Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor Marton Éva, a XX. század legnagyobb magyar operaénekesnője kerek születésnapja tiszteletére gálaestet rendeztünk az Operában – biztos sokan emlékeznek Jonas Kaufmann ekkor megvalósult első hazai fellépésére vagy Grace Bumbry megható jelenlétére, Marton Éva meglepetés-áriájáról, a Tosca-imáról nem is szólva, amelyről még kvázi „ikre", férje, dr. Marton Zoltán sem tudott –, nos, tehát akkor, már 2013 nyarán szóba került egy minőségi módon megszervezett nemzetközi énekverseny gondolata. Ezt a Zeneakadémia, Marton Éva nyolcéves tanszékvezetői munkájának intézménye érezte magához legközelebb, és valóban professzionális versenyt raktak össze 2016-ra. A nyerő szisztéma lényegében máig nem változott:
Édes Néném, akkor itt le is táborozunk. A zsűri összetétele ugyanis nagyon martonévás. Sok helyen csinálják úgy, ő mégsem arra megy, hogy híres pályatársait – többnyire idős művészeket – gyűjtse maga köré, pedig annak ugyancsak lenne valamiféle hírértéke legalább azok felé, akik számára még a bakelitlemezek és a CD hőskorszaka, azok műsora és fellépőinek sora mondott valamit. De itt, Pesten nem ez van. Marton Éva ugyanis fülre megy. Olyan énektanárokat, intézményvezetőket, időnként korábbi kollégákból lett sikeres énekmestereket hív az ügynökök, casting direktorok mellé, akiknek hallására és ízlésére támaszkodni lehet. Több fül többet hall, több jó fül még többet: például – mivel a pályázók a Liszt-dal kivételével maguk döntenek 8 további műről, könnyen lehet, hogy olyan periférikus darabot választanak, amelyet nem mindenki ismer a zsűriből. Vagy nem behatóan ismeri: ilyenkor életbe vágó fontosságú pár szó arról a többiek felé, mi is van itt a partitúrában, hogy eldönthessük, azokat megvalósította-e egyáltalán a kandidáló, vagy ha igen, milyen mértékben? Fontos, mint mindenhol, az ellenvélemény: ha tanácskozunk, annak fényében derül ki, a sajátunk erős-e, jogos-e, népszerű-e? Kismillió alkalomra emlékszem – és nemcsak a Marton-énekversenyen, hanem a szegedi Simándyn is, amelyről júniusban Önnek is küldtem levelet –, amikor az ember a másik véleményéből (belül) dühöngve tanul valamit, és hümmögve lejjebb csavarja a sajátját, mert visszavonulni kell valóban.
Az éneklésben ugyanis nem lehetnek abszolút igazságok, hisz maga a folyamat klasszikus fekete doboz. A levegőt mindenki beveszi (hogy hogyan, az már a „titok" része), aztán jön az átláthatatlanság, túloldalon pedig detektálhatjuk a már megszólalt énekhangot. Hogy a két végállapot között mi történik (és hogy kinek, mi?), azt csak sejtetni tudjuk. Meg különböző elméletekkel leírni próbálni, vagy szemlélni a látható részét és okoskodni. Túl elvont, ugye? No, akkor pár példa: a váll nem mozdulhatna belégzéskor – néhány világsztár mégis akkorákat sóhajt, majd' elrepül, mégis jól szól a hangja. Nem kunkorodhatna vissza a nyelv – jó pár csillagnál ez mégsem probléma, nem is hallatszik. Ilyen fénytelen magasság/középláge/mélység (nem kívánt törlendő) úgysem jön át a zenekaron – aztán többeknek mégis. Ilyen unalmas énekléssel altatóorvosnak kell menni – más meg azt érzi: mintaszerű visszafogottsága a siker forrása, a fegyelem és a zenei anyag tisztelete. Nem mezzó, így az egyik ítész – micsoda különleges mezzoszoprán, vágja rá a másik. Mit keres a torkában ez a szopránária, szól az egyik párt – nem nagyszerű, hogy még ezt is el tudja énekelni, felel rá a másik. Ragozhatnánk bármeddig.
Az viszont remek érzés, ha a sokfelől összejött, négy nyelvet használó szakemberek a feltűnő tehetségnél mindig igen hamar megegyeznek. Marton Éva virtuózan váltogatja a magyart a némettel, az angolt az olasszal, szerintem oroszul is ért, csak még nem kaptuk rajta. Amikor e sorokat írom, még csak az első nappal végeztünk az immár negyedik versenyen (amelyet egy évvel megcsúsztatott a vírus, de jövőre helyreáll a páros évek rendje). De már most is akad bőven gondolkodni való. Nevek nélkül említem a dilemmákat, mert így tisztességes. Itt van pl. a kérdés, mit értékel az ember, a kalibert (tehetség, vagy tehetség + szorgalom, vagy tehetség + szorgalom + körülmények), a jelen állapotot rögzíti (tudott és nem tudott dolgok folytán ez most így sikerült, ő itt tart) vagy az ígéretet (fiatalok lépnek elénk, és teljesítményükből jósolható a jövőjük). Az éneklő, betanított tökély ér-e többet, vagy a fésületlen, tökéletlen egyéniség? A jól megoldott könnyű Liszt-dal, vagy a nagy küzdelem árán, de leénekelt nehéz? A biztonsági basszusária, vagy a nagy falat, közepesen megrágva?
Ugye, mennyi kérdés? Szinte tart az ember tőle, a konfliktustól, hisz lehetetlen ezekben megállapodni, akkor meg utcaharc lenne a versenyből. És akkor jön Marton Éva, és egyrészt tekintéllyel, másrészt mindig váratlanul lecsapó humorral tisztázza és oldja a feszkókat. Sokan tartanak tőle, pedig csak annyi az alapja ennek, hogy van egy valóban mindentől független művésze az országnak, akinek nincs vesztenivalója, mert mögötte áll 40 munkás esztendő aranyfedezete.
Hajrá tehát Mindenkinek a Marton-versenyen, fel a hét végi díjosztóra!
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Üdvözli
Szilveszter
2021. augusztus 24.
