Vágólapra másolva!
Ötven éve tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Szenthelyi Miklós Kossuth-díjas nagy hegedűművész, zenepedagógus, aki növendékeivel jubileumi koncertet ad szeptember 28-án a Zeneakadémián. Szenthelyi Miklós bejárta a világot, 160 amerikai, valamint 70 japán koncertet adott, és a világ legtöbb országában telt házas hangversenyeken csodálta a közönség kivételes virtuóz játékát. Ahol nem játszott, az az ország nincs a klasszikus zene térképén. Az Origónak adott interjúban beszélt a tanári hitvallásáról, arról, hogyan szerezte meg 1976-ban a 300 éves mesterhegedűjét, de azt is elmondta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években miért nem döntött úgy, hogy Nyugaton marad – annak ellenére, hogy Amerikában és Japánban is komoly lehetőségeket kapott volna.
Vágólapra másolva!

Éppen ötven éve áll a Zeneakadémia katedráján. Egészen fiatalon, huszonévesen kezdett el tanítani. Művésztanárként - aki koncertjeivel bejárta a világot - mi jelentette az ön számára a legnagyobb kihívást az oktatás terén?

Nagy megtiszteltetés, hogy évtizedek óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára lehetek. Az intézménynek fennállása óta komoly rangja van. Hegedűművészként évtizedekig jártam a világot. A növendékeim tisztában voltak azzal, hogy koncertező művésztanáruk van, ezért tudták, hogy a heti két tanóra nem biztos, hogy mindig ugyanabban az időpontban lesz. Nekik a személyes, szakmai kapcsolat jelenti az értéket, így mindig úgy próbáltam igazítani a külföldi koncertjeimet, hogy a tanítás ne szenvedjen csorbát.

Ha az ember elvállal egy ilyen megtisztelő feladatot, hogy fiatal tehetségeket tanít, meg kell próbálnia úgy alakítani művészi pályafutását, hogy a növendékek oktatását is a legnagyobb alapossággal, odaadással tudja végezni.

Ez erkölcsi kérdés számomra. Ez volt az ötven év alatt a legnagyobb kihívás. A Zeneakadémia tanári karának tagjai között sok olyan oktatót találhatunk, aki itthon és külföldön is keresett művész, így nemcsak én álltam ez előtt a kihívás előtt, hanem több művészkollégám is. Mindannyian arra törekedtünk és törekszünk, hogy a tanítványok soha ne érezzék ennek a hátrányát.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

Szeptember 28-án a Zeneakadémián jubileumi koncertet ad növendékeivel. Hogyan készülnek?

A koncerten én vezénylem majd a növendékeimet. Mozart-, Brahms-, Massenet- és Wagner-műveket adunk elő. Énekel majd a fiam is, Szenthelyi Krisztián, Concorde-díjas bariton, és a MÁV Szimfonikus Zenekar is fellép, akiknek nagyon hálás vagyok. A növendékeim egy része ugyanis még rutintalan. Ha ilyen nagynevű zenekarral léphetnek fel, az szakmailag erősíti őket. Most kicsit dicsekszem: már most tudható, hogy tele lesz a terem. Látom a tanítványaimon, hogy ez kicsit nyomasztja őket. De hát nem ezért csináljuk mindannyian, hogy minél több embernek örömet okozzunk a zenénkkel?

Izgul értük?

Természetesen. Ha egy tanár a saját osztályából ily módon megmutat jó néhány növendéket, akkor kicsit - átvitt értelemben - "levetkezik", ugyanis egy-egy ilyen koncerten kiviláglik, hogy az akadémián milyen munka zajlik a tanár és a növendék között.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

A magyar hegedűművészek közül a legnehezebb és legtöbb művet ön játszotta el koncerteken a hegedűirodalomból - itthon és külföldön is rendre tömegek csodálták virtuóz koncertjeit. Miért ezeket a darabokat választotta repertoárjába?

Amikor kamasz voltam, Jasha Heifetz amerikai hegedűművész volt a példaképem. Hamar rájöttem, hogy ilyen elképesztő színvonalra talán soha nem jutok el. Az első külföldi koncertek után az ember felteszi magának a kérdést: hol van a helye a szólisták között? Rájöttem, hogy számomra az a megoldás, ha nagyon nagy a repertoárom, és rendkívüli nehézségű műveket játszom a koncerteken.

Ezeket a komoly műveket tanítja a növendékeinek is?

Akkor tudok hasznos lenni a tanítványaimnak, ha olyan műveken dolgozunk, amikről vannak koncerttapasztalataim. Komoly munkára van szükség, ezt meg kell tanulnia a növendékeknek. Az ötven év alatt rájöttem, hogy egyetlen esetben tudok hasznos lenni, ha a tanítványaim elsajátítják a munkamorált - pontosabban, ha nem enyhül bennük az akarat és a fejlődni vágyás, és kemény munkával igyekeznek jobbak és jobbak lenni. A növendék arra vár, hogy a személyes óra után, ha hazamegy, tudja, hogy mit kell tenni, mit kell gyakorolni, amikor nincs velem.

