Egy drámai képességű vidám színésznő kalandos élete

2020.05.17. 18:34

Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész. Mészáros Ági kétszeres Kossuth-díjas színésznő és Voith Lajos főhadnagy lánya. Egy diákcsíny miatt - az 1956-os forradalom után társaival gyászszalagot rakott osztálytermének Kossuth-címerére - kicsapták az iskolából. Az 1957-58-as évet a svájci Biel-Bienne-ben, illetve az olaszországi Bolzanóban, apácák intézetében töltötte. A színésznőnek máskor is lett volna lehetősége, hogy külföldi karrierbe kezdjen, de mindig akadt valami, ami haza húzta, illetve itthon tartotta. Nemcsak középiskolásként, színészhallgatóként is zabolázhatatlan volt, de amit nem volt kedve bebiflázni a szakmai órákon, az amúgy is ott volt a génjeiben. A Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületében cseperedett fel, majd az akkor még lepukkant környezetben működő József Attila Színházban kezdte a pályáját – pityeregve. Drámai színésznőnek készült, majd jórészt komikaként, illetve zenés darabok szubrettjeként szórakoztatta magas szinten a publikumot, ám idősebb korában bebizonyíthatta, hogy drámai képességeinek is megrendítő ereje van. Voith Ági mesél hétköznapi egyszerűséggel, megejtő humorral a teátrális elemekben bővelkedő életéről. Sztankay Ádám még a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzet idején beszélgetett a kiváló színésznővel.

Online beszélgetünk, karanténba húzódott az ország. Miként éli meg?

Ahogy mindenki, nehezen. Másrészt annyiban szerencsés vagyok, hogy zeneszerző párommal, Döme Zsolttal egy Budapest környéki településen élünk, ami eleve elzártabb a világtól. De így is csak gumikesztyűben és maszkban merészkedünk el a boltig, amikor nagyon muszáj. Az a legfontosabb, hogy most mindenki legyen türelemmel, biztos, hogy előbb-utóbb normalizálódik az élet.     

Az abnormitás kapcsán családilag is erős élményei vannak. Édesanyja, Mészáros Ági egyike volt a legjelentősebb magyar színésznőknek. Akinek ugyanakkor nehéz sors jutott, mégpedig „keretes szerkezetben". Kislánykorában intézetbe adták, majd 1956 után, amikor már sikeres színésznő volt, egy megszólalása miatt a hatalom tette a margóra. Az tudható, hogy miként került be gyerekként az intézetbe?

Édesanyám anyja – akit nem neveznék édesnek -, Mészáros Rózsa uradalmi cseléd volt. Ott eshetett meg, ahol szolgált, és anyukámat a szülés után mindjárt lelencbe adta.

Miként került ki onnan?

Féléves korában vette ki a lelencből egy bizonyos Nusi néni, akinek a férje Debrecenben volt színházi szabó.

Ha jól sejtem: a nevelőapa foglalkozása meghatározó volt a későbbiek szempontjából.

Édesanyámat a nevelőszülei más pályára szánták volna, de lényegében a színházban cseperedett fel, így korán került Thália vonzásába. Tizenöt évesen lett a tánckar tagja a kiskunfélegyházi kultúrotthonban. Ott figyelt fel rá, onnan szerződtette el a szegedi direktor, Sziklai Jenő.

Édesanyja tanulta valahol a szakmát?

Szegeden lett színésznővé. Az operettektől kezdve komédiákon át a királydrámákig minden műfajban játszott. Amikor megismerte az édesapámat, Voith Lajos főhadnagyot, már Szeged ünnepelt színésznője volt.

Hogyan találkoztak?

Édesapám Szegeden állomásozott, ahol rendes szokása volt hófehér egyenruhában végigvonulni a korzón a kilenc dakszlival. Ájultak tőle a lányok, szerette maga is a gyengébbik nemet. Hollófekete, hullámos, göndör hajú férfi volt. Vonásaiban hasonló típus, mint az ön édesapja, Sztankay István.

Mészáros Ági színművész otthonában kislányával, Voith Ágival képeskönyvet nézeget a fotelban ülve 1950 körül.Forrás: MTI

 

A nők szempontjából: „veszélyes" fajta. Anyámat azonban a színházból ismerte, ahol saját helye volt a zsöllyesorban, talán egy banketten találkozhattak. Kocsiderékszám küldte a virágcsokrokat édesanyámnak. Illetve rendre odahajtott a művészbejáróhoz a motorkerékpárjával, s amikor anyu kilépett a színházból, rótta körülötte a köröket, le-lecsapva a vasalt csizmáját az úttestre; szálltak az égbe a szikrák. 1943-ban keltek egybe, én a következő évben születtem.

Gyakori volt akkoriban, hogy egy katonatiszt színésznőt vegyen feleségül?

 A honvédség tiltotta a dolgot. Kivéve, ha a színésznő a Nemzeti Színház tagja.

Megismerkedésük idején még nem volt az.

De megvolt rá a lehetősége, hogy az legyen. Édesanyám már beugróként is játszott a Nemzeti Színházban, amikor lebetegedett a fővárosi intézmény egyik színésznője, aki Iluskát alakította a János vitézben. Jávor Pál ajánlotta anyut a Nemzeti Színház figyelmébe. Jávor szegedi vendégfellépésén ismerte meg, és nagyon tehetségesnek találta. Megesett, hogy az édesanyám délutáni pesti fellépése miatt két órás késéssel kezdődött az esti előadás Szegeden. A közönség mégsem morgolódott, mert büszkék voltak, hogy a kedvencük Budapesten is fellép. Amikor aztán apámmal elhatározták, hogy összeházasodnak, szóltak a Nemzetiben, hogy jó lenne egy állandó szerződés. Akkor azonban kiderült, hogy a Nemzeti Színház adminisztratív okokból csak százhúsz pengős segédszínészi státuszt tud felajánlani anyámnak, miközben az Operettszínház már háromezer pengőt ajánlott neki. Ám az én szerelmes édesanyám a házasság miatt a szerényebb lehetőséget választotta. Igaz, a Nemzeti Színházat igazgató Németh Antaltól hamarosan sorra kapta a főszerepeket. Németh Antal lett az én keresztapám, a szüleim pedig az ő Tárogató utcai házában meghúzódva vészelték át a háború utolsó szakaszát.

Miért kellett megbújniuk?

Édesapám ötszáz zsidót mentett meg a biztos pusztulástól, amit a nyilasok nem díjaztak.

Hogyan mentette meg őket?

Amikor megkapta a zárt parancsot a munkaszolgálatosok deportálásáról, akkor előttük olvasta fel, majd közölte: "Most pedig mindenki menjen haza elbúcsúzni!" Értettek a szóból, senki nem került elő a búcsúzkodás után. Arra is volt példa, hogy édesapám álruhát – egyenruhát – szerzett a bujkálóknak.

A háború után hogy alakult az édesapja sorsa?

1948-ig nem volt gondja. Nagyon jóban volt az író, politikus Vas Zoltánnal, aki tagja volt a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ig ő volt a Gazdasági Főtanács titkára, ami az újjáépítés korszakában komoly pozíciót jelentett. Apám rendszeresen kiutazott a svájci, óragyáros barátjához Zürichbe, és az ország vezetésének hallgatólagos beleegyezésével kereskedelmi mennyiségben csempészett be – törülközőkbe varrva - ketyegőket. Ám a belső időmérője is olyan pontos volt, mint a svájci órák. 1948-ban – még az 1949-es Rajk-per és az 1950-es tábornokok pere előtt – leszerelt. Később sok mindennel foglalkozott, például taxizott. Idővel, anyu színházi sikereinek köszönhetően, kapott egy presszót. Az övé volt az egyetlen maszek üzlet a belvárosi Petőfi Sándor utcában.

Szokta említeni: édesapja szülőként nem volt megengedő típus.

Tiltott a fiúktól. Azt szerette, ha otthon ülök, és gyakorolok a zongora mellett. Pedig én már kiskoromban más karakter voltam. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy már ötévesen megharaptam a zongora alatt egy kisfiút, mert alighanem megtetszett. Lehet különben, hogy ő harapott először, emlékeim szerint kölcsönösség volt a dlogban. Mindenesetre apám – aki maga nagy nőcsábász volt - kiskamasz koromban képes volt megpofozni egy fiút, aki hazakísért párszor. Mindenki kint játszott a Bartók Béla úti ház udvarán, én meg ültem otthon a zongora mellett. Csak a szüleim válása után lett igazi udvarlóm, Pázmány Szabolcs – síbajnok volt, én a mai napig sem tudok síelni -, akivel addig jártunk együtt, amíg fel nem vettek a Színművészetire.

Addig is történt még egy s más az ötvenes évek abszurd korszakában.

Édesanyámat imádta Rákosi, hiszen ki lenne tökéletesebb káder, mint egy lelenc sorból indult népszerű színésznő? A háború előtt összesen két filmet forgatott, 1956-ig tízben játszott. Ötvenhat kora őszén átköltöztünk a Bartók Béla útról egy Ménesi úti házba, amelyet apám építtetett, részben anyu jövedelméből. Rákosi is felajánlott nekik egy-két házat, Budapesten, a Balatonnál is, de nem fogadták el, mert azok kitelepített embereké voltak. A szüleim tisztában voltak vele, hogy mi folyik az országban. Rengeteg kitelepített embernek segítettek. Én akkor kisgyerek voltam, a konkrétumokról keveset tudtam, de azt igen, hogy a szüleim rendszeresen támogatták Ödön bácsit is, Kalmár Ödön cisztercita papot, aki korábban összeadta őket, engem pedig megkeresztelt – majd a kitelepítettek közé került. Ott volt Dusi néni is, akit a Balaton környékére telepítettek ki. Vörös János volt a férje, aki 1945 novemberéig az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadügyminisztere volt, majd kémkedés koholt vádjával 1950-ben börtönbe vetették. Emlékszem, még a letartóztatása előtt, de már rémesen összeverve jött ki hozzánk egyszer a Ménesi útra. Abszurd volt, rémisztő szituáció. Feleségét, Dusi nénit akkor ismertem meg, amikor még a csipkefinomságú személyiségéhez illő miliőben éltek. A Balaton környéki szállása egy puritán padlásszoba volt, ott is halt meg nem sokkal később. Abszurd volt az egész. Ünnepelte a rendszer az édesanyámat, aki apámmal együtt igyekezett segíteni a kivetettjein.

