A színpadot felgyújtották, az égő hangfalakat a közönség közé dobták

Deep Purple, Ritchie Blackmore
NEW YORK CITY, NY - MARCH 19: Richie Blackmore of Rainbow performs at Madison Square Garden on March 19 1984 in New York City, New York. (Photo by Larry Marano/Getty Images)
Vágólapra másolva!
Vajon van-e olyan ember, aki még soha nem hallotta a Smoke on the Water-t? Aligha. Legfeljebb nem tudja, hogy a Deep Purple klasszikusát élvezi. Annak a bandának, amely egy kisebb szünetet leszámítva 1968 óta írja, játssza dalait. 51 éve.
Vágólapra másolva!

51 évet persze nem lehet magas szinten végigzenélni. A Deep Purple pályája is különböző szintekből állt.

Szárnyalások, zuhanások, talpra állások, csapkodások, lebegések jellemezték.

Ha valaki nagyon szigorú az együtteshez, azt mondja, hogy ez az 51 év tulajdonképpen csak négy. Ha valaki nagyon lojális velük, akkor azt mondja, hogy az 51-ből legalább negyven remek. A két vélemény közül a helytállót talán maguk az együttes tagjai sem tudják.

Ritchie Blackmore, a Deep Purple egyik alapítója Forrás: Sputnik/Vladimir Astapkovich

Igaz, ők nem is tudhatják, hiszen elfogultak. Öreg zenekritikusok már kívülről nézve bölcsebbek lehetnek, de egyértelmű választ ők sem fogalmazhatnak meg, mert nincs objektív igazság az ügyben. Ízlések különbözősége, ugyebár. Jelen esetben azt jelenti, hogy

kinek Blackmore, kinek Morse, kinek Lord, kinek Airey, kinek Gillan, kinek Coverdale.

Ami biztos: 1968-ban jegyeztette be a Deep Purple nevet a Blackmore-Lord duó, és keresett maga mellé három társat. Ian Paice megtalálása annyira telitalálatnak bizonyult, hogy 51 év alatt a csapatnak egyetlen dobosa volt/van: ő. Ellenben Rod Evans énekes és Nick Simper basszusgitáros csak szűk két évig zenélt az együttesben. A kezdő ötös viharos gyorsasággal készített három lemezt, ám ha nincs az ezt követő négy év, akkor a világ már régen nem emlékezne arra a három korongra. És az együttes nevére sem. Beatles-stílus kis változtatással, meg valami meghatározhatatlan újszerű.

Roger Glover (balra) és Ian Paice dobos. Utóbbi 51 éve ül a dobok mögött a Deep Purple-ben Forrás: AFP/2014 Getty Images/Ethan Miller

De semmiképpen sem maradandó. Szerencsére a táncdalfesztiválos hangú Rod Evans távozott, és vele ment Nick Simper is. A megmaradt trió újabb zenészeket keresett, majd igazi gyémántot talált. Ugyanis magához csábította

a kor (minden kor) legjobb rocktorkát, Ian Gillant,

akit nem sokkal később felkértek, hogy énekelje lemezre a Jesus Christ Superstar címszerepét. Vele érkezett a később zeneszerzőként, hangszerelőként, hangmérnökként és producerként is tökéletesen működő, de ekkor még csak basszusgitáros Roger Glover. Így jött létre 1970-ben a Deep Purple legendás felállása, mely Elvishez, vagy a Beatleshez hasonló földrengést okozott. De csak némi bemelegítés után, ugyanis első közös munkája egy meglehetősen szokatlan vállalkozás lett, amellyel be lehetett kerülni az egyetemes zenetörténelembe, de milliós lemezeladást produkálni nem. Ugyanis az alapító billentyűs, Jon Lord írt egy olyan művet, amelyet klasszikus szimfonikus zenekar adott elő a klasszikus rockzenekarral. Ráadásul a Royal Albert Hallban, Londonban, amire sokan felfigyeltek a zenekritikusok és az újra vágyók közül. Az alapító gitáros, Ritchie Blackmore közölte Lorddal, hogy erre a műre és a róla készült lemezre majd biztosan meghatottan fognak emlékezni memoárjuk írása során, ám most ő olyan irányba vinné az együttest, amellyel azonnal bekerülnek a világsztárok közé. És

megírta a Black Nightot, valamint a Speed Kinget.

Na, ez volt az, ami nagyon hiányzott a palettáról akkoriban. És amitől megőrültek a fiatalok és örökifjak világszerte. A három slágergyanús felvételeket tartalmazó tucatlemez és a kísérletező szimfonikus rock-album után az ötödik korongon megszületett a kemény rockzene. Az a műfaj, amelyért őrülten rajonganak a mára aggastyánná vált akkori ifjak. A Deep Purple négy év alatt kiforgatta a sarkaiból a világot.

