin doktorált 1977-ben. 1979 óta a Harvard Medical School munkatársa, jelenleg a bostoni Massachusetts General Hospital és a Howard Hughes Medical Institute genetika-professzora. (A Howard Hughes Medical Institute 20 év alatt 13 Nobel-díjast adott a világnak.)

Irigység, féltékenység, panasz,

Irigység és panasz nem ritka jelenség a Nobel-díjak eredményhirdetésével kapcsolatban, ám arra csak egyszer volt példa a rangos díj életében, hogy valaki nyíltan, hirdetésben jelezte csalódottságát, és illette kritikával a bizottságot.

Hat éve egy amerikai tudós, Raymond Damadian egyoldalas újsághirdetéseket vásárolt az USA és Svédország vezető napilapjaiban. A hirdetésekben az az évi két díjazottat, Sir Peter Mansfieldet és Paul C. Lauterburt idézi, amint az ő mágneses rezonanciás képalkotással (MRI) kapcsolatos kutatásait méltatták. Damadian hirdetésében arra buzdította a Nobel-bizottságot, hogy változtassa meg döntését, és harmadikként ő is részesülhessen a neves díjban.

2003-ban a Nobel-bizottság a brit-amerikai kutatópárost díjazta, az indoklás szerint azért, mert a mágneses rezonanciás képalkotás terén maradandót alkottak. Damadian viszont egyértelműen előfutára volt Lauterbur és Mansfield kutatásainak: 1970-ben felfedezte ugyanis, hogy a rákos és egészséges szövetek közötti különbség jól érzékelhető a mag mágneses rezonanciás vizsgálatával, az MRI technológia előfutárával. Damadian rendelkezik egyébként szabadalommal mágneses rezonanciás képalkotó berendezésre. A Nobel-bizottság viszont a döntését nem változtatta meg.