Két ebéd Pendereckivel, avagy az aranyműves boltja bezárt vagy kinyitott-e?

Krzysztof Penderecki zeneszerző
Krzysztof Penderecki, lengyel zeneszerző.
Vágólapra másolva!
Ókovács Szilveszter írása az Origónak.
Vágólapra másolva!

Rém fura küldetésnek indult.

Az Opera kapta azt a kétségtelenül nemes feladatot, amellyel néhány más állami szerv már darab ideje labdázott: az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára Krzysztof Penderecki írjon egy nagyszabású rekviemet. Úgy a lengyel-magyar sok évszázados barátság jegyében, mint annak a kétségtelen ténynek is tudatában, hogy a jelenkor egyik leghíresebb komponistájáról van szó. A megbízás tehát szép és illő, bonyolítása viszont annál döcögősebb lett.

Az Opera adhatott akár hirtelen is előleget, hisz úgy szokás egyeseknél, de mi kínosan nem vétünk ilyet, szatyorban nem megy pénz, utalni pedig csak aláírt szerződés birtokában tudunk. Az idő repült, mintha szárnyai nőttek volna, és már csak arra volt matematikai esély, hogy legalább az emlékév zárására összejön az új, nagy apparátusra írott, tehát nekünk valóban testhez álló opusz operaházi ősbemutatója. Miniszterem arra kért 2016 nyarán, hogy utazzak Krakkóba, és személyesen intézzük a kérdést, zárjuk tehát rövidre. Nagyon rövidre.

Nyár volt, autóba ültem, de tudni kell, hogy Krzysztof Penderecki menedzsere a saját felesége, Elzbieta, és mivel ebédre voltam hivatalos, nekem is feleségestül illett indulnom. Viszont a gyerekek közül legalább a nagyobbakat vinnünk kellett, így négyen érkeztünk meg a szállásra, egy gangos ház zughoteljének valamilyen bérlakásába. De legalább az abszolút belvárosba. A részletek nem érdekesek (pl. valamilyen okból állt a szobában egy komplett, valós méretű páncéloslovag-utánzat), mindenesetre rendesen esett aznap Krakkóban, a történelmi levegő mellett hideg nedvesség szállt a macskakövek felett. A híres zeneszerző invitálása egy felújítás alatt lévő főtéri épület állványai közé szólt, először el se hittem, hogy ez a házszám. Márpedig itt lakomázott 1364-ben akkori közös királyunk, Nagy Lajos (helyesebben inkább magyar király, akire egyszerűen rászállt a lengyel korona is, de vírus nélkül még).

Mire beázott cipővel beestünk, már ott volt a magyar főkonzul, Körmendy Adrienne, egy tettre kész, mégis nagyon kedves hölgy, aki anyanyelvi szintű lengyel nyelvismerettel finomított ott, ahol az én darabos angolom arra rászorult. És ismerte a művészpárt, ami kincset ér ilyenkor, tán mondani se kell. Kissé feszülten fogadtak minket, engem a feleség főleg megijesztett. A termetre is amazonos, nem fiatal, de roppant energikus, igazi nagyasszony Elzbieta mintha plexifalat húzott volna idős férje elé, eleinte alig engedte, hogy beszélgessünk. Nagy kulturális köröket tettünk, míg a koncentrikusság jegyében csak' kilyukadhattunk a középpontban. Letapogatták, kik vagyunk így is, úgy is.

Krzysztof Penderecki Fotó: Mudra László - Origo

Penderecki az egész hosszú ebéd alatt háttérbe húzódott. Egy barátságos öregúr apró szemére emlékszem egy nagy szakállszerkezet mögül. Jó étvággyal és sokat evett, a körméretünk megegyezett, szó se róla. Nem a nyolcvanas éveik közepén járók kimért mozgását hozta, inkább szangvinikus lehet, afféle Toscanini-típus – és ez a hasonlat azért is megáll, mert a zeneszerzés mellett rengeteg vezénylést vállalt. És nemcsak saját műveiét: amikor felesége levegőt vett, ő is ki-kibontakozott. Elmondta, hogy miért ne engedtessék meg egy komponistának, hogy mások zeneműveit analizálhassa, dirigálhassa? Hát nem ők látják legjobban, legáthatóbban egymást? Már nem tudom, mivel ütötte el közbevetésem, miszerint létezik előadó-művészet is, és a költők – minden ájult tisztelet és ebből fakadó hiedelem ellenére – szerintem fele olyan jól se mondják saját költeményüket, mint az élő hatást és az előadást pórusaikban hordozó, a hangszernek (tudniillik: orgánum, mimika, fizikum) birtokában lévő, erre trenírozott színészek! És Isten ments, hogy a költők ráadásul egymás verseit kezdjék szavalni!

