Kislexikon

 

Berija, Lavrentyij (1899-1953)
Abháziai mengrél családban született. Műszaki rajzoló volt, majd építészeti tanulmányokat folytatott. Az 1917 utáni polgárháború alatti életében sok az ismeretlen mozzanat. Az 1920-as években fontos szerepe volt az azerbajdzsáni, majd a grúziai politikai rendőrség kötelékében. 1931 és 1938 között a grúziai, majd az egész Kaukázuson túli térség, végül ismét a grúziai pártszervezet élén állt. Hamarosan Moszkvába került, ahol átvette az NKVD, a belügyi népbiztosság irányítását. Ezt a feladatot 1946-ig látta el. Ő irányította a tömeges leszámolásokat, személyesen is részt vett a foglyok kínzásában. 1946-ban a politikai bizottság póttagja, 1946-tól rendes tagja lett. Hosszú évekig Sztálin kegyence, a kormányfő első helyettese, az atomipar és általában a hadiipar koordinátora. Hivalkodóan züllött életmódot folytatott. 1953 márciusa és júniusa között lényegében Malenkov "társuralkodója" volt. Társai puccsszerűen elmozdították, majd kivégeztették.

Bierut, Boleslaw (1892-1956)
Nyomdász, baloldali szocialista, 1918-tól tagja a lengyel kommunista pártnak. Az 1930-as évek elején illegális pártmunkát végzett Bulgáriában, Csehszlovákiában és Ausztriában, majd Moszkvában egyfajta hírszerzőkiképzést kapott. 1933 és 1938 között lengyel börtönök politikai foglya volt. A második világháború alatt Belorussziában dolgozott. 1943-tól a lengyel kommunisták egyik vezetője, Moszkva egyik hű támasza, a törvénytelenségek kivitelezője volt. 1947 és 1952 között a Lengyel Népköztársaság elnöke, 1948-ban a Lengyel Munkáspárt főtitkára, majd 1954-ig elnöke, végül haláláig első titkára. Közben 1952 és 1954 között kormányfő. Nehezen élte meg a "személyi kultusz" leleplezését.

Cservenkov, Valko (1900-1974)
Bolgár kommunista vezető, az 1923. szeptemberi felkelés résztvevője. Georgi Dimitrov köréhez tartozott. Hosszú éveket töltött moszkvai emigrációban. A "nagy terror" időszakában a moszkvai Lenin Iskola igazgatójaként hajszát folytatott különböző országokból származó illegális párttagok ellen. 1941-ben a bolgár nyelvű Hriszto Botev Rádió főszerkesztőjeként a politikai rendőrség nómenklatúrájához tartozott. A bolgár kommunista párt egyik titkára, 1950 és 1954 között főtitkára. 1950 és 1956 között kormányfő, majd két évig a kormányfő helyettese. Máig nem egészen tisztázott körülmények között elveszítette szovjet patrónusainak támogatását. 1962-ben a Kreml beleegyezésével kizárták a bolgár pártból.

Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965)
Vasúti munkás, 1930-tól a román kommunista párt tagja, a "hazai" szárny prominens képviselője volt. 1933 és 1944 között börtönbüntetését töltötte. Az új román kormány közlekedési, közmunkaügyi minisztere. Autoriter személyiség volt, hírhedt magyarfaló. 1945 és 1954 között a központi bizottság főtitkára, majd 1955 és 1965 között első titkára. 1947-ben a minisztertanács első elnökhelyettese, később elnöke. 1961 és 1965 között az Államtanács elnöke. Külsőségekben feltétlen Moszkva-barát, de eközben óvatosan igyekezett közeledni a Nyugathoz. Munkatársai három évvel halála után "személyi kultuszáért" enyhe bírálatban részesítették.

