Hasonlítasz az édesanyádra? A boldogságod múlik rajta

Édesanyánk mindenkinél jobban befolyásol minket az életünkben. Örökségük még felnőttkorunkban, hosszú évek elteltével is bennünk él.

Néhányan csodáljuk az anyánkat, mások viszont harcolnak vagy versengenek vele. Egyesek kötődnek, míg mások még beszélni is alig bírnak vele. Bármit is érzünk azonban, édesanyánk óriási hatást gyakorolt ránk legbelül. Gyakran ő jelképez mindent, amit szeretünk, és mindent, amit gyűlölünk: szeretjük az általa nyújtott biztonságot és kényelmet, és gyűlöljük az általuk előidézett szabályozást és félelmet.

Amikor édesanyánk magához ölelt és elfogadott bennünket, úgy éreztük, mintha a fellegekben járnánk; az anyai szeretet intenzív érzése, a táplálás, a védelem, a gondoskodás az életünk első napjaiban sosem törlődik ki teljesen belőlünk. Ugyanakkor elutasításai, rosszallása és büntetései is ránk nyomják bélyegüket. Ezeket az emlékeket olyan mélyen elraktározzunk agyunk "merevlemezén", hogy felnőttkorunkban ugyanezeket az érzelmeket vetítjük ki személyes kapcsolatainkban, ugyanazt a védelmet, gondoskodást és szeretetet keresve.

Általában azt szeretnénk, hogy hasonlóak - vagy még többek - legyünk, mint az édesanyánk, de bárhogy is nézzük, az édesanyánk kétségtelenül a legnagyszerűbb tükrünk. Egyesek harmonikus kapcsolatot tartanak fenn édesanyjukkal, feszültség és viszályok nélkül. Ha valaki őszintén ki tudja jelenteni, hogy teljes szívéből szereti az édesanyját, és egyértelműen tudja azt is, hogy önmagát is, akkor harmóniában vannak a benne rejlő női energiák. Amíg azonban el nem érünk erre a pontra, az anya iránti érzéseket átalakíthatjuk az önmegvalósításunk lehetőségévé.

A bennünk rejlő édesanya

A felgyülemlett elkeseredés és feszültség gyógyításával feltárhatjuk a félreértéseket és szégyenletes emlékeket, amelyek miatt keserűvé, zavarttá vagy elhagyatottá váltunk. Ha ezeket érezzük, egyértelműen jelzik azokat a területeket, ahol gyógyulnunk kell, ahol közelebb kerülhetünk a feltétlen szeretethez, és nagyobb belső kiteljesedést érhetünk el. Általában ha nem tudjuk, mi a teendő ezekkel az érzésekkel, megpróbáljuk elfojtani és figyelmen kívül hagyni. Mi történik azonban ilyenkor? Amikor elfojtjuk érzéseinket és ítéleteinket, azokká válunk: ha őszinték vagyunk magunkhoz, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy felülmúljuk édesanyánkat azokban a dolgokban, amiket a leginkább gyűlölünk benne.

Ez annak köszönhető, hogy az édesanyánk nem csak az otthonunkban él életünk különböző időpontjaiban, hanem a fejünkben is, ahol hajt minket, kritizál és megbüntet. Valamilyen formában mindig ott van bennünk, és a hozzánk közel állókban: amíg megtagadjuk az érzéseinket, a többi kapcsolatunkban is ugyanezek a minták fognak visszaköszönni.

Ha a gyermekünk viselkedése bizonytalanná tesz, vagy a körülöttünk lévők miatt nem bízunk magunkban, álljunk csak meg - ne kínozzuk tovább magunkat. Létezik egy közvetlen út ezeknek az érzéseknek az átalakításához, mégpedig az, hogy el kezdjük önmagunkban felkutatni a bizonytalanságnak a gyökerét.

Ha például a kamasz gyerekünk viselkedése miatt úgy érezzük, hogy talán nem plántáltunk belé elegendő értéket, vagy nem alakítottunk ki elég korlátot, ezt az önostorozást egyáltalán nem érdemeljük meg. Annakidején bizonyára minden tőlünk telhetőt megtettünk az ügy érdekében. Ha nem szerettük önmagunkat, bizonytalannak éreztük magunkat, ha nekünk magunknak is szeretetéhségünk volt, valószínűleg nem adhattunk neki mást. Ma azonban új nap virradt, és most új döntéseket hozhatunk.

A gyerekek egy dologból automatikusan tanulnak, ez pedig a szülő példája. Már egész fiatal koruktól utánoznak bennünket, ugyanakkor megfigyelik érzéseinket is, még ha nem is mutatjuk ki. Nem elég megmondani nekik, hogyan kell viselkedni, hanem példát is kell mutatnunk. Ha nem becsüljük és szeretjük önmagunkat, nem elég egyszerűen azt mondani a gyerekünknek, hogy vigyázzon magára. Az ember akkor vigyáz magára, ha szereti önmagát; ha valaki azt gondolja, hogy értéktelen, óvatlanná válik, és gyakran olyan helyzeteket és tapasztalatokat keres, amelyek ezt az érzést erősítik meg.

Ha úgy érezzük, hogy nem adunk eleget, feltehetjük a kérdést: vajon önmagunknak eleget adunk? Odafigyelünk belső szükségleteinkre? Mit gondolunk magunkról, amikor a tükörbe nézünk? Bíráló vagy elismerő hangot hallunk? Biztosak lehetünk abban, hogy ugyanez a hang neveli a gyerekeinket is; valószínűleg ezt a hangot használták a szüleink is saját nevelésünk közben. Próbáljuk meggyógyítani a bennünk lévő elutasítás gyökerét úgy, hogy tudatosan elkezdjük visszafordítani ezeket a viselkedéseket. Először kis dolgokban: kezdjük el szeretni önmagunkat a bizonytalanság és félelem területein, és kezdjünk igent mondani önmagunkra. Hamar ki fog derülni, hogy ezek a finom belső változások természetes módon visszatükröződnek a másokkal való kapcsolatunkban.