A színésznek varázsereje van, akármilyen traumán is megy keresztül
Berettyán Nándor Jászai Mari-díjas magyar színművész, színházi rendező.
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
„Új közönségréteget szeretnénk megszólítani, fiatalos, lendületes arculattal vágtunk neki a Karinthy Színház 41. évadának" – mondta az Origónak Berettyán Nándor, a Karinthy Színház művészeti vezetője. Hozzátette: nagyon fontos a színház kerülete, de miért ne jönne el például Újpestről a néző, ha jó darabot láthat a Karinthyban. Szeptemberben és októberben két bemutató is megelevenedett a színpadon, meggyőző sikert aratva a nézők között. Carlo Gozzi A szarvaskirály című komédiája – amit Berettyán Nándor rendezett - szeptember 24-én debütált. Az előadás improvizációban gazdag, fordulatos története, friss humora, különleges látványvilága miatt óriási siker volt. A második bemutató hatalmas mérföldkőnek számít a Karinthy Színház történelmében. A világhírű Valére Novarina, elismert drámaíró és rendező október 8-án bemutatta az Imigyen szóla Louis de Funès című darabját. A művészeti vezető egyebek mellett beszélt arról is, hogy miért fontos alkotóművészként tekinteni a színészekre, és azt is elmondta, hogy fiatal édesapaként hogyan változott meg az élete. Interjú Berettyán Nándorral.
Megújult a Karinthy Színház, arculata fiatalos, lendületes, az új előadások is egészen intenzívek. A színház művészeti vezetőjeként miért gondolta, hogy szükség van az újításra?
A Karinthy Színház negyvenegyedik évadában járunk. A teátrum alapítója, Karinthy Márton öröksége rendkívül fontos, ő nem pótolható, különleges és egyedi volt, tiszteletben tartjuk, amit alkotott. A színház igazgatójával, Olt Tamással viszont úgy gondoltuk, szólítsunk meg új közönségréteget. A Karinthy Színházra szokás volt azt mondani, hogy a kelenföldi pampákon virágzik, kerületi színház, mi azonban szeretnénk túllépni ezen a határon. Természetesen nagyon fontos a kerület, de miért ne jönne el akár Újpestről is a néző, ha a Karinthyban láthat egy jó előadást?
Az új arculatunkkal pedig azt szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára is vonzó legyen a színház.
Ez egy hosszabb távú cél, természetesen néhány hónap alatt nem lehet elérni. Évek munkája lesz. Karinthy Márton alapvetően polgári, szórakoztató színházat hozott létre, de úgy érzem, hogy ezek a kifejezések kicsit kiüresedtek.
A polgári színházról sokan úgy gondolhatják, hogy kissé unalmas, régi, avítt, kopottas. Szerintem pedig nem erről szól a polgári kifejezés. A polgárságnak a leghaladóbb, legnyitottabb, legkíváncsibb, legérdeklődőbb, a kortárs művészeti irányok iránt legérzékenyebb társadalmi rétegnek kell lennie.
Olyan előadásokat kell létrehozni, hogy az emberek újra kíváncsian jöjjenek el a színházba. Ne várjuk, hogy magától kialakul a polgárság azután, hogy a szocializmus idején negyven évig üldözték, pusztították ezt a társadalmi réteget. Meg kell teremteni a lehetőséget újszerű előadásokkal, amire kíváncsi lehet a néző. Ha nem nyújtunk semmit, nem is alakul ki az érdeklődés. A szórakoztató színház pedig széles körű lehet: a bulvártól Shakespeare-ig tart. Én nagyon határozottan Shakespeare és Moliére felé tolnám a hangsúlyt. Természetesen minden műfajt lehet magas színvonalon művelni, de úgy gondolom, hogy most nagyobb szükség van a shakespeare-i vagy a moliére-i szórakoztató színházra.
Az idei évadban eddig két új darabot mutattak be. Az egyik Carlo Gozzi: A szarvaskirály című műve - amit ön rendezett -, a másik pedig Valére Novarina, híres francia rendező Imigyen szóla Louis de Funès című darabja. Mind a kettő rendkívül izgalmas, különleges előadás. Hogyan fogadta a közönség az új előadásokat?
A szarvaskirály című komédia a nyári gyulai bemutató után szeptember 24-én debütált a Karinthyban, és óriási öröm, hogy nagy sikere volt az előadásnak. Hét szereplő látható a színpadon, négy egyetemista és három fiatal - már végzett – színész. Mindhármuk Junior Prima-díjas. Igazi, fiatalokat vonzó előadás.
Azért szerettem volna ezt a darabot megrendezni, mert egyrészt nagyon szeretem, hiszen gyönyörű történet a szerelemről, arról, hogy kik vagyunk valójában, mi a szerelem, mit szeretünk a másikban, mi köt össze bennünket.
Rengeteg esztétika van benne az improvizatív formától egészen a koreografált commedia dell'arte-ig, megjelennek benne már-már pszichológiai mélységű, véres jelenetek, de a buja világ is. A története gazdag, fordulatos, friss humora és különleges látványvilága van. Egyszóval a darabban rengeteg lehetőség van - és véleményem szerint egy kicsit a színházról is szól. A komédiában Deramo király két ajándékot kap barátjától, a varázsló Durandartétól: egy szobrot, ami nevet, ha a nők hazudnak neki, és egy varázsigét, amit ha kimond egy halott test felett, a lelke átköltözik abba. Elég misztikus ajándékok ahhoz, hogy rengeteg bonyodalmat okozzanak. A királyhoz sorra jönnek a nők, de a szobor mindig nevet, majd amikor végre rátalál a szerelem, óvatlanul elárulja a varázsigét Tartagliának, aki minisztere és szerelmi vetélytársa, ami okán elindul a lelkek költözése: királyból szarvas lesz, szarvasból öregember, gonosz miniszterből király.
Azért mondom, hogy a színészetről is szól kicsit a darab, mert nekünk, színészeknek is ez a varázserőnk: bele tudunk bújni egy másik karakterbe.
A második bemutató hatalmas mérföldkőnek számít a Karinthy Színház történelmében. A világhírű Valére Novarina, elismert francia drámaíró és rendező október 8-án mutatta be az Imigyen szóla Louis de Funès című darabját. Mészáros Tibor színművész utánozhatatlan zsenialitással és humorral kelti életre a virtuóz monodrámát, amely a nyelv egyediségét, különleges mivoltát is a néző elé tárja. Szerintem Tibor mindenfajta díjat megérdemelne ezért az alakításáért. Az előadást szintén lenyűgöző tehetségével Kéméndi Tamás kíséri tangóharmonikával. Novarina fantasztikus művész, az egyik legnagyobb francia rendező, és óriási megtiszteltetés, hogy a Karinthy Színházban rendezte meg ezt az előadást - már külföldről is érdeklődnek a produkció iránt. Ez a darab is lényegileg foglalkozik a színészettel, színházzal.
Azt mondtam a bemutató után, hogy minden színésznek meg kellene néznie, mielőtt színpadra lép.
Novarina még látta Louis de Funèst színpadon játszani. Nagy komikusként ismerjük, és az is volt, de a színházban kifejezetten drámai szerepeket is játszott, és Novarina úgy fogalmazott: a tragédiákban, drámai szerepekben talán még zseniálisabb volt.
Az előadás pedig éppen erről szól, az átlényegülésről, arról, hogy mennyire tesszük bele a lelkünket egy-egy szerepbe. És persze, hogy mennyire tesszük bele a lényünket az élet dolgaiba. A színpadon Louis de Funès fantasztikus alakjából indulunk, megelevenítjük azt a kivételes humort, amit ő képviselt, de az előadás egészen komoly jelentéssel bír, amiben nemcsak a színészek, hanem a színházon kívüli emberek is megtalálják a tartalmat.
Visszatérve A szarvaskirály című előadásra: fiatal színészeket látunk a színpadon, köztük négy egyetemistát. Hogyan választotta ki a színészeket?
A már diplomás színészek: Pallag Márton, Benedek Dániel és Szabó Sebestyén László - ahogy már mondtam - mind Junior Prima-díjasok. Tudtam, hogy szeretnék velük dolgozni. Az egyetemisták közül Katona Leventével már dolgoztam együtt a Rómeó és Júliában. Az ő játéka nagyon tetszett. Szalai Katalin, Sóvári-Fehér Anna és Balaskó Bence a kaposvári egyetemre járnak, és láttam egy vizsgaelőadásukat, amely egészen különleges volt. Személyesen egyiküket sem ismertem, akkor beszéltem velük először, amikor felkértem őket a szerepekre. Mindnyájan nagyon szerencsés választásnak bizonyultak, hiszen rendkívül tehetségesek.
A Nemzeti Színház színészeként gondolkodik színészi fejjel rendezés közben?
Azt remélem, hogy igen. A szakmán belül - és a jogban is - vita van arról, hogy a színész alkotóművész-e vagy sem. Én nagyon határozottan azt gondolom, hogy igen: vagyis,
a színész igenis alkotóművész.
Mindenféle színház létezik a világon: prózai, zenés, rendezői, művész vagy szórakoztató. De olyan színház még soha nem volt, ahol ne a színész lépett volna ki a színpadra.
Azért van színház, mert a színész úgy dönt, hogy vállalja azt az elképesztően veszélyes és ijesztő mozdulatot, hogy kilép a színpadra, odateszi az idegrendszerét, a pszichéjét, a testét és a lelkét.
Teljesen mindegy, hogy aznap este milyen lelki állapotban van, akkor is játszik, ráadásul úgy, hogy a néző ne vegye észre, ha éppen valami traumán megy keresztül. Én is léptem úgy színpadra, hogy ott kellett hagynom a feleségemet a szülőszobán. A színházi szakmában a legnagyobb súly a színész vállára nehezedik. Pontosan ezért kell nagyon vigyázni a színészekre. Talán ebben konszenzus lehetne a szakmában, hogy a színész a legfontosabb. Jelenleg azt érzem, hogy nem mindenki gondolja így. Én pedig éppen ezért rendezőként is próbálok úgy dolgozni, hogy a színész fontosnak érezze magát.
Én nagyon örülök, hogy ha az előadás után azt mondják a nézők: micsoda jó színészek játszottak ebben a darabban.
Természetesen a rendező ugyanolyan fontos, mint a színész, csak az arányokat kellene helyretenni. Ha a rendezőn van a hangsúly, akkor egy víziót látunk, és a színész közreműködővé süllyedhet. Ha kizárólag a színész a hangsúlyos, akkor eltűnhet a rendezői vízió, és az előadás elkophat, elveszítheti tartalmát. Szerintem meg kellene találni az egészséges egyensúlyt, ahol látható a rendezői elképzelés is, de a színész is alkotóművészként van jelen a színpadon. Nekem ebből a szempontból Giorgio Strehler a példaképem, a nagy olasz rendező, akinek elképesztően határozott rendezői koncepciói voltak, miközben lenyűgöző színészi alakításokat láthattunk az előadásaiban. Ő hagyta a színészeket alkotni amellett, hogy konkrét és nagyívű rendezői elképzelései voltak.
Természetesen a színész is igényli a határozott rendezőt, hiszen az a legrosszabb, amikor a rendező bizonytalan. Az általam rendezett darabban, A szarvaskirályban is próbáltam ügyelni erre az egyensúlyra. Erős a rendezői vonal, de a színészek is alkotóművészek a színpadon.
A magyar színház véleményem szerint akkor volt a legjobb, amikor a plakátokon a színészek nevét olvashattuk nagy betűkkel, és valahol kicsivel ott volt a rendezőé is.
A néző a színészhez kötődik - a színészek nevét ismeri, vannak kedvencek, akikért bemegy a színházba. Csupán egy szűk réteg ismeri a rendezőket, kevesebben mennek azért színházba, mert a kedvenc rendezőjük alkotta meg az előadást. A közönség nagyobb részét a színészek játéka fogja meg, és amikor hazafelé megy a néző, azon gondolkodik, milyen jó volt az előadás, micsoda színészi játékot látott. Mire hazaér, talán már nem is emlékszik a rendező nevére. Újra kellene alkotni ezt az egyensúlyt. Mindezt azzal együtt mondom, hogy az elmúlt időszakban többször rendeztem, mint játszottam. Tehát ez nem valamiféle színészi panasz.
Éppen egy éve született meg a kislánya. Mennyire változott meg a élete?
Minden gyökeresen megváltozott. Éppen október 17-én volt egyéves a kislányom, Zelka. Amikor a feleségem - Katona Kinga, a Nemzeti Színház színművésze - várandós volt, bőven tombolt a Covid. Végtelenül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy gyerekünk lesz, hiszen régóta szerettem volna már apa lenni. Naiv, felhőtlen örömmel vártam, hogy végre megszülessen a kicsi. Lebegtem a felelőtlen boldogságtól. A járvány miatt azonban nem mehettem be az ultrahangvizsgálatokra, de Kinga hazahozta a felvételeket.
Emlékszem, amikor a tizenkét hetes ultrahangfelvételt megnéztem, a babának egyértelműen látszott a keze, a lába, minden kis testrésze. Félreérthetetlen volt, hogy bizony ebből a kis lényből ember születik.
Miután megnéztem, fél órán át némán járkáltam a lakásban. Azalatt a fél óra alatt minden átértékelődött. A gondolatok csak úgy tódultak a fejemben: hogyan leszünk meg anyagilag, mi számít az életben, minek mi a tétje. Sűrű fél óra volt. A naiv, ködös öröm érzését felváltotta a felelősségteljes boldogság. Rájöttem, hogy bizony ennek tétje van, már nem lehet ugyanazt az életet élni, mint azelőtt. A kislányunk születésénél nem lehettem jelen, hiszen játszanom kellett. Mire visszaértem a kórházba, már megszületett Zelka.
Még néhány orvos ott volt, sürögtek-forogtak, aztán végül hárman maradtunk. A feleségem, a kislányom és én. Az volt az igazi fausti pillanat, ami egy egész életre elég.
Először voltunk együtt, hárman, családként. Ez a legnagyobb öröm. Nem kell ennél több. A folyamatos meghatottság állapotában vagyok, amikor erről beszélek még ma is. Próbálom hasonlítani valamihez, de nem lehet. Persze, örülök a szakmai sikereknek, boldog vagyok, hogy rendezhetek és játszhatok a színpadon, imádtam a Petőfi-filmben Petőfi szerepét, büszke voltam, amikor megjelent a regényem, vagy amikor megkaptam a Jászai Mari-díjat. De minden nap, amikor hazamegyek és Zelka rám mosolyog, minden zárójelbe kerül, mert újra és újra rájövök, mennyivel fontosabb ő mindennél.