Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ahogy gondolatban végigvettem az operairodalom mezzo szerepeit, tudatosult bennem, hogy ezek a nőalakok a legtöbbször hangsúlyosan bonyolultabbak, összetettebbek, ellentmondásosabbak, mint a szopránok. Jó dolog-e mezzónak lenni?
Én nagyon szeretek mezzoszoprán lenni... Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy a szopránoknak mennyivel több kitörési lehetőségük van, mennyivel nagyobb karriert futhatnak be. A mezzo szinte mindig vesztes figura, ez igaz, de ha megnézzük például, hogy Verdi milyen csodálatos dallamokat és jeleneteket írt nekik, akkor könnyebb kibékülni a sorssal. Úgy sejtem, Verdinek sok énekesnő, és közöttük sok mezzo „barátnője” volt, nekik köszönhető, hogy mi is kaptunk a gyönyörből. Hála Istennek, olyan technikára tettem szert, amellyel nagyon nagy repertoárt tudok énekelni. Vannak, akik beszűkülnek két-három szerepre és a kiégésig azt éneklik, de nekem szerencsére mindig változatos felkéréseim voltak. Hogy vágyom-e egy nagy dívaszerepre? Talán nagyképűségnek hangzik, de én a két sort is dívaszerepnek tekintem. Számomra minden feladat olyan, amibe mindent bele kell adni és mindent ki kell hozni belőle.
Akkor már szerepálom se maradt?
Dehogynem... de nem azt mondom, hogy vége a világnak, ha azt nem énekelhetem el. Mindennel elégedett vagyok, amit eddig elénekeltem, de néha maradni kell valaminek, amire az ember vágyik, mert ha már az sincs, akkor mi lesz velünk? Még hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy az élet még ad nekem. Meg is dolgozom érte, komolyan veszem a munkát, folyamatosan csiszolom a technikámat. Úgy is mondhatjuk, hogy még mindig énekórákra járok, itthon Misura Zsuzsához, Olaszországban Mirella Paruttóhoz, ők ketten a mai napig rendszeresen kontrollálnak. Nem kell, hogy sok embert kérdezzünk. Elég, ha van pár, akiről biztosan tudjuk, hogy őszintén fog válaszolni.
Pedig sok olyat hallani, hogy a művészek rivalizálnak egymással, nem is mindig finoman...
Szerintem ez csak egy bizonyos szint alatt van így, egy művészi szint felett ilyesmi már nem tapasztalható. Soha nem voltam irigy senkire, senkit sem próbáltam elgáncsolni. Nem mentem be karmesterhez asztalt csapkodni, hogy miért ez vagy az kapta meg a szerepet... Igaz, nem is volt rá szükségem. Az irigységre csak azt mondom, hogy a kapuk nyitva vannak, tessék, lehet utánam csinálni, lehet jobban csinálni. Majd akkor kiderül, mennyi munka van ebben. Minden énekesnek nehéz dolga van, aki jól akarja csinálni. Aki viszont megtanulja a szakmát, annak ott a lehetőség, hogy minden percét élvezze, és hogy az éneklés ne munkává, hanem hivatássá és hobbivá váljon számára. Ez nagyon kemény munka, az emberek nem látják, hogy ezért mi mindent megteszünk. Ami a színpad, a csillogás, az csupán a jéghegy csúcsa. A vízfelszín alatt óriási befektetett munka és fáradtság van, de ez a színpadon nem látszik, és ez jól is van így. Mi azért megyünk, hogy adjunk, ők pedig, hogy kapjanak és ez egy lelki katarzishoz vezessen.
Az ünnepi koncert egyik fontos része lesz az Aidából Amneris nagyjelenete. Ez a nőalak végigkísérte az életét, több alkalommal is döntően befolyásolta a pályája sorsát. Először is ezzel diplomázott, majd utána rögtön felkérték ugyanerre az Operaházban, de három előadás után visszaadta. Miért?
Mert még nem voltam készen rá. Az én hangomban akkor még nem volt meg az a szín, az az erő. Lírai mezzóként kezdtem, és ez nagyon jól is volt így, mert lehetőségem volt elénekelni minden lírai szerepet. Amnerist később, egy beugrás alkalmával vettem elő újra, a veronai Arénában.
