Ne az ellenkező irányba evezzünk, mert annak nincs semmi értelme

Vajda Gergely még messze van az ötventől, de máris figyelemreméltó karriert tudhat magáénak. Egyik alapítója volt a Forrás Kamarazenei Műhelynek, állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén, jelenleg a Huntsville-i Szimfonikus Zenekar és az UMZE művészeti vezetője. Mostani beszélgetésünknek egy különleges operabemutató lett volna az apropója, ami a koronavírus-járvány miatt egyelőre elmaradt. Vajda Gergely, a nagyszerű karmester és zeneszerző beszél arról, hogy nagyon szívesen komponálna operát a magyar történelemről.

Márciusban lett volna, szeptemberben lesz végül Jake Heggie operájának, a Dead Man Walking-nak a premierje. Mit gondol, hogy fogja fogadni a magyar közönség ezt a valós eseményeken alapuló, érdekes kérdéseket feszegető művet?

Nagyon izgalmas a darab, jól van megírva, szerintem a műfajra fogékonyak érdekesnek fogják találni. Olyan karaktereket írt bele a zeneszerző, persze, a film alapján, akikkel együtt lehet érezni. Mindenki mondja a maga igazát, nincs a szánkba rágva, hogy mit kell gondolnunk, mit kell éreznünk, mindenki szabadon döntheti el, kivel tud azonosulni. Az alapszituáció, a halálbüntetés jogossága Magyarországon nem, de a világ sok országában téma, és a filmekből mi is ismerjük, gondoljunk csak a Tizenkét dühös emberre.

A magyar változat sem foglal állást, gondolom...

Természetesen nem. Almási-Tóth András rendezi a darabot, és az Amerikában megszokott realista rendezésekkel szemben az ő alkotásában az érzelmek, a lelki történések színpadi megjelenítése dominál. Nem akarom lelőni a poént, de a kivégzésjelenetnél például, leginkább a főszereplők jelmezváltása segítségével a konkrét eseményekkel párhuzamosan megjelenik egy szürreális, szinte transzcendentális réteg. Ez így elmondva persze nagyon direktnek tűnik, a színpadon szerencsére pont olyan, amilyennek szerintem lennie kell. Az opera eleje, amely voltaképpen a cselekmény előzménye, filmként jelenik meg. Megértem, hogy a librettó írója és a zeneszerző ezt szükségesnek látta, mert nem várható el még az amerikai közönségtől sem, hogy emlékezzen egy 1995-ös filmre, vagy az azt megelőző könyvre, esetleg a valós eseményekre, a két kamasz meggyilkolására. A Prelude nálunk is filmként van megcsinálva, elég konkrétan ahhoz, hogy értsük a történetet, de mégsem akciófilmszerű erőszakossággal. Egy filmmel összehasonlítva az operaszínpadon amúgy is könnyen nevetségessé válik egy gyilkosság naturalisztikusnak szánt megjelenítése. Hozzászoktunk a mozgókép műfajához, művérrel és koreográfiával nem lehet ugyanazt a hatást elérni. Nagyon kíváncsi vagyok a magyar fogadtatásra, de úgy érzem, siker lesz.

Vajda Gergely Forrás: Szalóky Béla

Mikor tette le a voksát egyértelműen a kortárs zene mellett?

Ez a kérdés úgy hangzik, mintha halálra ítéltem volna a klasszikus zenét...

Pedig nem így értettem, de a nagyközönség szemében a mai muzsika élesen elválik a népszerű klasszikusoktól.

A saját darabjaimat kezdtem vezényelni, így a modern zene felől indult a karmesteri karrierem. Klarinétművészként pedig pont ellenkező volt az irány. De ha az őszinte véleményemre kíváncsi, egyáltalán nem szeretem ezeket a dobozokat. Az, hogy valaki úgymond „modern zenész”, és csak olyat tud játszani, pontosan ugyanúgy limitál, mint az, aki csak historikusan játszik. Engem kevéssé érdekel az olyan muzsikus, aki világszinten játssza Lachenmannt, viszont fogalma sincs arról, mit kezdjen egy menüettel. Ez a dobozdolog sajnos kortünet, kategorizálunk, határokat húzunk, és nem megyünk át egymás kertjébe, még a kutyát sem engedjük át, pedig a zenében és az életben is pont a sokféleség és a keveredés a jó. A személyiségemből is adódik, hogy kevés olyan dolog van, amihez nem merek hozzányúlni. Régizenei előadókkal például nem tudok és nem is akarok versenyezni, bár azért historikusan informált karmesternek tartom magam. Hét vagy nyolc évig játszottam a Fischer Ádám-féle Osztrák-Magyar Haydn Zenekarban, amelynek praxisa pont arról szólt, hogy miként lehet modern hangszerekkel a 70-es évek óta kialakult historikus előadásmódhoz közelíteni. Karmesterként egyszer turnéztam a Les violons du roy-val, ez egy québec-i régizenei csapat. Romantikus repertoárt is játszottunk, Dvořákot, Grieget meg hasonlókat. Nagyon aranyosak voltak, mert hajlandóak voltak máshogyan játszani, mint ahogy megszokták, viszont hozták magukkal a historikus játék sokszínűségét, érzékenységét. Az ilyen találkozások engem frissítenek, és sokat tanulok belőlük.

Dobozban nem tudnék élni, ahogy olyan lakásban sem, ahol csak XVII. századi bútorok vannak. Betegesnek, legalább is gyanúsnak tartom, ha valaki csak a régit szereti, de azt is, aki csak az új között érzi jól magát. Tudjuk, vannak olyan kollégák, akik azt állítják, hogy nem lehet hiteles a régi zene, ha a vonón a lószőr nem egy olyan ló farkából van, aki még látta Bachot, és az ehhez hasonló részletek számukra sokszor fontosabbnak tűnnek mint, hogy hogyan frazeálunk. Ez persze ostobaság, hiszen olyan levegőt sem vehetünk, amilyet Bach vett, mert már nem lovaskocsik zötyögnek az ablak előtt.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagy egyenesen eltitkolni, hogy a historikus előadásmód ugyanannyira kortárs megnyilvánulási forma, mint a legmodernebb zene, hiszen ezt is a hetvenes években találták ki. Az irányzat brit és holland pionírjai írott forrásokat tanulmányozva kikövetkeztették, hogy mi, hogy lehetett, és ebből nőtt ki aztán egy előadói tradíció, amelyet mára már tanítanak ugyan, de azért ez mégiscsak egy relatíve friss valami.

Ráadásul ezen belül is vannak már kasztok, klubok, van, aki Kuijkenre esküszik, mások szerint Harnoncourt már nem jó... ha csak egyfélét játszik egy ensemble, az rettentően unalmas. De sajnos, ez a kor erről szól, mindenki bezárja magát egy buborékba.

Ha már Bachot említettük... Az ő korában a közönség sokkal lelkesebben várta az új kantátát, mint manapság a hangverseny-látogatók egy új kortárs darabot.

Igen, de akkoriban nem volt tévé, rádió, internet, ez volt a szórakozás. Egy tehetős polgár nem maga ment a piacra, hanem a szolgálóját küldte le, tehát még egy utcazenészt sem hallhatott a szerencsétlen. Legfeljebb otthon játszhatott a spinéten. Ott volt például Hamburg, Telemann, Hasse, C. Ph. E. Bach városa. Volt vagy huszonötezer lakója, ehhez egy ezerhétszáz főt befogadó operaháza és öt temploma, ahol minden vasárnap új kantátával kellett előrukkolni, az operatársulat pedig rendszeresen új művet állított színpadra. Ha feltétlenül a mai korhoz szeretnénk mindezt hasonlítani, akkor a Netflix-sorozatokat kell alapul venni, most az annyira divatos műfaj, mint Bach korában a kantáták.

Ön karmester vagy zeneszerző?

Miles Davis mi volt, trombitás vagy zeneszerző?

Ha zsigerből kell válaszolnom, akkor trombitás.

Igen, de csak a saját zenéjét játszotta, másét soha, illetve, ha másét, akkor a saját feldolgozásában. Nem lehet elválasztani egymástól a kettőt.

Ön is benne lenne, hogy csak a saját műveit vezényelje?

Jaj, dehogy... Úgyis egész nap saját magammal vagyok. Az, hogy karmesterként rá vagyok kényszerítve, hogy belebújjak más bőrébe, nagyon jó dolog. Manapság ez a kettős funkció nagy szám, de régebben nem volt az, Bach, Mozart, Mendelssohn is játszott hangszeren, Mahler is vezényelt. Ezek ugyanazon művészet különböző aspektusai.

Persze más, amikor a semmiből hozok létre valamit, mondjuk, írok egy drámát, és más, hogy mint színész, előadom. De színész nélkül nincs színház, mert a dráma csupán papíron nem él meg.

Zeneszerzői lélekkel karmesterként máshogy kezel egy művet? Kijavítja, mondjuk, Mozartot?

Mondjuk inkább úgy, hogy mélyebben értem. Amúgy pedig igen, kijavítom, Mozart is kijavította magát. A kotta egy állapotjelzés, abból kell hangzóanyagot létrehozni. A kijavításon azt értem, hogy oké, hangos, de milyen hangos? Értem, hosszú, de milyen hosszú? Élő előadó nélkül Mozart sincsen. Olyan lánc ez, amelyet nem lehet megtörni. Én megtanultam valakitől, aki megtanulta valakitől, aki szintén... és így visszaérünk Mozarthoz, Van Swieten báróhoz, mindenkihez, akik az alapanyagot szállították a zenéhez. Ez a legcsodálatosabb a zenében, hogy emberről emberre adódik át, és ha a folyamatból kivesszük a személyiséget, az egész értelmét veszti. A kotta olyan, mint a térkép, segítség, de csak kiindulási pont, nem pedig végcél.

Annak idején a Zeneakadémián minket úgy tanítottak, hogy ha játszunk egy Schumann-darabot, akkor azt ne ugyanolyan hangon játsszuk, mint egy Brahmsot, de ha ezt így megpróbálom elmondani mondjuk egy átlagos amerikai egyetemről kikerült zenésznek, nem feltétlenül érti, miről beszélek. Ugyanakkor éltek, németek voltak, romantikus zenét írtak, akkor meg mit akarok én a különböző hangzással?

Forrás: Szalóky Béla

Két típust is megtestesít egy személyben, az utazó, alig pár próbával koncertet vezénylő dirigensét és a saját zenekarral dolgozó karmesterét. Melyik a jobb?

Mindkettő egyformán jó. Engem mindig a feladat érdekel, nem a titulus, mert az is csak egy doboz. Az életrajzom rövid formátumban is jó hosszú, pedig annál még sokkal több mindent csináltam. Mindig az izgatott, hogy mit, hogy lehet, hogyan kell megcsinálni, miből mit lehet kihozni. Olyan ez, mint a legó. A kis kockákat már feltalálták, de hogy abból mi mindent lehet összerakni, az az igazán érdekes. A sorrend, a forma... Úgy állok hozzá, hogy van itt valami, kezdjünk vele valamit... Citromból limonádét.

Mindeközben nagyon próbálok arra vigyázni, ne úgy legyek sokoldalú, hogy mindenhez kicsit értek. Inkább bizonyos dolgokhoz nem szólok vagy nem nyúlok hozzá. Főzni például már soha nem fogok megtanulni rendesen. Nem azért, mert nem értékelem vagy nem érdekel, hogy ezt vagy azt hogyan kell elkészíteni, hanem, mert a konyhában három dologból két és felet elrontok. Ez, úgy látszik, már nem fér el az agyamban. Ez van.

Nagyon sokfélét csinál, nagyon sok projektben szerepel és mégis, rosszat soha nem hallottam Önről, pedig ez ritka dolog a művészvilágban.

Ez nagyon kedves, köszönöm. Talán át kellene gondolnia, kiket kérdez meg rólam... De komolyan, ha ez így van, akkor talán két dologból eredeztethető. Egyrészt igyekszem a lehető legjobban csinálni mindazt, amihez nyúlok. Másrészt olyan a természetem, hogy őszinte érdeklődéssel fordulok mások felé. Ja, és nem akarok bántani embereket pusztán azért, hogy igazam legyen, ahogy nem veszem személyes sértésnek azt sem, ha valaki nem tudja eljátszani a ti-ti-tát. Mindig is úgy tekintettem erre a szakmára, hogy egy csónakban vagyunk, és ha valaki vagy valami már így idepottyantott minket, akkor ne az ellenkező irányba evezzünk, mert annak semmi értelme.

Ráadásul, ha vezényelek, akkor emberekkel dolgozom, akkor is, ha csak négy napig találkozom velük. Az emberi kapcsolat nem kivonható a zenélésből.

Amerikában emberi szempontból milyen a zenésztársadalom?

Nem jártam ott iskolába, nem vagyok tehát valóban bennfentes, de azt látom, hogy a legkisebb dolgot is próbálják profin csinálni. A munkamorál része, hogy az érintkezésben lehetünk kollegiálisak, viccesek, de alapvetően azért vagyunk ott, hogy dolgozzunk. Ezt szeretem az amerikaiakban. Kicsit olyanok, mint a németek, bár talán lazábbak. Azért vagyunk ott a próbán két és fél órát, hogy eljussunk A-ból B-be, és ebbe nem fér bele a másik fúrása, mert az időpocsékolás, meg különben sem profi viselkedés. Lehet, hogy közben azt gondolja, hogy ez a marha már negyedszerre sem tudja eljátszani ugyanazt, minek van itt, de ennek a véleményének legfeljebb később, a hivatalos csatornákon keresztül ad hangot. Tavaly dolgoztam viszont Dél-Olaszországban, Palermóban. Az egyik próba közepén felállt az angolkürtös, és elkezdett ordítozni az utolsó brácsással. Nyolc percig kiabált, aztán leült, rám mosolygott és folytatódott a próba. A többieknek a szeme sem rebbent. Én szépen megvártam, amíg kiordítja magát. Eszembe sem jutott, hogy én is kiabáljak, mert elsőre világos volt, hogy ők így kommunikálnak. Aki nem bírja, ne menjen oda.

Zeneszerzői karrierjében a kezdetektől képviselteti magát az opera műfaja. Most is van tervben új mű?

Terv mindig van, több is, de hogy mi valósul meg, azt senki se tudja. Mindig van négy-öt librettó, amelyeken gondolkodom, hogy mit lehetne velük csinálni, de ez nagyban a lehetőségeken is múlik.

Az operáiban mindig megtalálható a humor, akármilyen komoly is a téma. Ez gondolom, alapelv.

Igen, mert én magam is így tekintek mindenre. Mindig azok a könyvek, filmek, színdarabok izgattak, ahol az egyik pillanatban nevetünk, a másikban sírunk. Ettől minden erősebb lesz, és én alkotóként ezt találom izgalmasnak, inspirálónak. Ki se választom magamnak a darabot, ha nem látom meg benne a humor lehetőségét. A játék a lényeg, a tragédia és a komédia közötti vékony határ. Azt pontosan meghúzni, ebben van kihívás.

Ma már nem nagyon lehet abból operát írni, hogy hihihi, valakinek az arcába dobtak egy tortát. Ezt utoljára Rossini tudta megcsinálni, és valljuk be, ma már ő is tud unalmas lenni. A vígopera önmagában, a vígság kedvéért nem érdekel, és ezt a műfajt amúgy is ellopta tőlünk a könnyűzene, a musical.

Merre keres, ha librettóra van szüksége? Egyszer csak szembejön, vagy már egyenesen Önnek írnak darabokat?

Olyan is van, igen. Nemrég megkerestek egy Don Quijote-témával, az is nagyon tetszik. Hogy merrefelé keresgélek? Nem is tudom... Fülembe jutott, hogy talán lesz egy pályázat magyar történelmi témájú operákra. Na ez a kihívás például izgat. Engem persze itt is az ember érdekel, például a bácsi, aki Trianontól kezdve, bár ki se tette a lábát a falujából, mégis tíz-tizenöt évente másik országban élt. Az ő alakját izgalmas feladat lenne megjeleníteni.

Rendkívüli módon érdekelnek a különböző nyelvek is. Varázshegy című operámban azt szeretem, hogy nagyon különbözik a többitől, mert németül teljesen más zenét írok, mint angolul vagy magyarul.

Hogy ül le komponálni egy ennyire elfoglalt ember? Azt mondja magának, hogy csütörtökön nyolctól ötig zenét szerzek?

Tulajdonképpen igen, ilyen sűrű időbeosztásnál muszáj előre eldöntenem, hogy mikor dolgozom. Fejben nagyon sok mindent megcsinálok előre, ezért mire ténylegesen leülök komponálni, azt már legalább tudom, hogy mit nem akarok csinálni. Ez nagy dolog, legalább három nap nyereség! Kevesebbet kell kidobni.

Papír vagy számítógép?

Számítógép.

Rögtön, elsőre?

Igen. Időhiány miatt. Régebben sokat írtam kézzel, de már egyszerűen nem éri meg, pedig más jön ki így a kezem alól. Kertész Imre írta a Mentés máskéntben, hogy fél attól, hogy a számítógép megváltoztatja azt, hogy hogyan ír, és tényleg. Igaza volt, a médium számít. Olyan ez, mint késsel faragni valamit, baltával vagy 3D nyomtatóval. A nyomtatónál előre meg kell adni egy csomó paramétert, mindent előre kell tervezni. Elvben persze akkor is, ha késsel faragunk, de ott a folyamat közben is természetesen alakul a dolog. Számítógéppel más a tempója a munkának, és ez is komolyan befolyásolhatja a végeredményt.

Vállalná élete első opusát a közönség előtt?

Ön kiadná a gyerekkori írásait?

Nem, pedig jók... Sok szempontból olyanok, mint a mostaniak, csak sokkal őszintébbek.

Viszont most sokkal jobban írja meg valószínűleg, mert többet tud a szakmáról, és ez a lényeg. Esztétikai szempontból soha nem nyúlok a régi darabjaimhoz, annak nincs értelme. Akkor inkább írok egy újat, de ha arra gondolok, hogy van egy szólóklarinétra írt darab, amely önmagában jó, és szeretik is, akkor már csak az egyértelmű szakmai hibákat kell javítani. Ez csak hangszerelés, technika, mesterség. Az alapgondolata, az esztétikája, a szándéka ugyanaz marad. Most már jobban tudom kontrollálni, mi jön ki belőlem zeneszerzőként, és azt is jobban értem, hogy annak milyen hatása van a hallgatóra.

Ha a zenetörténet nagy alakjai közül bárkivel leülhetne vacsorázni, akkor kit választana? Mit kérdezne tőle?

Bartók Bélával, ő nagyon érdekel. A darabjairól nem sokat kérdeznék, mert ha a zenéjéből nem tudom kitalálni, ami fontos, akkor jobb, ha abbahagyom a szakmát. Kíváncsi lennék viszont arra, hogy mit gondol az élet dolgairól. Elképesztően érdekes ember volt, a zsenijével és a gyarlóságaival együtt.