Valószínűleg a hangszerek közül a hegedű igényli a legtöbb munkát - napi öt-hat óra gyakorlás elengedhetetlen.

Ha valaki eldöntötte, hogy hegedűművész szeretne lenni, a fiatalsága egy részét fel kell áldoznia és tudatosan fel kell építenie azt a negyven évet, ami a diploma után vár rá. A diploma átvételét tizenöt év tanulás előzi meg. Talán a legfontosabb az utolsó öt év, amit a Zeneakadémián tölt. Hogy hogyan sikerül ez, azután derül ki, miután kilép az életbe.

Tanárként óriási a felelősségem - és számomra ez erkölcsi kérdés is -, hogy minden növendéket felkészítsek a következő évtizedekre.

A közös munka legnagyobb visszaigazolása, ha a Zeneakadémia elvégzése után is megállja a helyét a tanítványom.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

Ez persze tehetségfüggő is, hogy ki mire viszi az életben...

Igen, ez így van. Időnként felbukkannak elképesztő tehetségű fiatalok a Zeneakadémián, de nagy százalékuk "csak" tehetséges. Persze, hogy az, hiszen felvételt nyert az akadémiára, nyilván nagyon tehetséges. Tanárként én viszont nem tehetek különbséget a zseniális tehetség és a tehetség között. Ugyanolyan intenzitással tanítom az összes növendékemet. Erkölcstelen lenne, ha a zseniális tehetségű tanítvánnyal többet foglalkoznék, hiszen a tehetséges fiatal élete is ugyanolyan fontos - ahogy már említettem, a következő negyven év a tét.

Szigorú tanár?

Kétségtelen, hogy komolyak a követelmények. Közhely, de igaz: nagyon kemény munka nélkül esély sincs érvényesülni az életben. Ráadásul a mi szakmánkban látni lehet, hogy Ázsia már nem kopogtat, hanem berúgta azt a bizonyos ajtót. Lenyűgöző és tiszteletre méltó az ázsiai fiatalok munkája. Elképesztő, hogy hova jutottak el tudás tekintetében az európai klasszikus zenében. Egy nagy előnyük van: ez pedig a munkamorál. Európában a médiából a laza, könnyű élet mintáját látják a fiatalok. Ez pedig félrevezeti őket. Szerencsére a diákjaim tudják, hogy bár a világ változik, a mi szakmánkban - az előadó-művészetben - egy dolog állandó:

azok a tehetségek érvényesülnek, akikben komoly a belső felhajtóerő, akik igénylik a fejlődést és nagyon sokat tesznek is érte.

Ez pedig független attól, hogy éppen milyen folyamat zajlik a világban. A művészetben elengedhetetlen az önmagunkkal szemben felállított igény arra, hogy hétről hétre, hónapról hónapra jobbak legyünk, és ebbe rendkívül nagy munkát bele is teszünk. Ebből a szempontból valóban satuban tartom a növendékeimet. Bizonyos igényekből - az ő érdekükben - nem engedek. Nekem ők nagyon fontosak. Úgy tudok hasznos lenni számukra, ha bizonyos szintig szigorú vagyok. Ha az órán megbeszéljük, hogy mit kell gyakorolnia, mit kell kidolgoznia a következő órára, és nem végzi el ezt a munkát, akkor a következő találkozáskor lebukik, kiderül, hogy nem dolgozott, és akkor nem vagyunk jóban. Nem az a típusú művésztanár vagyok, aki hétfőn elmondja, hogy mit kell gyakorolnia a növendéknek, aztán vagy csinálja, vagy nem. Az a típus vagyok, aki mindenre emlékszik - és ezt a növendékeim tapasztalják is -, és behajtom a tanítványokon az előző órán megbeszélt feladatokat.

Fiatalon volt hasonló tapasztalata? Találkozott olyan tanárral, aki ugyanezt várta el a növendékektől?