Mondom, már pontosan nem emlékszem a válaszra, de az érzésre, amit kiváltott, igen. Pendereckinek sajátos varázsa volt. Ahogy karmester sincs személyiség nélkül, a diploma fontos, de nem elég, úgy az idős mester vezénylési technikájának esetleges fogyatékosságát áthidalta a légkör megismételhetetlenségének tudata. Ilyenkor kisangyalok a muzsikusok, és ahogy Elzbieta megjegyezte, Krzysztofra nem is kellene egy zenekar nevelését bízni. Ha Mozartot vagy Beethovent vezényel, asszisztensek tanítanak be, ő az utolsó próbákra érkezik, mert a pluszt hozza, a „rokoni" magyarázatokat komponistákról és művekről.

Már a desszertnél tartottunk – közben Zsuzsi elrohan a szállásról elbarangolt két kisiskolást megkeresni –, amikor végre úgy érezem, most már konkrétan meg lehet kérdezni a dátumot és az összeget. És hogy úgy tudom, a darab már szinte kész is... Válasz helyett Penderecki egy sűrűn összehajtott papírlapot vesz elő, és arról olvasni kezd, magyarul is. Rossz érzésem támadt, mintha ott lenne a mű azon a lapon, de mivel az lehetetlen, valószínűleg csak holmi szerkezeti vázlatot gyűröget a Mester. Úgy volt, valóban. Kibetűzte, hogy Piros a vér a pesti utcán, Márai mennyből rettenve alászálló angyalait és egy lengyel költő szolidáris versét ugyancsak. Hozzátette: ne féljek, ő fejben komponál, viszont kézzel ír (ráadásul két kézzel...). Lesznek latin gyászmise-részek is, tudja, melyik vers miként, milyen hangszer-összeállítással szólal meg. Érdekelték a magyar énekesek, de megállapodtunk abban, hogy legyen benne lengyel mezzoszoprán és bariton (Thomas Koniecznyt elfogadta), és nem csak a krakkói másodbemutató miatt is. Lengyel kórus szóba került, de én ragaszkodtam a magyar ősbemutatón az Opera énekkarához: fontos a többszörös lengyel kapocs, de az is, hogy a magunkénak érezhessük a rendelt művet. Az pedig csak tanulással és előadással érhető el, a befogadás mellett.

Abban maradtunk, hogy 2017 tavaszára kész a mű (az összeg a várakozás szerint alakult), mert utána a bécsi Operának muszáj komponálnia – nem bírtam ki, hogy ki ne húzzam belőlük, milyen témára. Elzbieta diplomatikus omertáját is a Mester törte meg: Antigoné lesz. Igen? Orff művét a magyar Fricsay mutatta be Salzburgban, lassan 70 éve, de az a darab nem lett aztán sikeres, vetettem közbe. Maga talán nem ismeri a mostani stílusomat, jegyezte meg ő, könnyen befogadható műveket írok, mert azoknak van értelme. Lenyeltem ezt a szúrós mondatot, ahogy az utolsó falatokat is.

Másnap ajándék édességekkel megrakodva hagytuk el Krakkót: miután megtudták, melyik házban a szállás, reggelre a „félelmetes" Elzbieta odavitetett egy nagy csomó finomságot, rá is írták: itteni meg otthon hagyott gyerekeinknek...

Krzysztof Penderecki zeneszerző, karmester, Körmendy Adrienne krakkói főkonzul, Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója, Elzbieta Penderecka művészeti menedzser a 670 esztendős étteremben (balról jobbra) Forrás: Ókovács Szilveszter

A másik ebédre néhány hónappal később került sor. A Callasban ültünk, a még épp be nem zárt Operaház sarkán, és már nem volt témánk, milyen lesz az 56-os Rekviem világbemutatója. Pedig a szerződést megkötöttük, az előleget utaltuk, időnként rákérdeztünk, hogy áll a mű, próbáltuk a betanuláshoz szükséges előzetes infókat kinyerni, illetve a kották érkeztét puhatolni, de októberre nyilvánvalóvá lett (mert jelekből is olvasunk), hogy a darab kottapapírra nem kerülhet már, marad tehát azon a fecnin, amit Krakkóban láttam... Nem húznám hosszan: végül nem is készült el. Pesten jártak mégis, a Müpában vezényelt a Mester, saját műve, a Jeruzsálem hét kapuja is megszólalt, és egy vadonatúj trombitaverseny, ha jól emlékszem, Boldóczky Gáborral. Most már nem kellett ehhez főkonzul asszony, sem „saját", mi pedig hárman, mint afféle régi ismerősök próbáltunk dűlőre jutni.

Hisz egyrészt pacta sunt servanda. Másrészt itt egy világhíres aggastyán, aki hiába meséli el, hogy csodálatosképp sosincs jetlegje, ezért Koreában a reptérről autózva azonnal tud próbát vezetni, mégiscsak a Jóisten kezében az élete. Ekkorra már számomra is nyilvánvalóvá lett: Pendereckit nem tudod megsürgetni, ha pedig látod, hogy esély sincs a teljesítésre, akkor nem is érdemes. Akkor neked kell váltani.

