Kókuszpiszkálókról, avagy mikor indul operai művészekért világpetíció (sose)

Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az Opera - 145. levél
Vágólapra másolva!

Édes Néném,

megkaptam kedves levelét, amely szegény – jobb sorsra érdemes, amúgy történettudomány-kandidátusi címmel bíró – Boris Johnson brit miniszterelnök mennyasszonyának felhorgadása nyomán keletkezett. Micsoda szép ív: így jutott el hát a thaiföldi majmok védelmének riasztóan hibbant elképzelése a Downing Street 10. falai közül kedves és befolyásolható nyugdíjasokig. Anélkül, sőt éppen annak ellenére, hogy „lemajmoznám" operai kollégáimat, ma megpróbálom Kegyednek bemutatni, hogy ha már egyáltalán, akkor például valójában kiket kellene világot behálózó petíciókkal védeni: kókuszpiszkáló makákókat-e, vagy az esetleg szintén nehéz munkát végző homo sapienseket? Sőt, talán a levél végére az is kiderül, kellenek-e egyáltalán ilyesmi petíciók?

Azzal semmi majom, pardon, bajom, sőt, a magam eléggé szerény eszközeivel „támogatom" is, hogy hivatali pozíciót betöltő párjuk okán óhatatlan reflektorfénybe kerülő feleségek, ha már ott vannak és ad absurdum mikrofont tartanak eléjük, értelmes dolgokat mondjanak fontos ügyekről. (Nem szexizmus, hogy feleséget írok, egész egyszerűen Angela Merkel vagy Ursula von der Leyen, netán a táncos lábú svéd miniszterelnöknő férjei kapcsán nem tudok semmiféle szerepről.) És a trendeket is érteni vélem, még ha elfogadni rendkívül nehezemre is esik. Ma nem azt a világot éljük, ahol, mondjuk, az olvasás, a közművelődés, a színházi kultúra vagy akár az épített örökség védelme szerencsés jelmondata lenne egy-egy start upoló oldalkocsi-celebnek, vagy akár magának a motoron ülő közjogi méltóságnak. Ma a környezet védelme a trendi, és nem azért mondom, de pl. Áder János tiszta víz iránti elkötelezettségét pont nem értem ide, mert egyrészt ez hatalmas és mindenkit érintő probléma, másfelől pedig módot ad arra, hogy sok más résztémát lehessen levezetni belőle, tehát hasznos.

Carrie Symonds, azaz a leendő Johnsonné viszont az igazán édes thaiföldi majmok megmentésében találta meg élete – legalábbis e szakaszának – célját, pedig embere a minap majdnem bevégezte a Covid-19 miatt, és Nagy-Britannia szerte több tízezer polgárnak nem volt még ilyen szerencséje sem. Vannak ugyanis olyan messzi ázsiai ültetvények, ahol a kókuszpálmák magasában érlelődő diókat a hosszú botra erősített sarló már nem éri el, így a majomtrénerek (sic!) által kiképzett makákók mennek fel azokért. Az állatokon nyakörvet fotóztak, ami láncban végződik... Innen viszont a helyzet véresen komoly. Mivel nem vagyok a téma szakértője, csak egyszerű paraszti eszemet vehetem elő. Állatokkal az ember a történelem kezdete óta dolgoztat. Johnsonné bizonyára hallott róla (látta képeken), hogy ma is létezik szamárfogat, lovaskocsi, kutyaszán, de ha mégsem, az csak' feltűnhetett neki, hogy az epsomi derbyn is lovak futnak – bizony, a versengésen kívül még gazdáik nem titkolt nyereségvágyából is. Az ökör nyakán járom, különben eloldalogna a rúd mellől: természetesen a makákó majom bármennyire játékos is, bizonyára szívesen átugrana a szomszéd farmra, muszáj tehát megkötni, pont' mint a kutyáinkat.

Édes Néném, természetesen nem az állatok kínzását védem, dehogy. Ha ütik őket, az szomorú, ők is Isten teremtményei, viszont én biztos nem tudom meghúzni a határt az ösztökélés és a túlzott fájdalom között. A hortobágyi csikós csattint, a fogathajtó noszogat, a lovas sarkantyúz. Mi meg – ha a kezünket nem is – a hangunkat emeljük a lusta vagy ellenszegülő gyerekre. Mert itt vagyunk máris az embereknél.

(Pedig azon se könnyű túllendülni, hogy mi van a csirkegyárakkal, meg a többi, kifejezetten húsért állatot nevelő üzemmel: pusztán mert uniós jogszabályok a tartás feltételeit szabályozzák, még az állati lelkek nincsenek megnyugtatva, ugye? Persze, lehet a First Fiancée vegetáriánus, bár igazából az összes tejterméket is ki kell húznia akkor, ha nem akar álmatlanul hánykolódni, hisz azokat is tartott állatokból hozzák össze. De mióta olvastam a növények kétségtelenül meglévő kommunikációjáról, biztosra veszem, hogy egyik sem küld semmilyen kitörő örömről kódolt üzenetet környezetének éppen akkor, amikor kiszakítják/betakarítják/felássák/letépik. Mert az nekik nem jó. Ahogy az egér is petíciózna, ha lenne módja rá, de hát épp a macska játszik vele halálos kimenetelű pofozgatást, úgy is, mint a természettől fogva létező és evolúciós alapfolyamatnak tekintett tápláléklánc relatív magasabban elhelyezkedő szereplője.

És az embert az is emelte fel, hogy képes lett a tápláléklánc abszolút csúcsára kerülni. És mondom, az embereknek is rossz egy csomó dolog. Például nálunk – na, most jön végre az Opera! – egy zenekari művésznek több okból sem lakodalmas menet az élete, de most helyezzünk csak arra hangsúlyt, hogy egy hangversenyzenekarhoz képest mennyivel nehezebb a dolga!

- nem elegáns színpadokon ül, miután elegáns szállodából elegáns buszokon a X. Centerbe fuvarozták;
- nem 90 perces nettó idejű darabokat játszik;
- nemcsak havi 5-6 estéjét viszi el a zenekar;
- nem színpadon ül, annak csak porát szívja az árokban, közben néha rekvizítum is hullik rá;
- nem csak a karmester irányítja, fél füllel a színpadon kell lennie az énekesek miatt.

És itt az énekkar is. Egy koncertkórushoz képest a következőkre lehet panasza például egy kartársnak:

- nemcsak a karmester, a rendező is rendelkezik vele a próbákon, amelyekből minimum kétszer annyi van;
- nem elég csak állnia a színpadon, bonyolult mozgás, színjáték is része az életének
- nem elég kottából énekelnie, kívülről is meg kell tanulnia mindent;
- nem elég egyenruhába bújnia, hanem egyedi jelmezekbe öltöznie, külön hajat és festést használnia is szükséges;
- nem nettó 90 perces hangversenyek résztvevője, hanem általában 3 órás operaelőadásoké, de előfordul Wagner- és Strauss-művek esetén 5 órás fellépés is.

Nos, tisztában vagyok vele, hogy senki sem fog petícióval fordulni a világ vezetőihez és/vagy népességéhez például operaházi zenészek és énekesek érdekében, és nem vívják ki matricás operaházak rendszerét, ahol feltüntetnék, hogy „az előadás alacsony számú próba nyomán jött létre aromásított és egyensúlyba tartott páratartalmú levegő befúvása közben", vagy ilyesmi. Csak nem értem a kókuszos-majmos ügyet – már amennyiben nem a thaiföldi kókusz árának és értékesítésének bedöntése volt a cél. (De hát erről egyrészt nem is tudok, ráadásul ilyesmi konkurenciamerénylet még nem fordult elő a világtörténelemben.)

És akkor, Édes Néném, levelem végén néhány rövid állítás.

1. A thaiföldi kókuszt mostantól biztos nehezebb lesz eladni, emiatt munkahelyek szűnhetnek meg.
2. A dióra ragasztott címke nem lesz garancia semmire, már amennyiben – Rejtő után szabadon – nem sikerül minden makákó minden törzsi felfutása mellé egy-egy megfigyelő aktivistát is láncolni.
3. A címke meg is drágítja a folyamatot, és miatta sok ezer fát kell majd kivágni.
4. Mivel a makákók alkalmazása zűrössé vált, biztos nem több lesz belőlük, hanem szignifikánsan kevesebb, tehát úgy járnak, mint az érdeklődés hiányában meg nem születő csirkék.
5. Ha nem kell idomított makákó, akkor tréner sem kell: újabb munkahelyek fognak megszűnni.
6. Az epsomi derby viszont biztosan dobog tovább Angliában, csupa boldog, gondtalan, saját öröméből futkorászó pacival.

plusz egy:

7. Az Opera is játszik tovább, zenekari muzsikusokkal, énekkari művészekkel, akik többet és nehezebbet dolgoznak ugyanazért a fizetésért (vagy néha kevesebbért), mint koncertező pályatársaik.

Hiába, no, az élet nem habostorta, valamint a munka nemcsak örömöt ad, de el is fáraszt. Ez most, amikor Balatonfüreden végre mindkét művészcsapatunk találkozhatott élő nézőtömeggel 133 nap csökkentett fizetésű inaktivitás mellett, mindez a kókuszpiszkáló ügyes kis majmokról jutott eszembe. Bárcsak ne majmolná a celebeket egy brit politikusfeleség, és majommódra ne utánozná a média és a kereskedelmi szabályozás! Bárcsak ne kéne neki elmagyarázni, hogy kies kókuszligetekhez képest mi lehet egy öntödében vagy bányában – vagy egy hospice-házban! Bárcsak ne kéne ennyi evidenciáról írni, és bárcsak médiamajomkodások helyett inkább az emberszabásúak bolygóján élnénk!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. július 26.