Menthető és menthetetlen kollégák

Huszti Péter
Budapest, 2015. január 23. A 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett Huszti Péter Kossuth-díjas színművész, rendező, a Pesti Vigadóban 2015. január 23-án. MTI Fotó: Czimbal Gyula
Vágólapra másolva!
Színész és rendező, a nemzet művésze, aki már harmincnégy évesen megkapta a Kossuth-díjat. Rendezett, tanított, íróként is jegyez több, hivatásával kapcsolatos könyvet. Az életét felidéző trilógiájának hat éve jelent meg első kötete A srác a kakasülőn címmel. Ezt követte két évvel később A férfikor hajnalán című könyv, s néhány hónapja már a trilógia harmadik része is olvasható. Címe: Köszönöm, Prospero! Huszti Péter a legújabb megjelenés apropóján adott interjút az Origónak, amelyben egyebek közt elmondja, miként élte meg „száműzetését" a Madách Színház padlására, miként lett barátja egy ezer fokon égő, önemésztésre hajlamos román színész. Aki halála után is ott él barátja lelkében, ahogy mások is, akik már nem lehetnek itt.
Vágólapra másolva!

Negyedik éve, hogy interjút adott az Origónak. Akkor arról is beszélgettünk: vannak színészek, akikhez passzol az elmúlás, akik úgy élték színpadon túli életüket, hogy mindig is körbevette őket valami sajátos pátosz. Megállapítottuk: önt nem lengi körül pátosz, esetében más szempontból is értelmetlen a távozás lehetőségéről beszélgetni. Nemrég megjelent „életregény-trilógiájának" harmadik kötete azonban egyfajta összegzés. Pedig négy év nem nagy idő. Vagy az emberi lét hetedik évtizedében már az?

Ha az ember felkérést kap egy kiadótól, hogy idézze fel egy háromkötetes sorozatban az életét, akkor annak óhatatlanul összegzés jellege lesz. A pátosz azonban továbbra is távol áll tőlem. Az életút összegzése sem azonos az élettől való búcsúval. Éppen annak ellenkezője történik a könyv történetei kapcsán. Amikor írni kezdtem az első kötetet, azt hittem: nehéz lesz egyes emlékek, régen elmúlt dolgok, személyek felidézése. Ám az emlékek megelevenedtek, előhívódtak, mint vegyszerbe mártott, megvilágított fotópapíron a képek. Éjszaka, munka közben meghallottam édesanyám egy-egy mondatát; vagy megláttam apámat, ahogy baktat lefelé a Trombitás úton. A kötetekben megjelenő egykori játszótársak, családom megidézett tagjai bennem élnek tovább, itt vannak körülöttem napra nap. Nem búcsúztatom őket, ahogy magamat sem.

A könyv első fejezetében, az Emlékszőttesben előhívja az ifjúságát. Érzetem szerint naposabb, szellősebb, mélységeivel is könnyedebb fejezet, mint például az azt követő Prospero című, vagy az Arasznyi lét, az Utazunk, a Negyven év, Madách úr, A nem ismert tartomány, Ajándék életek. Véletlen, vagy szerkesztési elv?

Az Emlékszőttesben van egy fontos, visszatérő szó, a csend. Mindig is hatott rám a templomok, az erdők, a beszélgetések, a színház csendje. Az előadások végén szerettem volna olykor, ha a taps és meghajlás helyett kitartott csend zárja a játékot. A csend megőriz valamit mindabból, ami a színpadon történt. Ereje van annak is, amikor a nagy szimfóniák végén a karmester nem ereszti le a kezét, hanem sokáig tartja a csendet. Nem baj, ha az első fejezetben a játékosságot is érzékeli az olvasó, ám úgy gondolom: az Emlékszőttes történetei inkább a csendet helyezik a középpontba.

Huszti Péter Kossuth-díjas színművész, rendező 2015-ben Forrás: MTI/Czimbal Gyula

A Prospero című fejezet első írása Makláry Zoltán megidézésével indul. Borbélyüzletben láthatjuk, ahol pályatársán kívül senki sem tudja, hogy egy nagy magyar színész a kuncsaft. A fejezet második írása a hajdani Hamlet-előadás során elszenvedett balesetét írja le, s elárulja: az ágyat nyomva kezdett bele még anno a következő, a fejezet harmadik, Köszönöm, Prospero! című írásába. Amelynek főhőse az öreg, visszavonult színész, aki egy mátrai faluban beszél ifjú kollégájának az életéről. Megvallja:„Mindig féltem a szavak erejétől. Mindig és minden beszélgetés után elővett a nyugtalanság, minden interjút azonnal visszaszívtam volna. (...) ez egyáltalán nem gyávaság, inkább valami megmagyarázhatatlan, gyötrő törekvés arra, hogy pontosan beszéljek, s hogy minden vacak gondolatomban egész önmagamat tárjam föl, összes kételyeimmel, örömömmel együtt." Azt is mondja: "...ha okulni akar a példámból, meríteni az életemből, kérem, ne tegye! Nem lehet mások életéből meríteni! Egy pillanatra talán felkapjuk a fejünket, hogy velünk is valami ilyesmi történt, de mindenkiből csak egy van." Könyvéből sejthető a válasz, de biztosabb, ha rákérdezek: ki az öreg?

