A gyermeki tisztaságot keresem mindig a figuráimban

Tokody Ilona neve még a nem megrögzött operarajongóknak is ismerős. Tehetsége, törékeny szépsége és szűnni nem akaró tanulni vágyása miatt szinte eleve elrendeltetett, hogy a művészet lesz az élete. Lehetett volna fuvolaművész vagy festő, ő mégis az éneklést választotta. A Kossuth- és Liszt-díjas mesterművésszel a karantén legvégén, telefonon beszélgettünk és első témánk természetesen a távolságtartás nehézsége volt.

- Furcsa érzés most ez... Tudja, rengeteget utaztam és bármerre jártam, mindig vigyáztam magamra, óvakodtam a fertőzésektől. Akár azt is mondhatnánk, hogy rutinos távolságtartó vagyok, de ezt most máshogyan élem meg. Nagyon hiányzik az édesanyám, az apósom, hiányoznak a barátaim, az ölelések... Ez most valami más. Talán azért, mert nem belső elhatározásból ered, hanem kívülről jön. Én magam nem éltem át háborút, csak apámék elbeszéléséből tudom, hogy milyen volt, de ez valami olyasmi nekem. Mert a háborúban elsőként a szabadságát veszíti el az ember, és most velünk is ez történt.

Tokody Ilona operaénekesnő Forrás: Origo

Gondolom, művészként nagyon nehéz, hogy nincs lehetőség az önkifejezésre, a visszajelzések is hiányoznak...

Igen, ez tényleg borzasztó. Nem csak abból a szempontból, hogy nincs közönség, nincs taps, vagy nem tudom kifejezni magam, hanem azért is, mert minden előadással, fellépéssel tanulok, fejlődöm és ezzel nem lehet leállni. Azt tanultam édesapámtól, hogy a jó pap holtig tanul. Én is folyamatosan tanulok, ha van fellépés, ha nincs. Persze, amikor színpadon mérettetik meg az ember, akkor egyszerre jön minden, az adás boldogsága, a közönség visszajelzése és a folyamatos kontroll, ahogy figyel saját magára az ember, hogy igen, ez így jó volt, de azt legközelebb majd másképp fogom csinálni. Az elzártság ideje alatt is folyamatosan tanultam és mindennap tornáztam. Ezt is otthonról hoztam, ezeket az egészséges szokásokat. Bőséges reggeli, mértéktartó ebéd, vacsorára szinte semmi és mozgás minden nap.

Mások kínkeservesen tanulják meg ezeket a szabályokat, Ön szerencsés, hogy ebbe nőtt bele és kitartó, hogy soha nem adta alább. Persze egy színpadi művész számára mindig nagyon fontos a megjelenés.

Igen, és teljesen mindegy, hogy az illető 70 éves vagy 18. Úgy kell kinézni, hogy az emberre jó legyen ránézni. Apám, anyám, nagyszüleim mind szép emberek voltak, én édesapám igényességével és szorgalmával viszem tovább ezt a vonalat, és ahogy a tanulást, a fejlődést, úgy ezt sem szabad soha abbahagyni.

Ha egy művész tudásában, karrierjében eljut A pontból B pontba, akkor hogyan változik meg benne az A pont? Zenei nyelven, amikor Ön eljutott Laurettától Toscáig, visszatekintve máshogy énekli-e Laurettát? Meg tudja-e tartani ugyanazt a hamvas lánykát, vagy máshogyan közelíti meg a figurát?

Érdekes kérdés. Körülbelül ötszázszor énekeltem a Bohéméletet és egyszer sem éreztem, hogy egyforma lenne. Valami mindig más, valami mindig új. Olyan nincs, hogy gépiesen ledarálok egy darabot. Volt egy túlterhelt időszakom, amikor éreztem, hogy nem tudom azt nyújtani, amit kellene, és akkor úgy döntöttem, leállok. Töltődni akartam, és ha az ember folyamatosan csak ad, akkor pusztán a siker nem elég. A művészet teljes embert kíván. Én a lábujjamtól a fejem búbjáig benne vagyok az egész darabban, az egész szívemet, lelkemet, fizikumomat, minden tudásomat beleteszem és ez nagyon kimerítő. Egyik csodálatos partnerem, Giuseppe Giacomini mondta, hogy a hang maga a lélek, azaz, ha a lelkem nincs ott, akkor nem tudok énekelni. Ezért történhetett meg például, hogy amikor az édesapám meghalt, elment a hangom és három hónapig nem tudtam énekelni. Megijedtem a jelenségtől, de beszélgettem róla Plácido Domingóval és ő mondta, hogy ez egy természetes dolog, ő is lemondott minden fellépést, amikor meghalt az apja.

A Toscáról hadd mondjak még valamit. Egyik legnehezebb szerepem volt, valójában igazi drámai szopránok szokták énekelni. Ők ilyenkor dühösen viharzanak be a templomba, mi történt, itt volt valaki, ruhasuhogást hallottam stb.... én is dühösen jöttem, persze, de közben is folyamatosan próbáltam keresni a szerelmes nőt, a Nőt, aki nem tűnhet el. A Nő, akiben benne van az anya, a barátnő, a feleség, az angyal, az ápolónő, humánum, minden, ami egy férfinak kell. A végtelen nyugalom, ami mindig le tudja csillapítani a férfit. Az összes szerepembe ezt próbáltam bevinni, ezt a kislányos, őszinte, tiszta nőt. Desdemona például igazi földre szállt angyal, de ez nem azt jelenti, hogy nincs benne tartás, nincs benne erő, nincs benne energia, bátorság. Mert amikor mindent mond rá a férje, hogy ilyen-olyan rongy utcalány vagy, akkor szembenéz vele, és akkor minden Otello, még Domingo is, meghátrált. Nem kell hadonászni, a szemébe kell nézni. Ezt a fajta gyermeki tisztaságot keresem mindig a figuráimban, és – hogy az eredeti kérdésre visszatérjek - így tudok sok Tosca után is hiteles Lauretta lenni.

Mi a módja annak, hogy az ember ilyen jól kiismerje azt a szereplőt, annak a személyiségét, amelyiknek a bőrébe épp készül belebújni? Ráadásul az operaénekeseknek nehezített pályán kell teljesíteniük, mert a szerzők gyönyörű dallamokba csomagolták a legdrámaibb jeleneteket is, tehát nem lehet habzó szájjal üvöltözni a színpadon, de mégis „hozni" kell a figurát...

Gyerekkorom óta elemi igény bennem, hogy belebújjak az operába. Egy tanyán laktunk, nem volt se villany, se gáz. Kaptam ajándékba egy Orion táskarádiót. Mindenhová magammal cipeltem, énekeltem mindent, ami tetszett. Operettet, magyar nótát... Kertész Iván operakritikussal kisgyerekként kezdtem levelezni, rengeteget kérdeztem, ő pedig türelmesen válaszolgatott. Tudat alatt már gyerekkorom óta készülök erre a pályára. Mire felocsúdtam, megnyertem egy csomó versenyt, bekerültem a szegedi konzervatóriumba, ahol fuvoláztam, zongoráztam és énekeltem. Ott is nyertem versenyeket, aztán azonnal felvettek a Zeneakadémiára és onnantól kezdve soha nem álltam le. Iskolaszünetben nemigen jártunk nyaralni, fogtam magam, lementem a Tiszára, napoztam, fürödtem és mindig vittem magammal kottát. Akkoriban kaptam meg édesapámtól a Pillangókisasszony kottáját orosz kiadásban. Lefordítottam, tollal teleírtam, a legutolsó dramaturgiai utasítást is érteni akartam. Rengeteget tanultam ezekből. Közben, kiskoromban rajzversenyeket is nyertem, sokat jelentettek nekem a színek, a mai napig nagyon vonz a festés. S persze az irodalom, amit imádok... Mindezt azért mondom ilyen körülményesen, mert ezek mind összeadódnak, és ezekből áll össze a szerep, a személyiség, a figura.

Az első kisebb szerep, amelybe jobban belebújhattam, a Hovanscsina Emmája volt. Rövid jelenet, de próbáltam mindent beletenni, hozzáolvastam. Szerintem az egész darabot kötelező ismerni. Amikor elkezdtem külföldre járni, döbbenten találkoztam olyan kollégával, aki csak azt a részt ismerte a művekből, amelyikben énekelt, pedig ez igen nagy ostobaságra és igénytelenségre vall. Engem mindig az egész figura érdekelt, az egész opera. Így persze nagyobb munka a felkészülés, főleg a komolyabb szerepek esetében. Verdi Simon Boccanegra című operája Ameliájának megfejtéséhez Leonardo da Vinci alakjai segítettek hozzá. Elolvastam az irodalmat, megnéztem a festményeket, utána jobb lettem, valami megváltozott bennem, árnyaltabb lett minden. Az opera összművészet, színészetet és éneklést is követel. Simándy mondta, hogy ahhoz, hogy az ember szépen énekeljen, hideg fej kell és forró szív. Jó megfogalmazás, de nehéz megvalósítani. Ott állok, benne a helyzetben, a színpadon, szétrobbanok az átéléstől, a szenvedélytől, hogy legyen akkor hideg a fejem?

Tokody Ilona Forrás: Origo

Mennyit lehet ebből megtanulni és mennyi az, ami vagy megvan, vagy nincs?

- Természetesen alapadottság, affinitás kell hozzá, de rengeteget kell tanulni és ezt nem lehet és nem is szabad megspórolni. A mai kor és az internet ennek nem kedvez, mert bárkit meg lehet hallgatni, így nem tud kialakulni egy stabil ízlés a művészpalántákban. Mert nem tudja, honnan is tudná, hogy nem azt kellene hallgatni, hanem a másikat! Az idősebbet, nem a mostaniakat. Ha tanulni akar az ember, akkor a 70-es évekig bezárólag kellene hallgatni a nagyokat, de merem állítani, hogy érdemes egészen a húszas-harmincas évekig visszamenni. Akkor születtek az igazi jó énekesek, akik korrekt technikával tolmácsolták a szerepet, a töltést és tudták, miről énekelnek. Nem azt akarom mondani, hogy a maiak nem jók, de ha tanulni akar az ember, vissza kell menni.

Nem vitatkozni szeretnék, de azt látom, hogy a mai operajátszás több okból is jobban rámegy a külsőségekre. Régen, amikor még nem volt például televíziós közvetítés, nem készültek közeli felvételek az énekesekről, teljesen máshogy énekeltek és mozogtak, ez azonban a mai, pörgős világban már nem állja meg a helyét. Az új technikához, az új világhoz az énekeseknek is alkalmazkodniuk kellett. Vagyis persze, meg kell tanulni az alapokat, de muszáj rugalmasan állniuk a mai kor követelményeihez, különben csak saját maguknak énekelhetnek otthon, a fürdőszobában.

Ez így van, egyetértek, én most kizárólag a technikáról beszéltem, a hangi élményről, a szerepformálásról. Aki a színészetről szeretne tanulni, Renata Scottót nézze meg.

Az Ön nagy példaképe...

Igen, ő maga a tökéletesség. Láttam egy régi Traviatát, José Carrerasszal énekelte, elképesztő volt. Ha valaki, valaha Violettát akar énekelni, kötelező megnézni. Nem lemásolni! Scotto utat mutat, tőle tudjuk meg, hová lehet eljutni, ha van igény a tökéletességre, mert az egy igazi, tökéletes előadás, mind színpadilag, mind hangilag. Ha valaki régi énekeseket hallgat, jó technikát sajátít el, utána már énekelhet hason fekve vagy szaltózva is.

Beszélgetésünk során az a benyomás alakult ki bennem, hogy Művésznő elsősorban verista szerepekben érzi jól magát, azokban találhatunk ennyiféle faktort, amit mind össze kell gyúrni.

Köszönöm, ezt bóknak veszem, de én igazából Verdiben vagyok önmagam. Nagyon szeretem Puccinit is, vele kezdtem és soha nem is lettem hűtlen hozzá. A Mozart-figurák személyiségben nem annyira komplikáltak, de énekelni nagyon nehéz őket. Kevés is jutott belőlük, ezt fájlalom, azzal vigasztalom magam, hogy Mozart-koncertáriákat és Liszt-dalokat énekelek itthon, utóbbit is nagyon hiányolom.

Verdi valahogy később és nehezebben adta meg magát nekem. Ugyanabban az évben kaptam meg Leonora szerepét A végzet hatalmában, mint Liuét a Turandotban, 1979-ben. Számomra Verdi Leonoránál kezdődik és ott is ér véget. Abban benne van minden, ami nekem fontos, tisztaság, őszinteség, erény, szeretet, hit. Bele is adtam apait-anyait, és az évek során tovább érett bennem. Aztán azt gondoltam, ha ez a Leonora jól megy, akkor A trubadúr Leonorája is menni fog, meg az Aida is. Verdi nekem olyan, mint a kesztyű. Passzol. A hangomnak és az elképzelésemnek is. A Verdi-szerepeimnek viszont nagyon jó tett Puccini. Az a komplexitás, ahogy pontosan megírt mindent, mint egy film forgatókönyvét, sokat segített. És attól, hogy Verdiket kezdtem énekelni, a Puccinik is sokkal jobbak lettek, simábbak, bel cantóbbak, kevésbé veristásak. Verdi meg jó hatással volt Mozartra, szóval itt is minden mindennel összefügg. Ha volt valami gondom Verdivel, mentem vissza Mozarthoz, mert ha az ember Mozartot tud énekelni, akkor mindent tud. Sajnos az operaházak valamiért sose gondolták rólam, hogy Mozart-énekes vagyok. Szinte csak olasz szerepeket énekeltem, Olaszországba is csak Verdi-operákba hívtak.

Nem hiszem, hogy vigasztalnom kellene, de azt hiszem, hatalmas elismerés, ha olasz színpadra, Verdi-szerepre egy külföldi művészt kérnek fel.

Képzelje csak el, többször is jártam Szicíliában, Aidát énekelni. Fiorenza Cossotto volt Amnerisz, férje, Ivo Vinco volt Ramfisz, Nicola Martinucci énekelte Radameszt, én voltam a kakukktojás. Persze, beszéltem olaszul, a hangom, a temperamentumom, frazírozásom is olaszos. Jöttek a zenekari tagok, kérdezték, hogy melyik részről jössz? Északi az akcentusod, hol születtél? Mondtam, Magyarországon. Megsértődtek, azt hitték, viccelek. Arrafelé engem olasznak könyveltek el. Ha Maria Chiara nem ért rá, mindig engem hívtak.

Tokody Ilona Forrás: Origo

A sikereket hallva azon tűnődöm, hogyan lehet egészséges lélekkel megfutni ezt a kört. Megszületni egy tanyán, énekelni a zenei világ tetején, a Metropolitanben, aztán hazajönni, és mindezt tökéletes természetességgel...

A szüleimtől nem csak a zene és a természet szeretetét kaptam, hanem egy biztos gyökeret, bölcsőt, a valahová tartozás érzését is. Ez elképesztő védettséget ad, mindig volt hová hazajönnöm. Ráadásul engem majd' minden operaigazgató szeretett, vártak vissza. Az Operaház tagja voltam, miért mennék én máshová, amikor egyik operaház pont olyan, mint a másik? Az én időmben komoly karmesterek, komoly rendezések, komoly partnerek léptek fel itt, érdemes volt visszajönni. Semmivel sem éreztem magam rosszabbul vagy kevesebbnek itt, mint amikor a Metropolitanben énekeltem Veriano Luchettivel, Marilyn Horne-nal, vagy amikor Domingo dirigált a Carmenben. Itthon Kelen Péterrel, Kováts Kolossal, Berkes Jánossal és Lukács Ervinnel dolgozhattam, egyáltalán nem éreztem, hogy kevesebbek lennének a partnereim. Itt olyan emberektől lehetett tanulni, mint Ilosfalvy Róbert, Réti József, László Margit, Andor Éva, Komlóssy Erzsébet, Svéd Sándor, Melis György és még hosszan sorolhatnám... A Magyar Királyi Operaház valaha egyenrangú volt a Mettel, sőt, Caruso azért lépett fel itt, mert azt mondta, hogy Magyarországot nem lehet kihagyni.

Az a mondat visszhangzik a fejemben, hogy egyik operaház olyan volt, mint a másik. Hogy állunk ezzel ma?

Nem úgy, mint régen. Az esztelen fiatalítás nem tesz jót a szakmának. Mondják, a negyvenéves énekes már öreg, pedig szerintem akkor kezdi tudni a szakmát, akkor kezd felszabadulni a görcsök alól. Kezdő koromban volt egy apródszerepem a Rigolettóban. Radnai György és László Margit énekelték a főszerepeket, engem meg odatettek tanulni a nagyok mellé és ez pont így volt jó. Ez a mester-inas viszony. Minden előadással tanultam és később tőlem is tanultak fiatalabb kollégák. Nem lennék ma az, aki vagyok, ha nem énekeltem volna együtt Domingóval, Pavarottival, Leo Nuccival, José Carrerasszal. Persze, kell fiatalítani, de egészséges mértékben és egészséges tempóban. Hogy legyen kinek átadni a stafétabotot.

Ma már mindenki nekiáll énekelni, ügyvéd, orvos, könyvelő, gyógyszerész, ráadásul nem is hagynak időt maguknak a felkészülésre. Mi még külföldön is hat hétig próbáltunk egy premier előtt, itthon is legalább két hónapot. Csak akkor mehettünk színpadra, amikor már a zenei együttes, a színpadi és zenekari próbákon összeszokott a társaság. Ha a művészetre nem hagynak időt, semmi értelme az egésznek.

Bármennyire is szeretném, nem tudom nem megkérdezni, hogy milyen érzés volt mindhárom világhírű tenorral elénekelni Mimi szerepét?

Több helyen is írták rólam, hogy én vagyok a három tenor Mimije. Nincs más magyar énekes, aki ezzel a címmel büszkélkedhet. Nagyon-nagyon jó érzés, hatalmas boldogság, hogy mindhármójukkal elénekelhettem ezt a csodálatos szerepet. Nagyon különbözőek voltak és mindegyik fantasztikus volt. Mindhárman igazi Rodolphe-ok voltak, még akkor is, ha Pavarottival az asztalon találtuk meg a kulcsot. Mert azt is lehet... Pavarotti a gyermeki lelkével az ártatlan, tiszta Rodolphe-ot képviselte, hasonló volt José Carreras is, ő maga volt az ártatlanság, a romantikus hős. Természetesen nem az éneklésükről beszélek, mert az tökéletes volt, hanem a szerepformálásról. Domingótól tartottam a legjobban, ő nekem sokszor volt Otellóm, Radameszem, de kicsit féltem, hogy az ő hősies kiállása hogy passzol majd oda. Meglepve láttam, milyen bájjal tud énekelni, valósággal elvarázsolt. Mondták, hogy szeretnek velem énekelni. A partner mindig segít, hatottunk egymásra, jók voltunk együtt. Emberileg José Carreras áll hozzám a legközelebb, azért is, mert ő volt, aki felfedezett, aki segített elindulni a pályán, hogy ne kelljen az összes apró lépcsőt végigjárnom. Olyan ő, mintha a testvérem lenne. Persze, Domingo is imád, azt mondta, én vagyok a legjobb Desdemonája, ez pedig nem semmi, ha megnézzük, kikkel is énekelt. José mellett voltam legtöbbször Mimi, Domingóval egy premiert énekeltem, meg utána 7-8 előadást 1986-ban, a Covent Gardenben. Giuseppe Patané volt a karmester, úgy volt, hogy lemezre is vesszük. 1989-ben mentünk volna a stúdióba, de sajnos, közben meghalt Patané. Kútba esett az egész, nagyon sajnálom, de vannak ilyen jó-lett-volna dolgok. Ilyen az én milánói Scalám is, az sem jött össze, de nem baj, ettől nem vagyok kevesebb.

A Scala min bukott el?

Egyszer csak felhívtak a berlini Deutsche Operben, hogy művésznő, jöjjön holnapután castingolni a Pillangókisasszonyra. Hat embert hívtak még rajtam kívül. Egyrészt így előénekelni már annyira nem volt kedvem, ráadásul rosszkor hívtak. Mondtam nekik, hogy adjanak másik időpontot, mert épp leszerződtem Berlinbe a Simon Boccanegrára Renato Brusonnal, Peter Dvorskyval és Giuseppe Sinopolival. De asszonyom, ez a Scala, mondták ők, én meg azt feleltem, hogy értem, de ez meg itt egy főpróba. Megsértődtek. Még hívtak párszor telefonon, volt, hogy az igazgató személyesen. Persze, mert ha látják, hogy máshol is kellek, akkor nekik is kellek. Mindegy, a sors úgy rendezte, hogy nekem nem kellett ott énekelnem. Egyáltalán nem hiányzik a Scala. Mindenfelé énekeltem a világon, csodálatos műveket, nagyszerű partnerekkel. Nincs hiányérzetem.