Addigra már elég érett volt hozzá a hangja...
Igen. Nőttem minden szerepben, amit megkaptam. Aki megkapja a lehetőséget, hogy dolgozzon, jó tanárokkal, jó karmesterekkel, rendezőkkel, kollégákkal és figyel, szívja magába a dolgokat, az fejlődni fog.
Volt még hasonló helyzet, ahol ennyire bátornak kellett lenni?
Persze. Körülbelül 28 éves voltam, amikor megkaptam az első felkérést a Metropolitanbe. Dorabellát kellett volna énekelnem. Én pedig azt gondoltam: Dorabella? Mit tudok én megmutatni Dorabellában? Márpedig, ha én odamegyek a Metbe, akkor nekem mutatnom kell valamit, meg kell mutatnom magamat! Nekem lelkem van, mély érzelmeim vannak! Persze, szép szerep Dorabelláé is, énekeltem is Hamburgban huszonvalahányszor, de tudtam, hogy nekem nem így kell bemutatkoznom New Yorkban. A Metropolitan számomra maga volt a csoda, a legmagasabb szint. Úgy éreztem, hogy ha én odamegyek, mint Dorabella, akkor nem tudom megmutatni az igazi Komlósit, és bezárom magam előtt az ajtót.
Könnyű döntés volt?
Dehogy! Ijedt voltam, kétségbe voltam esve, úgy éreztem, elástam magam... szerencsére mégis a másik énem győzött, erős maradtam, és sikerült, néhány évvel később megérkezett a felkérés a Wertherre.
Milyen vonalak mentén bővíti a repertoárját? Tudatosan tanul meg egy-egy újabb szerepet, és ahhoz érkeznek a felkérések, vagy a felkérések mutatják az irányt?
Tudatos fejlesztés főleg a pálya elején van, akkor az emberre ráhúznak egy szerepkört, csúnya szóval beskatulyázzák. Ha az a szerepkör megfelel az illetőnek, ahogy nekem is megfelelt, akkor minden rendben. 178 centis, magas, vékony nő voltam fenékig érő hajjal. Jól lehetett öltöztetni a színpadon, tudtam nőies és fiús is lenni, így nekem adták a nadrágszerepeket. Aztán 28 éves koromban megérkezett ezek mellé két nő, Judit és Carmen. A szerepválasztásokban Mikó András segített nagyon sokat. Nagyon szeretett engem, látta bennem a lehetőségeket, és mindig hangosan gondolkodott. Ha az embert ügynökség vezeti, jobban oda kell figyelni. Amikor felajánlanak egy szerepet, nem mindig érzi az ember, hogy képes rá, de aztán megcsinálja, és rácsodálkozik, hogy mennyi színt, mennyi kincset talál benne, mennyivel erősebb lett tőle! Így lehet fejlődni. Úgy, hogy mások meglátják bennem azt, amit én talán még nem. Vittek magukkal karmesterek, mert nagyra értékelték a muzikalitásomat vagy rendezők a színészi mivoltomért. Képes voltam megtalálni magam tradicionális, stilizált és minimalista rendezésben is, és ez rendkívüli módon tudja kinyitni az ember előtt az ajtókat. Persze, amint érkezik egy felkérés, azonnal jönnek a kétségek is: meg tudom én ezt csinálni? Hűha, ő lesz a rendező, ő lesz a karmester? Elég leszek én oda? Ez a mai napig jelen van az életemben.
Akkoriban lett világsztár, amikor a külföldön való ide-oda utazgatás még nem volt általános. Vajon az itthoni újrakezdés nehézségeibe ez is belejátszott?
Nem volt egyszerű, ez igaz. Tizenhat év után jöttem haza. Ezalatt az idő alatt szédületes karriert futottam be odakinn, Metropolitan, Scala, amit csak énekes megálmodhat magának...
Azért döntöttünk mégis a hazajövetel mellett, mert itt éreztem úgy, hogy megfelelő oktatást tudok biztosítani a fiamnak. Ő imádja Magyarországot, úgyhogy itt maradtunk. Nehéz volt újrakezdeni, éreztem, hogy túl rég mentem el innen, nincs már meg a helyem. De amit a fejembe veszek, azt meg is valósítom. Olyan voltam, mint egy kezdő, akinek be kell bizonyítania, mivel is csinált világkarriert. Szépen, lassan elkezdtem lehetőségeket kapni. Mert az csak egy dolog, ha az ember jó, az a fontos, hogy megkapja a lehetőséget, hogy meg is mutathassa, ki ő. Mindenkinek úgysem lehet tetszeni. Az egyiknek ez tetszik, a másiknak más. Ettől szép az élet és a színház, hogy nem minden este ugyanaz énekli ezt vagy azt a szerepet. Amit én megkaptam, az az én lehetőségem volt, amit meg ő, az az övé, éljen vele jól, mint ahogy én is megpróbáltam a legjobbat adni. Hatalmas hálát érzek, hogy Ókovács Szilvesztertől megkaptam a lehetőséget, és azért is, hogy a kollégák engedték, hogy visszadolgozzam magam. Nem hagytam ott a külföldet sem, jövök-megyek folyamatosan, de sok produkciót lemondtam azért, hogy itthon énekelhessek. Úgy gondolom, hogy ha valaki leteszi valahol a voksát, akkor maradjon is ott. Jóban vagyok mindenkivel, megharcoltam a helyemért. Rengetegszer eszembe jutott, hogy ha engem megláttak Barcelonában vagy a Metben, akkor a nyakamba ugrottak, ölelgettek, de itthon – eleinte – erről szó sem volt. Most már igen, szerencsére, de ezért meg kellett állni a helyem.
A sikernek mekkora része az adottság, tehetség, és mekkora a befektetett munka?
A kettő egymás nélkül nem létezik. Van olyan énekes, aki csodálatos hangot kapott, de nincs mögötte munka, szorgalom. Hányszor gondoltam rá, hogy jaj, vajon miért nem én kaptam azt a csodálatos hangot? De aztán az is eszembe jut, hogy lehet, hogy ha csak akár eggyel is szebb hangot kaptam volna ajándékba, és nem kellett volna ennyire odatennem magam mögé zeneileg, színészileg, technikailag, akkor lehet, hogy nem jutok el idáig. És ha emellé kap az ember egy intelligenciát, megérti, hogy ki ő, hogy kell magát vezetni, hogy egyre jobb legyen... szakmailag ennél nagyobb dolog nincs a földön. Még most, 35 év után is azt mondom, hogy nem fogytak el a színek, még mindig találok újat, és amíg ez így van, addig érdemes csinálni. Velem 35 éve robog ez a vonat. Ha az ember szorgalmat és alázatot is kap a tehetsége mellé, akkor elérhet ide.
Ennek a 35 évnek a legnagyobb részét végigkísérte egy nő, mégpedig Bartók Béla Juditja. Ezalatt a 35 év alatt, amíg felnőtté vált, gyermeket szült, világkarriert csinált, hogy változott meg Judit?
Változott is meg nem is. Már a fiatal énemből próbáltam egyre többet beleforgatni Juditba, és ahogy értem, folyamatosan tettem hozzá mindent, de a naivitás is megmaradt bennem, Judit kislányosságát a mai napig érzem. Pozitív vagyok, sohasem adom fel, ahogy Judit sem, bár az is igaz, hogy ez lett a veszte.
Igen, itt a nagy kérdés, hogy vajon kell-e nyitogatni azokat az ajtókat vagy sem?
Szerintem kell. A hatodikig ki kell nyitni az ajtókat, ott viszont érdemes megállni.
A nők nem állnak meg...
Ezért is Judit az örök nő. Mert nem áll meg. Kérdés, mi van e mögött, kíváncsiság, bizalmatlanság? Judit mindenesetre képtelen csukott ajtó mellett létezni. Van, aki szerint amit nem tudunk, az nem fáj. Néha én is szeretném becsukni a szememet, mert valami fáj, zavar, és nem vihetem magammal a színpadra és nem cipelhetem tovább az életemben sem. Ilyenkor leteszem valahová, úgy, ahogy a Kékszakállú is letette a könnyek tavába. Judit, Judit, ne nyissad ki... 187 Kékszakállú előadás van mögöttem. Rengeteg rendezésben, rengeteg felfogásban játszottam. Minden karmesternek más a Judit-képe, nekem pedig van egy komplex, amely az összes tapasztalatból adódott össze.
Ezt a gazdag Judit-képet hogyan tudja egyetlen karmester igénye szerint redukálni?
Figyelek és hallgatok. Megérzem, hogy a karmesterben milyen kép él a Kékszakállúról, mit vár tőlem. Rengeteg színem van Juditból, csak be kell nyúlni a tarsolyomba azért, amit a karmester akar. Olyan vagyok, mint egy kaméleon, és az a legjobb benne, hogy az mind az én színem.
Nem marad-e hiány, hogy még mennyi mindent meg tudna mutatni Juditból, de a karmester csak egy színt kér?
Nem, mert ha a karmester koncepciójának mentén elmegyünk egy határozott irányba, akkor lehet, hogy még új színeket is kapok. Nem ragadok le a tarsolyszíneknél, hanem figyelek, nyitott vagyok. Sosem csak egy zenei megoldás van, hanem számtalan. Nem biztos, hogy az a legjobb, ahogy én képzelem. A másik levesz belőle itt, hozzátesz ott, és máris előrefelé halad a dolog.
Külföldi karmester tudja-e jól csinálni a Kékszakállút?
Igen, tudja, főleg, ha annyira megszállottan imádja, mint Pierre Boulez vagy Charles Dutoit. Imádják és nagyon határozott elképzelésük van róla. Szeretek külföldiekkel dolgozni. Csak egy nehézség támad ilyenkor, a mi rubatónk. Nem értik, hogy én miért azt a ritmust éneklem, hiszen az még azzal sem egyezik, amit Bartók saját maga írt le a német verzióban. Ilyenkor azt mondja a karmester: de hát itt nem ez van! Én pedig azt felelem: találkozunk az egyeken, jó? A legfontosabb, hogy tiszteljük és kövessük a Bartók Béla-Balázs Béla vonalat. Moszkvában Valerij Gergijevvel csináltuk a Kékszakállút. A próbán instruált, így is, úgy is, tapogatóztam, kerestem a helyem a koncepcióban. Aztán a koncert előtt odajött hozzám, átölelt, és azt mondta, Ildikó, you do whatever you want, I follow you (azt csinál, amit akar, én követem). Óriási érzés, hogy egy Gergijev „odaadja” nekem a pálcát! Nagyon megtisztelő volt, hogy elfogadja, amit én csinálok ezzel a darabbal, mert az elég erős ahhoz, hogy egy Gergijevet meg tudjak győzni. Ez számomra annyit jelent, hogy jól csinálom a dolgom, és hálásan köszönöm mindenkinek, hogy az én erős Juditomat idáig fejlesztette. Pár napja érkezett egy felkérés. Távozik a London Symphony karmestere, és az utódja engem kért fel, hogy énekeljem el Juditot a nyitókoncerten, 2021-ben... ezek a pillanatok igazi ajándékok.
Izgul a Komlósi 35 koncert miatt?
Rettenetesen. Rég voltam ennyire ideges, még a Metropolitan előtt sem talán.
Miért?
Mert más lesz, mint amilyen egy gálaest szokott lenni. Egy átlagos gálán kijön az ember, elénekel egy áriát, aztán érkezik egy partner, elénekelnek egy duettet és így tovább. Az est rendezésére Almási-Tóth Andrást kértem fel, vele az oldalamon reménykedem, hogy ez valami különös, egyedi és elegáns produkció lesz. Utóbbit, azaz az est eleganciáját Lisztopád Krisztina kosztümjei is garantálják. Először elhangzik majd az ítélkezési jelenet az Aidából, amely az operairodalom talán legnehezebb felvonása egy mezzónak. Utána a fényképeimből lehet látni egy rövid összeállítást, aztán a szünet után pedig érkeznek a flamencósok, hogy ráhangolják a közönséget a Carmen-re. Azt szeretném, hogy olyan este legyen, amit az ember nem felejt el. A lelke is kapjon, meg szórakoztasson is. Meg akarom mutatni, hogy igenis megcsináltam ezt a 35 évet! Persze, ez nem azt jelenti, hogy mostantól vége mindennek. Az ember mindent megtesz, hogy ott legyen, intakt maradjon a hangja, színpadon is meg tudjon jelenni. Nem szabad feladni. Szolgálni kell, amíg csak lehet.