A Köszönöm, Prospero! című novella a Hamlet idején, a kilencszázhetvenes években már megjelent egyszer a Szépirodalmi Kiadónál. Illés Endre, a kiadó igazgatója megjegyezte: jó lenne tudni, hogy ki ez az öreg, mert mindenki ezt fogja kérdezni. Akkor azt feleltem: titok. Most elárulom: én vagyok, olyan alakomban, amilyenben a harmincas éveim elején „találkoztam" majdani, elképzelt önmagammal. Ahogy az idősödő Karinthy Frigyes „találkozott" egy fiatalemberrel. A Hamlet során elszenvedett balesetem után Mátrafüreden nyaraltam. Az adta a színteret a történethez, amelyet különböző impulzusok hívtak életre. Makláry Zoltánnal csupán röpke találkozásunk volt, sosem játszottunk együtt, de ő is hatott rám. Ahogy naponta láttam magam körül megfáradt, idős színészeket, s hallottam a színfalak mögött a megtört beszélgetéseiket. Amikor megírtam a novellát, felolvastam két ifjú kollégának, Tímár Bélának és Kalocsay Miklósnak – döbbenten hallgatták. Különös a sors: korán elmentek, ám akkoriban nem töprengtek az idő múlásán. Megrázta őket a novella, amit életem virágában írtam. Ma már távol vagyok a színpadtól, mégsem érzem ennek a távolságnak a fájdalmát. Nincs mit csodálkozni ezen. A novella öreg színésze is azt mondja: nem lehet mások életéből meríteni. Vannak hasonlóságok, vagy annak vélt történések, de minden élet egyedi. Ami engem illet, ma is azt érzem, amit a négy évvel korábbi interjúnkban mondtam: nincs lelkiismeret-furdalásom, hiányérzetem, nem érzem úgy, hogy elmulasztottam volna valamit abból, ami ebben a nehéz hivatásban elérhető.

Tovább haladva könyvében, A padlás csendje című írás Arthur Miller Édes fiaim című darabjának próbáját idézi fel 2005-ből. Az volt az első színmű, amelyet a Madách Színház padlásán mutattak be. A nagyszínpadot eluralta a zenés műfaj. Miller főhőse az ön által alakított Joe Keller repülőgépgyáros, akinek gyárából egy sorozat hibás gép kerül ki – a hibákat stikában elfedik – a frontra a második világháború idején, s ifjú pilótái mind életüket vesztik. Életét veszti a harcokban a gyáros egyik fia is, ugyancsak pilóta, bár ő nem a hibás gépek egyikén utazott. Keller megússza a felelősségre vonást, de a történtek erős hatással vannak családi viszonyaira – a Piros Ildikó által játszott feleségével, a Viczián Ottó formálta egyetlen megmaradt fiával való kapcsolatára. A drámai helyzetek végül tragédiához vezetnek. A Miller-darab próbafolyamata a kötet további írásaiban is rendre szóba kerül. Olykor vázat ad egyéb gondolatokhoz, máskor ismét központi téma lesz. Persze más szerepei kapcsán is beszél a múltról, de az Édes fiaim erősen hangsúlyos. Miért?

A Madách Színház padlása egyfajta száműzetésnek tűnt. Az is volt, a varázsával együtt. A padlástérben másként hangzottak a szavak, közelebb kerültünk egymáshoz. Miközben Miller történetén át megtapasztaltuk, hogy mit jelent az ő világában apának, fiúnak lenni, mi a bűn, és mi a bűnhődés. Miller műve mélyen átélhető más korszakban is, bármely országban. A próbákba, az előadásokba sűrűsödött mindannak az eszenciája, amit addig kaptam a színháztól, és amit addig adtam a színháznak. Ezért is lett az Édes fiaim visszatérő motívum a könyvben.

Száműzve bár, de boldogan próbáltak?

Rájöttem, hogy jófajta dolog az intimebb színház. Régebben is vonzott, de akkor átélhettem a valóságban is. Mindig szerettem volna úgy játszani, hogy nem vesz körül hatalmas nézőtér. Főként Csehov darabjait. Úgy lehet igazán közelebb kerülni Trepljovhoz, Asztrovhoz, Ványához. Persze az Édes fiaim színre vitele más szempontból is különleges alkalom volt a pályámon. Tudtam, hogy hamarosan véget ér a Madách Színháznál töltött korszakom. Csaknem ötven év.

A Miller-darabot rendező Kerényi Imre is „kiemelt" szereplője a kötetének. Szeretettel idézi meg, bár ő is részt vett a Madách Színház zenés karakterének kialakításában, a prózai művek háttérbe szorításában.

Az ő idejében kezdődött mindaz, ami Szirtes Tamás igazgatása alatt teljesedett be. De az átalakításban mindannyian részt vettünk. Szembesíthetne a ténnyel: furcsállhatom én, hogy felszorultunk a padlásra, de csak eljátszottam zenés művek főszerepeit is, részt vettem a csinnadrattában.

Sorolom: A vörös malomban a Magister volt, Az Isten pénze című darabban Ebenézer Scrooge, A hegedűs a háztetőnben Tevje. Persze egyszerű válasza lehet arra, hogy miért vett részt a zenés műfaj megizmosításában. Azért, mert színész.

Egyfelől. Ám az sem volt mindegy, hogy A vörös malom szerzője Molnár Ferenc. Az Isten pénze Dickens Karácsonyi ének című művének megzenésített változata. A Hegedűs a háztetőn esetében pedig egy shakespeare-i mű került a Madách Színház színpadára. Tevjének olyan erős története van, mint az Édes fiaim apafigurájának. Valójában egyik említett előadás sem sorolható a csinnadrattákhoz.

1980 Forrás: Csigó László fotóművész - Budapest folyóirat, 1980. (18. évfolyam) 3. (március), 8. oldalon

Könyvében felidéz néhány olyan epizódot is, amelyek Sütő András Csillag a máglyán című darabjához kapcsolódnak. Ádám Ottó rendezte az előadást 1976-ban, ön alakította benne Szervét Mihályt, édesapám, Sztankay István Kálvin Jánost. Egyéb írásaiban szó esik pályatársai valós haláláról is, a Csillag a máglyán kapcsán egy színészi „kis halált" beszél el. Jelesül apámét, aki egy alkalommal – nem sokkal a darab színre vitele után – előadás előtt azt érezte, hogy kiesett minden a fejéből, és nem emlékszik a drámából egy szóra sem. Végül haza kellett küldeni a nézőket. Tálalásában nem pletykaízű történet, mély üzenete van. Számomra azonban személyes okból is elgondolkodtató. Ha olykor erőtlennek éreztem magam egy-egy komplikáltabb helyzet leküzdésére, apám mindig megemlítette: „Tudod, fiam, az én életem sem egyszerű, de miattam még soha nem maradt el előadás." Sosem tette hozzá: kivéve azt az egy alkalmat, a Csillag a máglyán esetében.

Édesapja igazat mondott. Nem maradt el az előadás, csak elhalasztódott. Pista kapcsán el kell mondanom: a mai napig nagyon szeretem, ő is tovább él bennem. A történetre visszatérve: az előadás akkor marad el, ha a színész beteget jelent. Édesapja nem jelentett beteget, bejött, felvette a jelmezét, csak történt valami, ami előfordulhat egy holtfáradt orvossal is, aki készül az operációra, de a műtőbe lépve azt érzi, képtelen elvégezni. Szerencsére aznap este bent volt a színházban Ádám Ottó is, a Madách Színház igazgatója, a darab rendezője, aki egy időben pszichológusnak készült, majd az orvosi egyetemen is folytatott tanulmányokat. Rögtön átlátta, hogy itt nem valamiféle rövidzárlatról van szó, hanem olyan végletes kimerültségről, amit nem lehet pár biztató szóval orvosolni. Akkoriban egy vezető színész napi húsz órát is dolgozott: színházi próba, rádió, szinkron, televízió, előadás, forgatás. A Csillag a máglyán önmagában emberfeletti feladat. Ráadásul Sztankay István került ilyen állapotba, akiről Ádám Ottó pontosan tudta, hogy kevés olyan becsületes, alapos, felkészült színész van, mint amilyen ő. Azt is tudta, hogy ha az édesapja kipiheni magát, akkor minden úgy folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna. Úgy is lett. A színházi titkár technikai problémákra hivatkozva megkérte a közönséget: fogadják el, hogy az aznap esti előadást későbbi időpontra kell halasztani. A Csillag a máglyán általam megírt történetének az a lényege, hogy miután édesapja pihent pár napot, még háromszázszor rendben eljátszottuk Sütő András művét. Miközben leforgattuk belőle a filmet is, amelyhez az átdolgozott szöveget is megtanultuk.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!