Dokumentumok őrzik édesanyja szavait, melyeket akkor mondott, amikor az '56-os forradalom napjaiban rádiós beszédre kérték. Egyebek között úgy fogalmazott: "Ebben az országban csak úgy élhetünk, ha mi, magyarok magunk intézzük sorsunkat. Ezt csak abban az esetben tudjuk, ha a szovjet csapatok elhagyják hazánkat. Az elmúlt években annyi ígéretet kaptunk, amiből semmi sem lett. Hiszek benne, hogy ezúttal az ígéret nem marad üres szó. Én a magam részéről csak akkor fogok tovább dolgozni, ha ez az ígéret a legközelebbi napokban valóra válik." A szavai színészsztrájkot generáltak - majd a forradalom leverése után édesanyja a szakma margójára került. A Nemzeti Színház vezetése – amelyben Major Tamás volt a legdominánsabb személyiség - ugyan visszaengedte a színpadra, de leginkább azért, hogy méltatlan szerepekkel alázzák. A család egészére nézve milyen következményekkel jártak a történtek?

Nem volt egyszerű helyzet, de alig tizenkét évesen még én is rátettem egy lapáttal. Az általános iskolai osztályunk falán volt egy Kossuth-címer, amelyet néhány osztálytársammal november 23-án gyászszalaggal kereteztünk az egyik szünetben. Amikor nyílt az ajtó, a többiek a helyükre siettek, én ott maradtam a padon felállva. Egy tanár lépett a terembe és egy belügyes. Másnap Kapás igazgató behívatta a szüleimet, és azt mondta: jobb lenne, ha még az országból is kimenekítenének, mert amit tettem, abból nagy baj lehet. Sejtettük, hogy mi. A Ménesi úti otthonunk közelében ipari tanulók kollégiuma működött, ahonnan a forradalom után naponta vittek el srácokat, majd összeverve hozták őket vissza.

Ön viszont valóban kijutott Nyugatra.

Jóban voltunk Illyés Gyuláékkal, akik Ika lányukat még korábban kiküldték Nantes-ba. A szüleim az ő példájuk alapján úgy döntöttek, hogy megpróbálnak kijuttatni apám svájci barátjához. Anyám akkor még a régi kapcsolataival el tudta intézni az útlevelemet, még nem került a pálya szélére. Illés Gyuri bácsi kísért el az úton, ő volt egyebek között az 1953-as Kiskrajcár című film operatőre, amelyben anyám alakította Garas Julit, vagyis Kiskrajcárt. A gallérom hajtókája alatt kicsempésztem egy Kossuth-jelvényt, a naplómba pedig azt írtam az indulás előtt: "Isten veletek, édes szüleim, Isten veled, édes hazám, ki tudja, látlak-e titeket valaha!"

Budapest, 1967. május 17. Bodrogi Gyula és Voith Ági Michel André - Fényes Szabolcs - Szenes Iván „Lulu” című zenés vígjátékában, melyet Benedek Árpád rendezésében mutatott be a József Attila Színház.Forrás: MTI/Tormai Andor

 

 

Sima útjuk volt?

A svájci határig. Ott vért vettek tőlünk, csak a két magyartól, hogy megtudják, nem hurcolunk-e magunkkal valami fertőzést Európa szívébe. Gyerekként is borzalmasan megalázónak éreztem. Bielben voltam egy évig, akkor valamiért haza kellett jönnöm, de küldtek is tovább az olaszországi Bolzanóba. Ott egy zárdában találtak nekem helyet. Az apácák kedvesek voltak, de gyötört a honvágy. Kijártam bagózni a vécébe, és mindig náthásnak füllentettem magam, mert aki beteg volt, az kapott a bögre tejébe egy gyűszűnyi rumot. Nagyon meghíztam a szomorúságtól, mert bánatomban az összes pénzemet gesztenyelekvárra költöttem, amit itthon nem lehetett kapni. Ez a kaland is egy évig tartott, akkor végre hazajöhettem.

Ha marad, másként alakul az élete.

Bizonyára, s talán egzisztenciálisan is jobban járok. De anyám lánya vagyok. Amikor apámnak svájci ismerősei 1956-ban felajánlották, hogy vegye át a svájci óragyár haláleset miatt megürült igazgatói posztját, akkor az anyukám maradásra bírta. Minden körülmények között ragaszkodott a hazájához.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő