„Ebony and ivory”, avagy a nemecsekezésről fekete-fehéren

2020.07.15. 08:45

Édes Néném,

emlékszik arra a jó kis számra, amit Stevie Wonder és Paul McCartney írt és énekelt? Egy amerikai fekete és egy fehér brit azt dalolta, hogy „Ébenfekete és elefántcsontfehér / Tökéletes összhangban megfér / Zongorám billentyűsorán / Mi meg miért nem, testvér?" Nincs ennél szebb és tömörebb a floydizmusra válaszul.

Néném múlt héten visszaírt, hogy láthatólag fogalmam sincs korunk vívmányáról, az ún. pozitív diszkriminációról, amikor nehezen fér a fejembe a BLM-mozgalom lehetséges operai kiterjedése. Pedig dehogynem, pont arról próbáltam írni, hogy Puccini például pozitívan diszkriminált: véletlenül sem amerikai fehérek erkölcsi, szellemi vagy bármilyen fölényét kívánta felmutatni, hanem a lenézett kis japán gésa, Cso-cso-szán értékét emelte ki a Pillangókisasszonyban, de hogy durván mást mondjak: Verdi utolsó operája, a Falstaff sem otromba gúnydarab, nem az alkoholisták/hedonisták keresztútja – ott bár ábrázoltatik az életmód „mássága", úgy értem, problé-mássága, de a végén a hordóhasú lovag nevet, mert az is kiderül, hogy nélküle savát-borsát vesztené a túlszabályozott világ.

És millió példa van, amelyekkel egy operatörténet óra közönségét is csak fárasztaná az ember, ezért inkább azt mondanám meg, miért van ennyi, amennyi mind azt támasztja alá: nem kell áldozatokat és felmagasztaltakat utólag előállítani ott, ahol zsenik rótták a sorokat. (Vagy vésték a követ, vezették az ecset hegyét stb.) Ugyanis a remekmű attól az, hogy alakjai árnyaltak, s hogy köze van az élethez, s ha némely részlete túlzó is, vagy annak hathat, az is csak a végső nagy és általános igazság alátámasztását szolgálja.

Aida a Margitszigeten a Magyar Állami Operaház művészeinek előadásában.Forrás: Kiszely Krisztian

Ezért sem kell variálni az Aida címszereplőjének (és apjának) etiópságával, részletkérdés, valójában fekete művész alakítja-e, vagy csak feketére festették. Arról szól a világtörténelem, hogy bármely szomszédos állam megtámadja a másikat – egyébként a nem szomszédosak is. Tehát nem Egyiptom népe itt az alantas, amely rabláncra fűzi az ellenfelet, e két ország lakóira Verdinek csakis a kulissza miatt van szüksége. (És volt egy megbízása Kairóból, innen még jobban érthető, miért nem a Falkland- és a Feröer-szigetek csatájáról kezdett komponálni.) Tehát a lényeghez sem Egyiptom, sem Etiópia nem visz közel, hisz ezek az alapművek mind tanmesék az emberről. És ezt tényleg lehetne nagybetűvel írni, mármint az Embert, nem a színét – pláne nem úgy, hogy a fehér abból kimarad. Lenemecsekeznek egymilliárd embert azzal, ha másokat „pozitívan diszkriminálnak".

Turandot, Magyar Állami OperaházForrás: Herman Péter

Vagy ott a Turandot. Melyik nemzetnek nincsenek meséi? Melyiknek nincs három feladvány előtt álló, reménytelen helyzetben életét kockára tévő hőse? Amúgy is alig találni jó kínai hercegnőt és tatár herceget az operaszínpadra, a legritkább hangfajokra írta szólamukat Puccini, ha még valami ostoba és tudatlan korrekció miatt „echte" (ezt a szót sem tudom mandarinul) kínai és tatár énekest lehetne csak alkalmazni rá, akkor magának a művészetnek is lőttek. Tényleg. Hát nem érti Néném se, hogy amint Mozart Hispániából iszlamizálódott figurája, Szelim németül, Puccini összes keleti vagy párizsi vagy akármilyen figurája olaszul szól, úgy ezek a történetek és ezek az alakok mind ők maguk, a szerzők, s istenáldotta minőségükből következően ezek tehát mind mi, a hallgatóság is vagyunk? Puccini saját cselédlányának, az öngyilkosságba hajszolt Doriának szenteli Kalaf és Timur szolgálójának, Liúnak alakját, mielőtt tehát valaki kampányt indít egy közép-ázsiai származású énekesi castingért, fontos tudni, hogy a „minta", a „múzsa", Doria márpedig olasz volt, nem mongoloid. De hát annyira mindegy, hisz mindaz, amiről beszélek, úgyis absztrakció!

A Nabucco zsidó rabszolgáinak kórusából az egyesült Itália „Szózata" lesz, Jessye Norman és Polgár László Kékszakállúját gyönyörködve hallgatjuk, miközben biggyeszthetnénk a szánkat a fekete dáma feketeségén, magyar szövegének problémáin, de akár a karmester Boulez régi hülye elve miatt is, amely az opera hagyományos közegének felszámolását hirdette – csak, míg maga is annak részévé nem lett. Ó, ha akarunk, temérdek dolog miatt megsértődhetünk és felhorgadhatunk, egy biztos csak: sosem a lényeget látjuk és halljuk ekkor, hanem a lényegtelen ürügyeket. Az, hogy egy amerikai világsztár szoprán Bartók magyar művét veszi lemezre a legnagyobb globális kiadónál, szóra sem érdemes módon söpri el a gyengén mondott „ty"-k vagy anyanyelvi szinten nem hozott deklamáció tényét. Mi kifogásolnánk ezt valaha? Soha, sőt büszkék vagyunk erre – mások megtették, lásd a Porgyt képviselő New York-i ügynökség velünk.

A Porgy és Bess George Gershwin 1935-ben bemutatott háromfelvonásos operájaFotó: Polyák Attila - Origo

A diótörő szerecsen babája mindenki kedvence volt évtizedeken át, éppen hogy nem alázás tárgya, ahogy A rózsalovag szerecsen szolgafiúcskája is eleve olyan zenét kapott Strausstól, hogy annak csak cukiságfaktora lehetett, BLM-indexe nulla. A mi Porgy és Bess-produkciónkban a Catfish Row közössége volt fehér és a két rendőr színes, de ugyanazt mondtuk vele, a különbözőséget – más kérdés, hogy Johannesburgban vagy Pretoriában ez az inverzió már élőben is előállt.

És még valami. Néném ugyanúgy írja, de már máskor is hallani véltem: a klasszikus zene túlnyomó része európai szerzők keze által született. Igen, és? A rap pedig a feketék terepe, ahogy a kosárlabda és a síkfutás is. És bár mindig akad egy jugó kosaras, fehér rapper vagy egy Sebastian Coe, de emiatt nem dől senki a karjába, hisz ennek részben történelmi, részben szociológiai, részben pedig alkati oka is lehet. A nyugati (európai) zene térhódítása a kereszténység és az írásbeliség összekapcsolásával született, és csak azért nincs még több színes komponista – borzasztó, hogy átfut az agyamon: leírjam-e, ritka, mint a fehér holló? –, mert még nem tanulnak elég régóta és elég sokan európai zenét más kontinenseken. A hangszeres és énekes előadóknál ez gyorsabban beért: Lang Langtól és Yo-Yo-Mától Marian Andersonon és rengeteg más, fekete operaénekesen át Dudamelig (ő ugye, a most megújuló fogalmaink szerint „latino").

Gustavo Dudamel venezuelai karmester, zeneszerző, hegedűművészForrás: AFP/Herbert Neubauer

Én ugyan nagyon nem kívánnám, de fordulhat még úgy a világ – ha addig el nem pusztul –, hogy nem Peking próbál vigyázni hagyományos kínai operájára vagy Japán a mangára a globálkulti cunamija közepette, hanem fordítva: a kialakuló gazdasági fölény és az ennek nyomán préselődő igazodási kényszerek miatt nekünk kell majd külön kulturális rezervátumokban ápolgatnunk az ún. fehér (dehogy: európai) szellem és művészet kincseit. Ahogy ma elnézem, esetleges akkori szerencsétlen utódainknak nem jut majd a maihoz hasonlítható osztályrész a toleranciából.

És Néném, egy pillanatra álljunk meg egy másik „kultúra" elhunyt képviselőjének sírjánál is. Neki ugyan nem jut aranykoporsó, mint George Floydnak, igaz, nem is törvényt szegni indult hazulról. Philippe Monguillot-nak hívják, buszsofőr volt Párizsban, és szép szóval próbálta betartatni a jegyváltás és a hatályos járványügyi szabályozás kultúráját az európai kultúra egyik – ha nem „a" – fővárosában. Két (négy?) fekete srác agyonverte. Az elkövetők nevét nem tudni, bőrszínüket se röpítették rögtön világgá azok a hírügynökségek, akik ilyenkor a társadalmi békét őrzik, Floyd gyilkosát, a fehér rendőrt viszont névvel-címmel szállították a világnak.

A halálra vert buszsofőr felesége, Veronique Monguillot férjével közös képüket tarja kezében.Forrás: AFP/Gaizka Iroz

De vissza Monsieur Monguillot-hoz. A nyugdíj előtt álló, 58 éves, 3 gyermekes családapáért nem kezdődtek tüntetések, nem indul érte mozgalom, nem látom letérdelni focipályákon a csapatokat, még egy nyomorult betűszó se születik vértanúsága nyomán. Ha jól értem, bőrszíne az oka. Én gyászolom ezt az ismeretlen férfit, és ugyan nem holmi „világkormány", csak az Opera kormánya mellől írhatom: amikor a rosszul értelmezett és eltúlzott pozitív diszkrimináció rasszizmust növeszt magából, ott feltépik a harmónia felé skálázó zongorabillentyűket, és a mi metaforisztikus és elemelt műfajainknak is vége. Meg a világnak is.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. július 14.