Pláne, hogy Bécs is el kellett tűrje ugyanezt: mert a Mester témát váltott, és nem Antigoné-operát ír (remélem, nem én vettem el a kedvét), hanem Racine drámáját, a Phaedrát olvassa most. Hát, az se könnyebb, gondoltam, és rákanyarodtam a saját csavaromra. Felidéztem, ahogy Krakkóban ő is felidézte: habár vagy 15 év volt Karol Wojtyla, és közötte, a későbbi II. János Pál krakkói színkörében ő volt a tinédzser zongorista... Aki ismer valamennyire, tudja, hogy ennél több nekem nem kell, „a" pápáért tűzbe megyek. Azt ajánlottam, hogy közelgő Keresztény évadunkban bemutatjuk akkoriban, már papként írott próza-oratóriumát, Az aranyműves boltját, amit még dunás vezetőként ismertem meg, Cseke Péterék megindító kecskeméti előadásában rögzítettük is. De nekünk saját zene is kell, méghozzá II. János Pál „szerzőtársától", Pendereckitől. Elzbieta szeme tágra nyílt, a Mester huncut szeme összébb húzódott. A Szentszék nem enged operát írni abból, még jelmezes előadását is tiltják. Nekünk viszont kísérőzene kell, és az, hogy annyi év után, a pápa holtában a két jóbarát még egyszer összeérinthesse a karizmáját.

Ebben maradtunk. A Mester még érdeklődött az Operaház küszöbön álló korszerűsítéséről, én a varsói Beethoven-fesztiválról informálódtam, Elzbieta pedig – akinek az a fesztivált mindene, ő meg mindenese – kikérdezett feleségem és a gyerekek felől. Tudnak-e a lengyelek csokis sütit készíteni vagy sem, mert porcelánból gyengén állnak. Esetleg mutatnám-e a legközelebbi Herendi-boltot? Erre nagyképűsködtem kicsit, hogy remek az ízlésük, mert az Opera is kiemelt partnerként tekint a Herendire, a vezér iskolatársam volt a veszprémi gimnáziumban, meg ilyenek. Hamarosan eltrappoltak az ötven méterre se lévő porcelánbolt felé, aztán ki a reptérre, irány Krakkó, másnap meg Szöul, majd Madrid. 84 évesen – na ja, ha nincs jetlegje...

Ma, amikor Krzysztof Penderecki halálhírét olvasom, természetes szomorúság lep meg először. Nem elég a baj, ami amúgy is van, és hogy Az aranyműves boltja az egész KeresztFeszttel együtt beborul a vírus koporsóiba, a Mester meg sem érheti az előadások decemberi pótlását, amikor Szikora János rendezésében, a fehérvári színművészekkel közösen, Penderecki-művekkel tűzdelve megvalósul az a nagy találkozás, a vadonatúj Eiffel Műhelyházban... (Négy éve éppen így jártunk a hasonló státusú finn mamuttal, Einojuhani Rautavaarával is, ő sem érte meg néhány hónap híján A bánya színpadi ősbemutatóját.)

Most minden nekrológ úgyis az icebreaking művet, a Hiroshima-darabot idézi Pendereckivel kapcsolatban, miközben a Lukács-passió sokkal átélhetőbb (el is játsszuk majd négy év múlva, Szláv évadunkban), és kései szimfóniáinak neoromantikus világa bárkit bevonz a klasszikus zenébe. De én is a Gyászzenével jövök most mégis, pedig nem azért, mert igen illene a mai napon. Pláne, hogy az avantgarde ifjú szerző először művét annak időtartamáról nevezte el 8 perc valamennyinek, aztán világbajnok marketingötlete támadt... Ez kell most nekem, a derűs bölcs, aki még az első, a krakkói ebéden mint mindig, a legjobb pillanatban dobott be egy sztorit.

Hóna alatt a Gyászzene (Hiroshima) partitúrájával megérkezett a lengyel-keletnémet határra a hatvanas évek legelején, ahol a Honecker-előd, ugyancsak keményvonalas, a berlini falat építtető Walter Ulbricht kérlelhetetlen katonái őrizték még a lengyelektől is az NDK népgazdaságot. A fura zeneszerzőt feltartóztatták, és csak egy berlini zeneakadémiai professzor szakértése után engedték szabadon – mert a nem hagyományos nyomdatükrű partitúrát ipari kémrajzoknak vélték...

Ezen akkor jót derültünk (talán a Barkas konstrukcióját féltették vagy mit?), és ma se legyen ez másképp. Krzysztof Penderecki tehetséges ember volt, a harcot szelíden harcolta meg, kijelölt útját Szent Pál-i értelemben is megfutotta. Hitéről ne az internet tájékoztasson: a zeneszerzőké ott van a tervrajzok, a hangjegyek közé vallva. És egy 87-ik évében járó művész miért is várna miránk, a vírusra meg az Eiffel Műhelyházra? Miért ne akarhatna előbb is találkozni az Aranyműves szentjeivel?

Pláne, ha barátja van köztük?!