Igen. A moszkvai zeneakadémiáról jött el hozzánk egy professzor, Szemjon Sznyitkovszkij, aki David Fjodorovics Ojsztrahnak volt a tanársegédje. Sznyitkovszkijnak pedig itt, a Zeneakadémián én lettem a tanársegédje. Közelről láttam az úgynevezett boszorkánykonyhát. Az én fiatalságom idején a szovjet hegedűsök kiemelkedők voltak. Ha elment egy szovjet hegedűs egy nemzetközi versenyre, előre oda lehetett neki adni az első díjat. Ragyogó tehetségű művészek voltak. Sznyitkovszkijtól tanultam meg, hogy nem elég jól tanítani, hanem a munkát be is kell hajtani a növendéken. Ő gondolkodás nélkül hazazavarta a tanítványt, ha a következő órán kiderült, hogy nem gyakorolt eleget, nem fektetett elég munkát abba, hogy fejlődjön. Testvéremet, Szenthelyi Judit zongoraművészt Sznyitkovszkij elvitte a moszkvai zeneakadémiára. Amikor Judit hazajött, elmondta, hogy ott a növendékek még a női vécében is gyakorolnak. Mindenki mindenhol gyakorol, dolgozik. Megkérdeztem Sznyitkovszkijt, mit tesznek azért, hogy ez a légkör uralkodik a moszkvai konzervatóriumban? Hogy érték el, hogy a legtermészetesebb módon mindenki mindenhol gyakorol? A szovjet professzor nem értette a kérdést. Egyetlen kérdéssel válaszolt: miért? Hát nem ezért járnak ide a fiatalok? Ha a tanítványoknál a munkamorál magától értetődő dolog, nem kell a tanárnak különböző pedagógiai módszerekkel rávennie, hogy rendszeresen gyakoroljon. Fontos, hogy a növendék önmagával szemben legyen elég kritikus.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

Az elmúlt ötven évben volt olyan növendéke, aki rendkívüli tehetségével meglepte?

Két tanítványomat említem, de csak azért, mert megkérdezte. Ugyanis minden növendékem egyformán fontos. De ők ketten valóban kivételesen zseniálisak: Lendvay József és Baráti Kristóf. Olyan képességű fiatalok voltak annak idején, amin az ember valóban meglepődött. Nyugodtan mondhatom, hogy amikor tanítottam őket, minden órában öröm volt a szívemben. Persze, őket is keményen kellett oktatni, de amikor eljutottunk egy-egy munkafolyamat végére, olyan színvonalas produkciót nyújtottak, hogy azt gondoltam: öröm őket tanítani. De még egyszer hangsúlyozom: minden egyes növendékemmel hasonló intenzitással foglalkozom, és amikor hallgatom őket, az az érzés fog el: érdemes csinálni, érdemes foglalkozni velük, mert nagyon tehetségesek.

Említette a testvérét, aki ötven éven át segítette az ön munkáját zongorakísérőként...

Micsoda elképesztő segítség, ha valaki ilyen nagyszerű szakemberrel dolgozhat, mint ő. Ráadásul Judit szívügye a tanítás. Számtalanszor előfordul, hogy a Zeneakadémián hetente csak háromszor van termem, de nekem öt napra lenne szükségem. Ekkor Judit lakásán tanítom a fiatalokat. Egyik szobában játszik az egyik, másik szobában a másik növendékem. Ez hatalmas segítség. Már nyár elején elkezdtünk készülni a jubileumi koncertre, és egész nyáron folyamatosan Judit lakásán gyakoroltunk - ő is kellett hozzá, kísérte a növendékeimet zongorán. Feláldozta az egész nyarát értünk. Szakmailag is rendkívül nagy segítség, hiszen ő készíti fel a tanítványokat arra, hogy ha zenekar elé kerülnek, már tudják, mit játszik a zenekar, hiszen Judittal ezt már átvették. Juditnak elképesztő rutinja van, közel hatvan éve tanít a Zeneakadémián, és van egy döbbenetes tulajdonsága: bármilyen kottát tesznek elé, azonnal el tudja játszani zongorán. Ez isteni adottság.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

Ahogy a testvére, ön is zongorán kezdett tanulni egészen kicsi gyerekként. Nyolcévesen döntött úgy, hogy inkább hegedülni szeretne. Honnan jött ez az indíttatás?

Mivel édesanyám zongoratanárnő volt, természetesen mind a ketten zongorázni kezdtünk már néhány évesen. Nem tudom, hogyan jött nálam a hegedű szeretete. Nincs rá magyarázat. De valóban nyolcévesen azt mondtam: inkább hegedülni szeretnék. A három év zongoratanulásnak is óriási haszna volt - közelebb kerültem a zenéhez a zongora által.

Nekem az volt a hihetetlen szerencsém, hogy Lányi Margitnál kezdtem el tanulni, aki már életében legenda volt. Más kérdés, hogy rettegtünk tőle. Rendkívül szigorú volt, és a napi többórás gyakorlás teljesen általános volt nála. Sosem felejtem el, hogy mennyire vártam az 1966-os futball-világbajnokság döntő mérkőzését. Anglia-Németország. Mekkora meccs lesz. Aztán mérkőzés előtt egy órával csengett a telefon. Lányi Margit néni hívott, és azt mondta:

Fiatal kamaszként összedőlt bennem a világ. Annak a hegedűórának a haszna persze megkérdőjelezhető volt. Micsoda szerencse, ha az embernek olyan tanára van, akit ennyire érdekelnek a növendékei. Ő nem "tanítgatott", hanem a tanítás volt a hivatása. Törődött velünk. A másik nagy szerencse pedig az volt, hogy a Zeneakadémián Kovács Dénes volt a tanárom. Kivételes művész volt. Rektorként is dolgozott, közben koncertezett is, így a megszokottól eltérő rendszerességgel tartotta az órákat, de olyan útravalót kaptam tőle, ami egy életre szól.

Kurtág György is tanította egy éven át, ami óriási élmény lehetett...

Az volt a csodák birodalma. Kocsis Zoltánnal jártunk hozzá egy évig.

Tizennyolc éves voltam, és nem tudtam felfogni, hogy abban az egy évben én a csodával találkoztam.

Nem találkoztam az életemben olyan emberrel, aki annyira szereti a klasszikus zenét, mint Kurtág György. Az ő tudása és érzékenysége elképesztő, páratlan.

Szenthelyi Miklós fotó: Talán Csaba

Ön 1975-ben megnyerte a Magyar Rádió hegedűversenyét, ami után vásárolhatott magának egy mesterhegedűt - egészen különös módon. Hogyan jutott hozzá ehhez a kivételes hangszerhez?

A verseny után Onczay Csaba nagyszerű csellóművészt és engem behívattak a minisztériumba. Leültünk és a velünk szemben ülő hölgy - aki kemény asszony volt - azt mondta:

Négy nyugat-európai országba mentünk, hogy vegyünk magunknak hangszert az állam pénzén. El lehet képzelni, hogy 1976-ban ez szinte meseszerű volt.

Mutatták is Ausztriában, Svájcban, Hollandiában és Németországban a jobbnál jobb mesterhegedűket, de én bajban voltam, ugyanis addig egy cseh gyári hegedűn játszottam, ami olyan volt - ha valamiféle hasonlatot szeretnék keresni -, mint egy Trabant. Hozták a hegedűcsodákat és megszólaltattam a hangszereket. Olyan érzés volt, mint amikor az ember a Trabantból átül egy Rolls Royce-ba.

Ha valaki a Trabanthoz van szokva, oly mindegy, mit mutogatnak, mindegyiktől el van ájulva. Csupa csodát hoztak, hogy válasszak. Nagy bajban voltam.

Végül Amszterdamban találtam egy 1723-ban készült Guarneri-hegedűt, és azt választottam.

Megnéztem, mennyire egészséges. Egy ilyen korú hangszernél már sok a sérülés. Ezen a hegedűn meglepő módon nem volt. Kiderült, hogy a műhelytulajdonos már nem is tudta, mikor és ki játszott rajta utoljára. Évtizedek óta bent állt a szekrényben.

Koncertjeivel bejárta az egész világot, mesterkurzusokat tartott az Egyesült Államokban, Finnországban és Brazíliában. Soha nem gondolkodott azon, hogy Nyugaton marad?

Százhatvan amerikai és hetven japán koncertem volt, ezenkívül ahol én nem játszottam, az az ország nincs a klasszikus zene térképén. Nem nagyképűségből mondom, ez csupán tény. Amikor elkezdtem Amerikába járni, huszonhét éves voltam.

Az Észak-Karolinai Egyetem felajánlott egy professzori állást. Ha azt elfogadom, akkor nyilvánvalóan nem jöhettem volna haza - akkor úgy tűnt - soha többé.

Nemet mondtam a felkérésre, mert a honvágy bennem elképesztően erős.

Nem sokáig bírom a hazám nélkül.

A következő felkérés rendkívül érdekes volt. Magyarországra látogatott a líbiai oktatásügyi miniszter. Behívattak, és ez az ember azt mondta: azt szeretnék, ha fellendíteném Líbiában a hegedűoktatást. Ezt sem vállaltam el, mert úgy éreztem, a líbiai fiatalok többségének nincs zenei előképzettsége, hiányzik a szolfézs- és zongoratudás, így nem láttam, hogy sikeres lehet a hegedűoktatás fellendítése.

A következő felkérés Tokióból érkezett.

Észvesztő összeget ajánlottak azért, hogy menjek oda tanítani. Egyetlen feltételük volt, hogy egy évig nem jöhetek haza, nem utazhatok sehová.

Nem vállaltam ezt sem, mert nem bírtam volna anélkül, hogy időnként ne jöttem volna Magyarországra.

Mindent elsöpört a honvágy. Sokat utaztam életemben, és megismertem a lelkem: egy bizonyos idő után elképesztően vágyom haza. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy évekre külföldre menjek.

Soha nem bánta meg, hogy így döntött?

Nem, soha. Keresztény muzsikus vagyok, ez ez értékrendem, a szívem és a lelkem pedig a hazámé.