Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Beöthy Lászlót váltó, a Nemzeti Színházat 1902 és 1908 között igazgató Somló Sándor sűrűn oszt szerepet a színésznőre. Jászai által
semmire sem tartott,
a színházat szerinte „felhígító" társalgási darabokban.
A színésznő 1905-ben hosszú levélben kéri Apponyi Albertet, az akkori kultuszminisztert: váltsa le direktorát. Vészi János miniszterelnöktől személyes találkozón kéri ugyanezt. Az eredményről Jászai Mari naplóbejegyzése tanúskodik:
A színház büdös moslék, abban turkálni utálok; de hisz én sem kellek nekik. A poloska sem tűri az északi szelet - és ha ő az erősebb, hát ő zár ki engem onnan. Somló engem kizárt, és marad minden a régiben.
A direktora ellen indított csatáját elbukva szerepei is megritkulnak. Ám Somló Sándort végül mégis leváltják.
A színháznak az addig színészként és rendezőként foglalkoztatott Tóth Imre lesz az igazgatója 1908 és 1917 között. Tóth pályafutásának Jászaival kapcsolatos maradandó momentuma, hogy 1910-ben pénzbüntetésre ítéli a színésznőt, és megritkítja amúgy is mind szellősebb színrelépéseit, mert Jászai Mari indulatában „undoknak" nevezi a takarásban a Török Irma nevű, nála huszonöt évvel fiatalabb, vele gyakorta undok kollegináját.
Tóth Imrét az író, kritikus, műfordító Ambrus Zoltán követi a Nemzeti Színház élén. Ambrus
a Jászainál negyvenhárom évvel fiatalabb Bajor Gizibe szerelmes,
aki kiváló színésznő, de nem műfaja a tragédia. Jászai Mari 1917 és 1922 között - Ambrus Zoltán regnálása idején - továbbra is ritkán lép színpadra. Ugyanakkor Ambrus igazgatása alatt
ünnepli meg színrelépésének 50. jubileumát 1922-ben.
A következő évadtól az addigi főrendező, Hevesi Sándor lesz a direktor. Jászai Mari 1923-ban egyetlen új szerepet, 1924-ben egyet sem kap.
Hevesi Sándor tiszteli a színésznőt, ám egyben fél is tőle. Instruálni sosem meri.
A ritka alkalmakkor, amikor maga rendezi, más technikával él: a próbán megnézi Jászai Marit az adott színpadi szituációban, majd elmondja, hogy mennyire jól adta vissza mindazt - sorolja is a konkrétumokat -, amit ő gondol rendezőként az adott figuráról. Amit Hevesi sorol, azok rendszerint nem, vagy csak részleteikben voltak beleépítve Jászai mutatott előadásában. Ám a következő alkalommal Jászai Mari úgy ismétli meg a jelenetet, hogy a gesztusokkal, lélektani ábrázolással kapcsolatos rendezői elképzeléseket is beépíti a szerepbe,
ugyanakkor mit sem enged a „koturnusos stílusból".
Hevesi Sándorral Jászai Mari színpadon és azon kívül is bűbájos hangon beszél. De egyáltalán nem tiszteli.
Jászai Mari már 1913-ban sírhelyet - koporsónak valót - vásárol a Kerepesi temetőben. A lapok élcelődnek, hiszen a színésznő aktív tagja volt az Országos Halotthamvasztó Egyesületnek. Említett szervezet azért küzd, hogy Magyarországon is engedélyezzék a temetkezésnek - Jászai Mari szavaival: „hullaeltakarításnak" - ezt a „higiénikusabb" módját.
A sírhelyvásárlást követően a Vasárnapi Újság az írja:
Íme, az új hóbort, amellyel megtagadja a régit! Lám, Jászai Mari egyszerre megbarátkozott a kukacokkal! Már nem óhajt tűzre kerülni!
Másról van szó. Akkor ítélik bontásra az Astoriánál álló Nemzeti Színházat, amelynek létrehozásáért sokan küzdöttek anno, Széchenyitől Kazinczyiig. Jászai Mari a bontásra ítélt épület köveiből építi síremlékét. (Seenger Béla, Miakits Károly, Szabó Jenő kivitelezésében. Sz.Á.)
Jászai Mari 1913-ban költözik át a Nemzeti Színház bérházából a Rudolf tér 6-ba, a Margit híd lábához - mely teret utóbb majd a színésznőről nevezik el.
A honi színművészet Nagyasszonya élte utolsó tíz-tizenkét évében a ritkuló színházi fellépései miatt felszabaduló óráit szavalóestekkel igyekszik betölteni.
Hol több is van belőlük, máskor kevesebb.
Otthon feladat persze akad. Akkoriban sem fogadott cselédet, komornát, amikor vasárnaponként - ha nem volt előadás - nála „zsúrozott" a pesti értelmiség, művészvilág színe-java. Ahogy híresek voltak szerdai bableves vacsorái is. (Amely eseményeken Jászai Mari a dús kínálatú ételek elfogyasztása után rendre megtámaszkodott az asztalon, s egy parasztgyerek hangján tette közhírré: "Idösanyám! Legjobb enni!")
Túljutva a hetvenedik évén a zsúrok, vacsorák abbamaradnak. Péchy Blankának mondja egyszer:
Rájöttem, hogy a vendégek után nem marad más, csak a pletyka meg a zsíros edény.
Mindemellett barátai, rokonai, ismerősei - leginkább civilek, ifjabb színészek - gyakran látogatják.
Időskorára lesz ugyan takarítónője, de maga is
sokat rendezkedik, mos, vásárol, megfőzi azt a keveset, amit megkíván.
A színésznőhöz közelálló barát, a Nyugatban is publikáló Lehel István újságíró jár fel gyakran hozzá. Közösen rendezik sajtó alá a színésznő emlékiratait.
Ha végképp nincs mit tennie, akkor Jászai Mari a Rudolf téri otthon „központi terméből" bámulja a Dunát. A kilenc-tízméteres, szépen berendezett helyiség két rövidebb falánál egy-egy sima, világos jávorfából készült, oszlopos, timpanon homlokú, kis görög templomra emlékeztető szekrény áll egymással szemben. Azonban ahogy ott se, úgy a lakás más helyiségeiben sincsenek színházi relikviák.
Azokból 1913-tól birtokol egyetlenegyet: a síremlékét.
Jászai Marinál 1913-ban cukorbetegséget diagnosztizálnak. Állapota a következő években súlyosbodik, de sosem panaszkodik, fizikailag is erősnek látszik. Eszik is mindent, amit nem lenne szabad.
1925-ben, kollégája, Csillag Teréz temetése után beszélgetésre invitálja az ifjú Péchy Blankát. Előbb felugranak a hetvenöt éves Jászaihoz, aki néhány lyukas harisnyát vesz magához.
Azokat stoppolgatja a Margit-szigeten, miközben mindenféléről szó esik.
Az idős Jászait bőszíti, ijeszti is, hogy az első világháború után egyesek már a második lehetőségét fontolgatják. Beszél a Szovjetunió elrettentő példájáról is, a „forradalom" gyászos eredményéről, végtelen szegénységről. Elcsendesül, nézi a szigeti gyepet, azt mondja, csak Angliában van hasonló. Kezdi sorolni, hogy mit sajnál itt hagyni:
A tavaszt, a nyarat, az őszt, a napsugaras mezőket, a nemes illatú erdőket, a kedves szellőt, amely hozza, hajtja a fellegeket, s melyeknek oly finom a simogatása.
Hozzáteszi,
sok örömet kapott ezektől, az emberektől, meg sok bánatot is.
Megvallja: képes lenne megbarátkozni „azzal a sötét üreggel", amelynek csendje, békéje még csábítani is tudná -, ha nem volna olyan veszettül kíváncsi arra, ami majd a halála után történik.
Jászai Mari 1926. január 6-án lép utoljára a Nemzeti Színház színpadára a Stuart Mária Erzsébet királynőjeként. Néhány nappal később Herczeg Ferenc A híd című drámájának huszonötödik előadása előtt elszavalja Arany János Széchenyi emlékezete című versét. Mindkét alkalommal gyalog megy haza a fagyos januári estében.
Pár nap múlva belázasodik. Lázasan vesz részt a magyar zsidóság Múlt és jövő című kulturális folyóiratának estjén. A legutolsó fellépése. Néhány napig betegen tesz-vesz az otthonában. Ismerősei kérlelik, hívjon orvost. Az érkező doktor megállapítja a kezdődő tüdőgyulladást. Ágynyugalmat rendel. A színésznő kitessékeli otthonából.
Betegségének, makacskodásának híre megy, bulvárlap írja:
Íme, megint csak kiütközik belőle a paraszt! Annak sem kell orvos, meg medicina. Még megérjük, hogy javasasszonyt hívat!
Utóbbi egy barátnő tanácsára valóban vizitál.
Hókuszpókuszai mulattatják a színésznőt, kencéitől pár napra jobban lesz, szűnnek a fájdalmai. Amikor visszatérnek, a javasasszonynak mennie kell.
Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója végül saját háziorvosát küldi hozzá. Dr. Nádor Henrik, türelmes, jó kedélyű ember. Jászai Mari rajongója. A színésznőnek az is imponál - hiába nem is szívleli a direktort -, hogy Hevesi embere. Amikor azonban az orvos művészetről próbál beszélgetni, leinti. Akkor is, amikor a doktor száján kicsúszik a kifejezés:
úgy-e.
Jászai magyarázza:
Ez a francia n'est ce past utánzása! Idegen a mi nyelvünktől, az én fülem nem bírja el!
Jászai Mari legyőzi a tüdőgyulladást, mégis egyre gyengébb. Dr. Nádor nem mondja többé, hogy „úgy-e", és sikerül meggyőznie a színésznőt: feküdjön be a Városmajor utcai János Szanatóriumba.
Jászai Mari a szanatóriumban minden látogatóinak elmondja:
innen nem fog élve kikerülni.
Ugyanakkor naponta olvassa az újságokat. Minden hír érdekli: politika, kultúra társasági, társadalmi, rendőrségi tudósítások.
Könyveket rendel.
Régi haragosaival megbékél, szereti, ha sokan vannak ágya körül. Az éppen hazalátogató, a szanatóriumba gyönyörű csokrokat küldözgető
Plesch Jánost azonban nem engedi vizitálni.
Miközben a férfi fotója ott lapul a kórterem éjjeli szekrényének fiókjában.
Jászai Mari a riportereket sem engedi magához. Azt mondja: nem akar úgy járni,
mint a pár hónapja elhunyt Blaha Lujza, aki „kirakatban" haldoklott.
Utolsó óráiban felveszi a halotti szentségeket a Jászai Marit rendszeresen látogató Prohászka Ottokár fehérvári püspöktől. Szerettei a püspök távozása után megkérdezik: megkönnyebbült-e? Jászai Mari azt feleli:
eddig sem félt senkitől, semmitől, csak örömet akart szerezni a kedves, öreg püspöknek.
1926. október 26-át írnak, esteledik. Jászai Mari lehunyja a szemét, éjjel meghal.
Szerény búcsúztatást kért. Már a klinikán virágok borítják az ágyát, a halott asszony homlokára felkerül a szakmától, közönségétől kapott babérkoszorú. A ravatalra a szanatóriumban készítik elő.
Vörös szegélyes, aranypaszományos brokátruhába öltöztetik.
Január 27-én éjszaka szállítják át a Nemzeti Színház gyászdrapériával borított előcsarnokába. Másnap reggel nyolc órától tízezrek vonulnak el hosszú sorokban a babér- és pálmafákkal övezett ravatal előtt. Délután kettőtől már csak meghívóval lehet megközelíteni az addigra kordonnal lezárt épületet.
Koporsója hamarosan átkerül a színház előtti téren álló díszes katafalkra. Ott előbb
gróf Klebersberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter mond beszédet, majd Hevesi Sándor,
akit a főváros küldötte követ, őt a Petőfi Társaságé. Végül a nemzeti színházi pályatársak nevében Gál Gyula beszél.
Kétlovas, üvegfalú halottaskocsi viszi a halott színésznőt a Kerepesi úti temetőbe. A síremlék már tizenhárom éve a helyén van, feliraton sem kell gondolkodni. A színésznő vésette ki a maga fogalmazta gondolatokat.
Jászai Mari volt, míg élt, /aki itt ím céljához ért./ Ti ittátok be lelkem lángját/ régi színházunk kedves kövei./ Ti fogadjátok már ismerős öletekbe/ kilobbant poromat.
Források:
