Az áramingadozás majdnem tönkretette a Deep Purple pesti koncertjét

Deep Purple File Photos Performing
(NO SUB AGENCIES IN UK, FRANCE, HOLLAND, SWEDEN, FINLAND, JAPAN.) Deep Purple 1973 Ritchie Blackmore during Deep Purple File Photos in London, United Kingdom. (Photo by Chris Walter/WireImage)
Vágólapra másolva!
Mindegy, hogy hivatalosan mikor volt a rendszerváltás, az örökké lázadó rock-rajongók akkor érezték, hogy valami visszafordíthatatlanul elindult Magyarországon, amikor megjelentek Budapest utcáin a plakátok hirdetve a Deep Purple fellépését. Egy ismeretlen, elképzelt, vágyott világ érkezett el azon a télen. 1987 januárját írtuk akkor.
Vágólapra másolva!

Az 1968-ban alakult, 1975-ben időlegesen feloszló, majd 1984-ben újraegyesülő zenekar második világkörüli turnéját Budapesten kezdte. Három egymást követő este is fellépett a Deep Purple a régi Budapest Sportcsarnokban, és előző év decemberében kezdték árusítani a jegyeket. A szakadó hóesésben, farkasordító hidegben hajnali 4 órakor már több tucatnyi fanatikus didergett a csarnok pénztára előtt. Fűtötte őket a közös szenvedély, hogy élőben láthatják azt a legendát, amely korábbi életük meghatározó élménye volt. Szokol rádióról, MK25-ös magnóról, esetleg Jugoszláviából becsempészett lemezről hallgatva. Ha létezett volna akkortájt házi használatú videokamera, elég lett volna azt letenni a rajongók közé, és máris elkészült volna egy verhetetlen valóságshow. A rajongók tábora egyre csak nőtt.

Reggel 7 körül már több száz méteres sor kígyózott, míg pénztárnyitásra az már körbeérte a csarnokot.

Nem tudom, volt-e ennél nagyobb sor valaha is Magyarországon. Talán az Aranycsapat Anglia elleni, 7-1-re végződő mérkőzése előtt, de arról nincs személyes emlékem. Arról viszont igen, hogy a '87-es Purple-koncert előtt egy ember egy napra négy jegyet vásárolhatott. Akik a pénztárnyitáskor érkeztek, azok már egyik napra sem kaptak jegyet. Amikor ők megkapták ezt a lesújtó hírt, én már boldog jegytulajdonosként messze jártam.

Jon Lord a Deep Purple egyik, 1987-es koncertjén Forrás: WireImage/2012 Jeffrey Mayer/Jeffrey Mayer

Aztán a hajnali beszélgetőpartnerekkel legközelebb a koncerteken találkoztunk. Az újjászervezett Edda fűtötte a hangulatot a világsztárok előtt. Olyan remekül, hogy a Purple menedzsmentje megemlítette, hogy szívesen vinnék magukkal a magyar csapatot a turné további részére is, de már korábban leszerződtették előzenekarnak a Bad Companyt. Patakyék valóban kitettek magukért. Amikor a búcsúzóul eljátszott Kölyköd voltam végén felhangzott a Smoke on the Water jól ismert riffje, és Pataky felkonferálta, hogy „akkor következzenek a rock királyai”, mindenki libabőrös lett a csarnokban.

Mirkovics Gábor basszusgitáros és Pataky Attila a Deep Purple 1987-es, budapesti koncertje előtt Forrás: MTI/Kleb Attila

Kár, hogy a szokásos átszerelések miatt erre kicsit várni kellett, de aztán annál hatásosabban robbant be a banda a rock-történelem egyik legjobb koncertnyitó számával, a Highway Star-ral. Ám amint a hangszeres szólók következtek, némi bizonytalanság érződött a sztárokon. Ritchie Blackmore szám közben kétszer is gitárt cserélt, de így is elégedetlen volt. A nóta után leállt az együttes, tanácstalanul álldogáltak a tagok a színpadon. Technikusok rohangáltak értetlenkedve, az énekes, Ian Gillan pedig sétálgatva próbálta szóval tartani a csodálkozó közönséget. Bő negyedóráig tartott a Gillan-monológ. Később elmondta, hogy addigi pályafutása leghosszabb és legkínosabb negyedórája volt az. Hátha még azt is tudta volna, hogy a hallgatói közül alig értette valaki, mit mond. Közben fejhallgatós technikusok szerelték a billentyűs hangszereket, a gitárosok pedig maguk hangolták újra hangszereiket a színpadon.

A mindenkinek kínos eset valamilyen szinten csemegét is jelentett a jelenlévőknek.

Utoljára egy középiskolás koncerten hangolhatta a színpadon saját kezűleg gitárját Ritchie Blackmore és Roger Glover. Aztán a kuriózumnak számító kényszerszünet után folytatta a banda és két órában eljátszotta az összes ismert, Magyarországon korábban csak lemezről hallott számát. A sztenderd programot követően 40 perces ráadással kért bocsánatot az együttes a kínos kezdés miatt. Mindenkinek a legmerészebb vágyát is felülmúlta az a produkció. Utólag egyébként kiderült, mi volt a probléma. Az együttes technikusai az összes hangszert a billentyűhöz állították be, és ehhez a hálózati feszültséget használták a világ minden részén. Mivel még soha nem jártak kelet-európai országban, nem gondolták, hogy errefelé akkoriban nem volt stabilan 50 Herz a hálózati frekvencia, hanem az ingadozott. Ők tanultak valamit a saját szakmájukból, az első koncert közönsége pedig plusz élményt kapott azon a 22 évvel ezelőtti, januári estén.

Ian Gillan Forrás: Getty Images/2012 Michael Putland/Matt Green

A következő két napon már technikai malőrök nélkül lementek a koncertek. Az alap két órában a műsor ugyanaz volt, csupán a hangszeres szólók közben változtak az improvizatív részek. Ahogy az mindig is jellemző volt a Purple-re. Hallottunk a Strange Kind of Woman közben részletet a Jézus Krisztus Szupersztár-ból. Láttunk a Perfect Strangers alatt egy fantasztikus lézershow-t, ami akkor még óriási kuriózum volt hazánkban. Jót derültünk az Örömóda feldolgozása alatt a fejét rosszallóan csóváló animált Beethoven láttán. És egy lenyűgöző fényjáték kíséretében élvezhettük a Space Truckin'-t, azt a számot, amelyet minden rajongó recsegősre hallgatott a Made in Japan albumon. Felhangzott magyar földön a Lazy és a Child in Time is. Utóbbi még remekül ment az akkor 41 éves Gillannek. A második és harmadik koncert közönsége rövidebb ráadást kapott. De

a zárónapon is meg tudták lepni a nézőket,

ugyanis a Smoke on the Water szólói után a két gitáros hangszert cserélve fejezte be a koncertet. A sors furcsa játéka, hogy ebben a klasszikus, Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice felállásban soha többé nem lépett magyar színpadra az együttes.

Ritchie Blackmore Forrás: WireImage/Chris Walter/Chris Walter

Amikor legközelebb Magyarországon jártak, már túl voltunk a nagy váltáson – nem csak zenei értelemben. Akkor éppen nem Ian Gillan volt az énekes, hanem Joe Lynn Turner. Utóbbi hangját remekül tudták keverni a hangmérnökök a stúdióban, így egész élvezhető produkciót nyújtott a Rainbow-val készített három lemezén és az egyetlen Purple-el közös produkciója is jól szólt. De a koncerteken súrolta az elviselhetőség határát. Ilyen volt a három 1991-es Deep Purple-buli is (Budapesten, Nagykanizsán és Nyíregyházán), a zenészek a csúcson teljesítettek, de

Turner gyakorlatilag mindent tönkretett.

És a koncertprogramot is teljesen át kellett alakítani, mert a Gillan hangjára írt dalok jó részét Turner nem tudta elénekelni. Amit meg elénekelt, jobb lett volna, ha nem teszi.

Ennek ellenére a nyíregyházi Sóstói Stadionban adott koncert óriási élmény volt minden rockrajongónak. Hiszen 1991-ben adott valami olyat, amelynek Magyarországon élőként a hőskorban, a hetvenes években nem lehettünk részesei: őrült hangerővel zúznak a rockerek egy futballarénában. Ian Paice pedig különösen kereste a közönség kegyeit: piros-fehér-zöldre festette a lábdobot. Ez a három buli is felejthetetlen volt, és ebben az összeállításban sem jött többé hazánkba a banda. Mert amit a közönség észrevett, az feltűnt másoknak is. A lemezkiadó az egyetlen, Turnerrel készített lemez után közölte a négy hangszeressel, hogy az együttműködést csak akkor folytatja a zenekarral, ha visszaveszik Ian Gillant. Annak ellenére, hogy az énekes hangja ekkor már nagyon messze volt a '70-es években megkedvelttől. Amikor lemezre énekelte Jézus szerepét a Szupersztár-ban, és az egyik legnagyobb Purple-klasszikust, a Child in Time-ot. Úgyhogy Ian Gillan külső erőszak hatására visszavette helyét Joe Lynn Turnertől.

Ritchie Blackmore, Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice és Jon Lord Forrás: Getty Images/2011 Getty Images/Michael Putland

Sajnos az 1993-94-es, ismét a klasszikus ötös fogat által abszolvált turné nem érintette Magyarországot, hozzánk legközelebb a bécsi Stadthalléban lehetett látni az együttest. Komoly összehasonlítási alap nélkül nehéz kijelenteni, de a színpadra vitt produkciót látva

elképzelhető, hogy ekkor nyújtotta története legjobbját az együttes élőben.

A négy hangszeres még a hetvenes évekbeli teljesítményét is felülmúlta. Sajnos Ian Gillan ekkor sem teljesített valami jól, többször kért elnézést a nézőktől fals hangok miatt. Szerencséjére Magyarországgal ellentétben, itt szinte mindenki tudott angolul, és ismerte a számok szövegeit, így a nagy slágereknél a közönség kórusa elnyomta őt. A ráadásban összeveszett egy nézővel, akihez végül hozzávágta a mikrofonállványt. Valószínűleg annak a turnénak a koncertjei ilyen hangulatban teltek. Az énekes kezelhetetlenségét Ritchie Blackmore

még a turné alatt megunta és örökre otthagyta társait.

Az utolsó közös fellépésükön a nyitószámot, a Highway Star-t percekig nélküle játszották társai, csak a gitárszólóra érkezett. Ian Gillan gúnyosan meghajolt irányába, majd elvonult a színpad túlsó felére. Ritchie Blackmore viszonzásként a gesztusra a szólója végén hozzá akarta vágni a teli poharát, de csak az operatőr kameráját találta el. Aznap este még, a történelemben utoljára eljátszották együtt a legendás Child in Timeot, majd a gitáros úgy távozott, hogy soha többé nem állt szóba a Purple zenészeivel.

Roger Glover, Ian Gillan és Ian Paice az együttes egyik, 2001-es koncertjén Forrás: AFP/Indranil Mukherjee

Amikor 1996. április 4-én hetedszer lépett fel Magyarországon a banda, már minden egészen más volt, mint Ritchie Blackmore-ral. Egy Deep Purple névhez méltatlan lemez megjelenése után indultak megismertetni a világgal az új gitárost, Steve Morse-t. Budapesten már csak a pici Olimpiai Csarnokba merték meghirdetni a bulit. Ám a névre még mindig óriási érdeklődés volt, így az utolsó pillanatban átvitték azt a lényegesen nagyobb BS-be. A megszokott indítószám helyett egy zenei meglepetéssel kezdtek, a '70-es évek óta nem játszott gyöngyszemmel, a Fireball-lal. Az erőszakos gitáros-zseni nélkül érezhetően felszabadultabbak lettek, ám egy Child in Time vagy egy Strange Kind of Woman helyett új dalokat hallgatni elég lehangoló volt. Ez akkor is más együttes volt, ha a tagok négyötöde egyezett a '70-es években a zenét forradalmasítókkal. A rockzene akkortájt került olyan mély gödörbe, amelyből azóta sem tudott kimászni. Így a jól bevált névre a világ minden részén özönlöttek a rajongók. 1998-ban az új összetételű és zenéjű ötös fogat ismét érintette Magyarországot. A világ Purple-rajongóihoz hasonlóan nálunk is dúlt a vita, hogy Ritchie Blackmore nélkül szabad-e léteznie ennek a csapatnak. Ehhez képest még ma is koncertezik, és már hatodik stúdiólemezét adta ki 2017-ben az alapító gitáros nélkül. Az ezredforduló előtti években rajta kívül járt Magyarországon egy korábbi énekese, David Coverdale új együttesével, és az a Ronnie James Dio is, aki a '70-es évek második felében Ritchie Blackmore számait énekelte a Rainbowban. Mindkét szólista sokkal jobb teljesítményt nyújtott Ian Gillannél, és a bulijaik összességében is jobbak voltak, mint a Purple-koncertek. A PR azonban nagy dolog: míg a Deep Purple-re megtelt a tízezres Kisstadion 1998-ban, addig a másik két énekesre csak a Petőfi Csarnokban voltak kíváncsiak.

A Deep Purple (Roger Glover basszusgitáros, Steve Morse szólógitáros és Ian Gillan) 2006-ban a Papp László Sportarénában Forrás: MTI/Nándorfi Máté

A banda a 21. században is nyomult tovább, bár az ezredforduló elején másik alapító tagja, a billentyűs Jon Lord is elhagyta. A helyére érkező Don Airey tökéletesen pótolja a legendát. Ugyanúgy imád klasszikus zenékből vett alapokat belecsempészni az improvizatív részekbe, ahogy elődje. És improvizál, ami a Purple nagy erősségre volt mindig. Ellentétben Morse-zal, akin a szabadabb részeken is érződik az előre eltervezett, megkomponált, betanult előadás.

2003-ban már az az ötös fogat érkezett Magyarországra, amely idén, december 9-én is fog: Gillan-Glover-Paice-Morse-Airey.

Egy koncertet terveztek hazánkban, de kettő lett belőle.

A november 18-i, pesti buli után december 8-án Debrecenben is felléptek. Az arra a napra tervezett szerbiai koncertjük elmaradt, a debreceniek pedig okosan elcsábították őket a hajdúsági városba. A bulit mezítláb végigéneklő Gillan azzal köszönt el a Főnix csarnokban, hogy ez volt az utolsó fellépésük abban az évben, és boldog karácsonyt kívánt mindenkinek.

Roger Glover basszusgitáros, Ian Gillian énekes és Steve Morse 2010-ben az Arénában Forrás: MTI/Kollányi Péter

Azóta is ugyanabban az összetételben játszik a csapat. Csak közben valamennyien elmúltak 60 évesek. Majd Steve Morse-on kívül a többiek már 70 évesek is. És járják a világot, ahogy 50 éve folyamatosan. Egyik koncertturnéjuk plakátjára ráírták: az élő zenét semmi sem pótolhatja. Dicséretes hozzáállás, kicsit talán üzenet a gyerekeikkel (sőt, unokáikkal) egykorú konkurenseiknek. A jelen műanyag-sztárjainak. Itt vagyunk, megöregedve, lelassulva, de amit kirakunk a színpadra, azok mi vagyunk. Túl a hetvenen is. Jobban szólna a playback, de mi élőben zenélünk nektek.

A koncepció mindig ugyanaz. A legújabb albumról játszanak 4-6 számot, a többi időt a hetvenes évek nagy slágerei töltik ki, meg az 1984-es újraegyesülésre írt Perfect Strangers. A koncertek programjáról eltérően vélekednek a rajongók. Van, aki szerint kár a majdnem ötvenéves dalokat játszani, ezekhez a 70 feletti zenészekhez jobban illenek a mai nyugisabb, nyugdíjasabb dalok. Mások szerint a Deep Purple-től a nézők nem nyugalmat várnak, hanem vibrálást, lüktetést, és a soha meg nem unható örökzöldeket.

Roger Glover és Ian Gillan énekes a Deep Purple 2014-es koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában Forrás: MTI/Mohai Balázs

A Rapture of the Deep-turnéval háromszor is jártak hazánkban. 2006 telén, 2007 őszén és 2010 nyarán. Utóbbi koncert a Puskás Stadion melletti parkban volt, és ez volt a legjobb hangulatú buli, mióta a két alapító tag otthagyta a csapatot. A hallgathatatlan No What?! albumra épített turné is sikeres volt 2013-ban. Igazi örömzene, vérprofi szinten, de ekkor már a Ritchie Blackmore távozása után kiszavazott Child in Time után a Highway Star-t sem kapták meg a nézők, és bizony emiatt joggal háborogtak a régi rajongók. Őket picit sem kárpótolta ezek helyett az a bájos geg, amit Gillantől kaptak. Az akkor 68 éves szólista, amikor éppen nem énekelt, akkor bevonult egy színpadon lévő paraván mögé, ahonnan női fehérneműk repkedtek a levegőbe. Jó poén. 2014. február 17-én volt ez, akkor lépett fel legutóbb Magyarországon a Deep Purple.

Azóta összebarkácsolt egy új korongot, a 2017-ben kiadott Infinite-t. A No What?!-nál nem lett rosszabb, de nyilván nem lehet egy lapon említeni az In Rock-kal, a Fireball-lal, a Machine Head-del vagy a Perfect Strangers-zel. Ezzel az anyaggal először érkezik Magyarországra néhány nap múlva a Deep Purple. A koncert után a nézők majd vitatkozhatnak tovább: a 21. századi dalokat hallgatják-e szívesebben, vagy Ritchie Blackmore 50 éve írt klasszikusait. Jó, hogy ha egy élő, dolgozó, turnézó együttesről lehet ilyen vitát folytatni. Mert ha a Deep Purple egyszer bejelenti a megszűnését, akkor a föld zenei palettája sokkal szürkébbé válik.