Gomulka, Wladyslaw (1905-1982)
Lakatos, 1926-től a lengyel kommunista párt tagja. Az 1930-as években ismert szakszervezeti vezető. A második világháború alatt a lengyel párt fontos vezetője, 1943 és 1948 között a párt főtitkára. Könyörtelen hatalmi harcot folytatott Bierut és "moszkovita" támogatói ellen. A "visszanyert területek" minisztereként üldözte a "polgári" rétegeket. Az egyre elmérgesedő viták során Sztálinhoz fordult mint döntőbíróhoz, de nem talált támogatásra. 1951 és 1954 között börtönben volt. Miután rehabilitálták, a pártvezetés egy része melléállt. A Varsóba érkező népes szovjet delegáció akarata ellenére, a lakosság nagy részének örömére 1956 októberében a párt első titkárának választották. Gomulka azonban nem lett igazi reformer: frontális támadást indított a parasztság, az egyház, a diákság ellen, 1968-ban pedig a "prágai tavasz" vívmányainak tankokkal való eltiprását szorgalmazta. Az ébredő lengyel munkásmozgalom végül elsöpörte őt az útból: 1970-ben a társadalmi nyomás hatására felmentették valamennyi funkciójából.

Gottwald, Klement (1896-1953)
Asztalosmunkás, szociáldemokrata, majd kommunista volt. Az 1920-as években újságíró, 1929-től a párt központi bizottsági titkára. A náci uralom éveiben Moszkvában élt, a "moszkovita" csoport informális vezetője volt. 1945-ben a kommunista párt elnöke lett. Egyik kidolgozója a magyarság elemi érdekeit figyelmen kívül hagyó kassai kormányprogramnak. 1946 és 1948 között kormányfő. Ebben a minőségében a demokrácia alapjait félresöprő 1948. februári puccs élére állt. Haláláig köztársasági elnök volt. Szovjet tanácsadók bevonásával kirakatpereket indított saját régi társai ellen.

Hruscsov, Nyikita (1894-1971)
Két elemit végzett lakatos. 1918-ban belépett a bolsevik pártba. Részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban. Ettől kezdve nyugdíjazásáig párthivatalnok, "apparátcsik" volt. Az 1930-as évek elején rövid ideig a Sztálin nevét viselő Ipari Akadémián tanult. 1934 és 1938 között a moszkvai pártszervezet első titkára, majd az ukrajnai pártszervezet vezetője. Mindkét funkciójában a "nagy terror" egyik felelőse. A második világháború alatt altábornagyként harcolt a fronton. Később változatlanul Ukrajna "első embere", egy ideig a kijevi kormány feje volt. 1949 végén az őt kedvelő Sztálin Moszkvába rendelte. A moszkvai pártszervezet vezetőjeként és a központi bizottság egyik titkáraként ekkor került igazán közel az országos politika tényleges irányítóihoz. Sztálin halála után Hruscsov alig négy év alatt félresöpörte útjából a halott diktátor szinte egész régi udvartartását. 1958 és 1964 között kormányfő volt, de sokban már korábban is ő irányította az ország kül- és katonapolitikáját. Kulcsszerepet játszott a magyar forradalom és szabadságharc leverésében. Regnálása végén sokasodtak a voluntarizmusából adódó súlyos hibái. Társai az 1964-es "kis októberi forradalom" során leváltották és elkergették a politikai életből. Nyugdíjasként megírta memoárját, amelyet azonban családtagjai és történészek is alaposan átdolgoztak, ezért autentikusságát napjainkban sokan vitatják.

Kaganovics, Lazar (1893-1991)
Bőripari munkás, a bolsevik párt katonapolitikusa. Részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban. 1925 és 1928 között, majd rövid ideig 1948-ban az ukrajnai pártszervezet első embere. Róla nevezték el a moszkvai metrót. Közben a moszkvai pártszervezet első titkára, egyidejűleg számos minisztérium - köztük az olajipari, a szénbányászati és a közlekedési tárca - gazdája. Kegyetlenségével és durvaságával tűnt ki. Sztálin titkainak tudója. Testvérei ugyancsak fényes karriert futottak be, bár bátyját öngyilkosságba hajszolták a politikai rendőrség emberei. Egy ideig harcolt a második világháború frontjain. 1944 és 1957 között a kormányfő első helyettese volt. Majd miután bekapcsolódott a Hruscsov elleni összeesküvésbe, egy cementgyár igazgatója lett. Ezt követően még évtizedig élt elkeseredett, a pártból kizárt nyugdíjasként. Vaskos emlékirata nagyrészt közhelyekből áll.

Malenkov, Georgij (1902-1988)
Részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban. Műszaki végzettséggel rendelkezett. 1930 és 1934 között a moszkvai pártbizottságon káderügyekkel foglalkozott, később Sztálin közelébe került. Páratlan munkabírású ember volt, műveletlen társaihoz képest olvasott, gyors felfogású. Puhány alkatú, egyfajta "pótapát" látott Sztálinban, akit élete végéig "szeretve gyűlölt". A "nagy terror" időszakában fontos szerepet játszott a népirtásban: vidéki útjai során ő állította össze a halállistákat. 1939 és 1946, valamint 1948 és 1953 között a központi bizottság titkára, 1946 és 1952 között a politikai bizottság, 1952 és 1957 között a prezidium (elnökség) tagja volt. Sztálin halála után rövid ideig kormányfő. 1956 novemberében a forradalom leverését irányította Magyarországon. Mivel társaival, a "pártellenes csoport" tagjaival fellázadt Hruscsov ellen, 1957 nyarán leváltották valamennyi tisztségéből, majd kizárták a pártból. Egy hőerőmű igazgatója lett vidéken, majd nyugdíjas. Élete végén mélyen vallásos volt.

Molotov, Vjacseszlav (1890-1986)
Műszaki tanulmányokat folytatott, régi bolsevik párttag volt. 1917 tavaszán az illegális pétervári pártszervezet egyik vezetője. Az 1920-as években Nyizsnyij-Novgorodban, majd Ukrajnában függetlenített pártmunkás, végül 1921 és 1930 között a központi bizottság titkára. 1926 és 1952 között a politikai bizottság, 1952 és 1957 között a prezidium tagja. Majdnem egy évtizedig szovjet kormányfő, a Népbiztosok Tanácsának elnöke, végül 1939 után tíz évig a külügyi tárca birtokosa, sőt az 1940-es évek végén egy ideig a hírszerzés irányítója volt. Pályájának alakulása sokban lelkiismeretes bürokrata tulajdonságaira és Sztálin iránti hűségére vezethető vissza. Holott a diktátor nem mindig viseltetett hálával iránta: letartóztatta feleségét, s arra készült, hogy őt magát is börtönbe veti. Sztálin halála után külpolitikusként foggal-körömmel ragaszkodott az eredeti "kemény" kurzushoz. 1957-ben körülötte csoportosult a Hruscsov ellen fellázadt "pártellenes csoport". Büntetésből Mongóliába száműzték nagykövetnek, majd Bécsbe küldték a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szovjet képviselőjének. 1961-ben kizárták a pártból, ám az őt hallatlanul tisztelő Hruscsov utáni vezetés 1984-ben részlegesen rehabilitálta és visszaadta a párttagkönyvét.

Novotny, Antonín (1904-1975)
Géplakatos, 1921-ban csatlakozott a kommunistákhoz, 1937-ben a prágai területi bizottság titkára lett. A náci megszállás alatt Mauthausenban raboskodott. 1945 után munkája leginkább Prágában zajlott, egészen 1953-ig a területi bizottság titkára volt. 1953-ban a párt első titkárának, 1957-ben pedig köztársasági elnöknek választották. A dogmatikus kurzus élő megtestesítője volt. Miután a brezsnyevi vezetés "levette róla a kezét", a dubceki irányvonal félresöpörte az útból. Egykori szovjet gazdái nem voltak hajlandóak újra "helyzetbe hozni", s így mindenki által megvetett nyugdíjasként halt meg.

Patrascanu, Lucretiu (1900-1954)
Román jogász, történetíró, kommunista politikus, a központi bizottság tagja. Fontos szerepet játszott az 1944-es moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokban. 1944-ben tárca nélküli, majd igazságügyi miniszter volt. Súlyos hajszát folytatott a polgári politikai erők képviselői, külön is a magyarok ellen. Rövid ideig tagja volt a politikai bizottságnak. Őszintén román hazafinak vallotta magát, ehhez képest másodlagosnak tekintette a Kreml iránti hűséget. 1948-ban letartóztatták, és hat év rabság után halálra ítélték. Gheorghiu-Dej ugyanis attól tartott, hogy ha a nála jóval műveltebb, nagyobb formátumú politikus kiszabadul, akkor a helyére törhet. Részleges rehabilitációjára csupán 1968-ra került sor.

Sztálin, Joszif (1878-1953)
Tanulmányait önként abbahagyó papnövendék, szociáldemokrata újságok munkatársa, hivatásos pártmunkás, évtizedeken át a Szovjetunió diktátora. Sok évet tölt cári börtönökben, száműzetésben. Az 1912-es prágai konferencia után beválasztották a bolsevik párt központi bizottságába. Az első szovjet kormány tagja, 1922-től a központi bizottság főtitkára, 1941 és 1953 között a népbiztosok tanácsa, majd a minisztertanács elnöke volt. A második világháború alatt számos fontos katonai tisztséget töltött be. Nevéhez fűződtek a riválisai ellen megrendezett politikai kirakatperek, az erőltetett iparosítás, a parasztság elleni genocídium, egész nemzetek kitelepítése, az 1939 augusztusában Hitlerrel megköttetett szégyenletes paktum, Kelet-Európa és a Baltikum "megrablása". Halálakor politikai és gazdasági csődtömeget hagyott maga után.

Szerov, Ivan (1905-1990)
A szovjet politikai rendőrség egyik irányítója, hadseregtábornok. Pályája a Vörös Hadsereg kötelékeiben kezdődött. Egy ideig Ukrajna belügyi népbiztosa volt. A második világháború alatt Berija egyik helyettese a belügyi tárca élén. Részt vett számos, Sztálin által száműzetésre ítélt nemzet kitelepítésében, a lengyel és litván lakosság elleni hajszában, a második világháborút követően Németország keleti tartományainak kormányzásában. Miután elárulta régi patrónusát, Beriját, 1954-ben a KGB élére került. Csupán régi jóakarója, Hruscsov védelmét élvezve kerülte el a letartóztatást. 1958-ban a katonai hírszerzés irányítása már parkolópálya volt a számára. 1963-tól végleg marginalizálódott.

Ulbricht, Walter (1893-1973)
Asztalos, a szociáldemokrata, majd 1918-tól a kommunista párt tagja. Főleg Szászországban vált ismertté, egy ideig a birodalmi parlament képviselője volt. Az 1930-as években a központi bizottság egyik titkára. Sok időt töltött külföldön: a náci uralom alatt Párizsban, Prágában, majd Moszkvában dolgozott. A második világháború alatt a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnökségének irányításával koordinálta a német kommunista párt "fellazító" akcióit. Összeférhetetlen, agresszív természete számos ellenséget szerzett neki még a szűkebb környezetében is. Moszkva nyomására 1945 után mégis ő lett Kelet-Németország tényleges vezetője. 1950 és 1971 között a párt elnöke, 1949 és 1960 között a minisztertanács első elnökhelyettese, 1960-tól élete végéig az Államtanács elnöke volt. Mint dogmatikus marxista, olykor még Hruscsovot is "revizionistának" tekintette.

Vorosilov, Kliment (máskor Klim, Klimentyij) (1881-1969)
Két elemit végzett lakatos, régi bolsevik párttag, 1919 decemberében rövid ideig Pétervár rendőrkapitánya volt, a szovjet-oroszországi polgárháború alatt az I. Lovashadsereg komisszárja. Ekkortól Sztálin csatlósa és egészen a második világháború végéig legjobb barátja. 1925 és 1940 között hadügyi népbiztos, 1935-től marsall. 1940 és 1953 között a kormányfő első helyettese. Közvetlenül a második világháború után Magyarország szovjet helytartója. 1926 és 1952 között a politikai bizottság, 1952 és 1960 között a prezidium tagja. A szovjet diktátor halála után, egészen 1960-ig a Szovjetunió névleges államfője. Többször lett kegyvesztett, utoljára 1957-ben, amikor "ókonzervatív sztálinista" társaival fellázadt Hruscsov ellen.

Xoxha (Hodzsa), Enver (1908-1985)
Albán tanárember, aki Franciaországban szocializálódott. 1941-ben az albán kommunista párt alapítója lett. 1943-tól az albán kommunisták vezetője, főtitkára, egyben a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkarának politikai megbízottja. 1944 után egy évtizedig számos fontos feladatot látott el, többek között a minisztertanács elnöke volt. A politikai intrika nagymesterének bizonyult. Miközben országa alighanem Európa legszegényebb állama volt, a politikus előbb "oroszellenes", majd "Kína-ellenes" kurzust hirdetett, s lényegében az egyedüli üdvözítő politikai doktrína letéteményesének tekintette magát.

Zápotocky, Antonín (1884-1957)
Kőfaragó, apja ismert cseh szociáldemokrata volt. 1921-től kommunista párttag, szinte azonnal bekerült a politikai bizottságba. 1922 és 1925 között a párt főtitkára volt, majd háttérbe szorították. Egész életében rivalizálnia kellett valakivel az "Egyes Szám" stallumáért - főleg Gottwalddal, később Novotnyval. A második világháború alatt náci koncentrációs táborokban raboskodott. Szakszervezeti vezetőként, majd 1948 és 1953 között miniszterelnökként, ha nem is kezdeményező, de tevékeny részese volt a diktatórikus politikának. Élete utolsó éveiben köztársasági elnök lett.

Zsivkov, Todor (1911-1998)
Nyomdász, ifjúsági vezető. 1932-ben csatlakozott a bolgár kommunista párthoz, mozgalmi múltja főleg Szófiához kötötte. Sokáig középszerű pártapparátcsik volt. Pályája a koncepciós perek időszakában ívelt fel. A szófiai pártbizottság első titkára lett, 1951-től a politikai bizottság tagja. 1954-től a párt első titkára, 1962 és 1971 között kormányfő, majd az Államtanács elnöke. Moszkva iránti szervilizmusa nem ismert határt: kétszer is kezdeményezte, hogy Bulgária 16. köztársaságként tagja legyen a Szovjetuniónak. Megérte a kommunista rendszer bukását.

Zsukov, Georgij (1896-1966)
Szovjet hadvezér, marsall. 1939-ben a japánok ellen Mongóliában harcoló szovjet katonai egységek egyik parancsnoka, 1941 januárja és júniusa között a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt. A második világháború számos csatája, így Moszkva védelme és Berlin bevétele az ő nevéhez fűződik. 1946-ban Sztálin, hatalmát féltve, szinte minden tisztségéből leváltotta. Kulcsszerepet játszott Berija letartóztatásában, majd a "pártellenes csoport" ellen 1957 nyarán zajló küzdelemben. A szovjet politikai elit azonban, Hruscsovval az élén, tartott Zsukovtól, akit 1957 őszén külföldi útja alatt, puccsszerűen leváltottak minden tisztségéből. Haláláig a KGB felügyelete alatt élt.