Jon Lord. A Deep Purple négy év alatt a sarkaiból fordította ki a világot Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/usage worldwide/Hans Dürrwald

Az említett Deep Purple in Rock albumon helyet kapott az említett Speed King mellett a 10 percnél is hosszabb rockhimnusz, a Child in Time. A Black Night hely hiányában nem fért fel rá. Az a szám, amelyre a történelemben létező együttesek jó része az egész pályafutását felépítette volna. A varázslatos Black Night is ilyen lehetett volna, ha négy év alatt nem ontotta volna a hasonlóan zseniális, örökéletű darabokat a Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice ötösfogat.

„Kitört a Purple-mánia” – írta a Melody Maker 1970 októberében. Még ugyanabban a hónapban a Disc a következő címmel jelentetett meg cikket: A Deep Purple-mánia végigsöpör Nagy-Britannián. Az In Rock albumot hamarosan követte a Fireball, amiről megint lemaradt egy minden rockrajongó által ismert és elismert darab, a Strange Kind of Woman. Majd harmadik közös alkotásként rögzítették a Machine Head-et, amelynél sok rajongó szerint semmilyen eszközzel kutatva sem lehet jobb rocklemezt találni. Ezen található a bevezetőben említett, mindenki által ismert Smoke on the Water. Amely véletlenül íródott, és csak azért, hogy meglegyen a 40 perc. Mert annál rövidebb LP-t nem illett kiadni. A születését elmeséli maga a dal. Miközben a lemez többi hat száma már gyakorlatilag elkészült, a zenészek a felvételek szünetében a Genfi-tó partján üldögéltek, és közben kigyulladt, majd szemük láttára porig égett a híres montreux-i kaszinó.

A szél által a tó fölé sodort sűrű füst adta a címet, és Ritchie Blackmore akkor és ott találta ki a világ legismertebb gitár-riffjét.

Érdekes, hogy eredetileg a Never Before című számról gondolták az együttes tagjai, hogy az örökkévalóságba repíti őket, ám a Smoke on the Water miatt ismeri elsősorban a világ a Purple-t.

A hely, ahol a Smoke on the Water megszületett. Montreux, Svájc Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Horst Ossinger

Négy év alatt négy nagylemezt készítettek a zenészek, ebből a három említett bevonult a műfaj legjobbjai közé. És közben állandóan úton voltak, népszerűsítették a lemezeket, mert akkor még ez volt a koncertek elsőszámú feladata. Három japán koncertjüket is rögzítették, és ebből megszületett

minden idők legjobb koncertlemeze, a Made in Japan.

Nagy kérdés volt, hogy meddig lehet ezt az őrült rohanást bírni, és meddig születnek újabb és újabb remekművek. Nos, az élet nagyon gyorsan megválaszolta ezt a kérdést. Az iszonyatos hajsza érthető módon megtépázta a zenészek idegeit. Három dudás volt itt egy csárdában, és a vitáikat néha a színpadra is felvitték. A közönség ezeket a show részének tekintette, valamilyen szinten az is volt. Ám amikor Gillan és Blackmore úgy összeverekedett, hogy előbbinek eltört a keze, azt már nehezen lehetett az „ez még beleférhet” kategóriába sorolni. Ők ketten egyébként a turnék során szobatársak voltak, de ez az eset érthetően nem mélyítette a barátságukat. Ráadásul a maximalista gitáros folyamatosan elégedetlen volt az énekes teljesítményével és hangszálpusztító magánéletével, de utóbbi nem volt hajlandó változtatni. Inkább négy viharos év után távozott.

Roger Glover, aki búcsút intett a csapatnak Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Jens Kalaene

A vele érkező Roger Glover is búcsút intett a csapatnak. A csúcson távozott az együttes kétötöde, ráadásul a különleges hangú énekest nem volt könnyű pótolni. Tulajdonképpen nem is sikerült. Kis túlzással a kor összes minőségi (és nem minőségi) énekese sorban állt Ian Gillan helyéért, végül meglepetésre a trió egy ismeretlen fiú, David Coverdale mellett döntött. A basszusgitáros posztra egy már befutott zenész, Glenn Hughes érkezett, aki viszont kissé más zenei elképzeléseket vallott, mint elődje.

Ezzel vette kezdetét a hanyatlás.

Bár ez eleinte senkinek nem tűnt fel, hiszen egyre nagyobb közönség előtt lépett fel a banda. Ám a programból sok régi kedvenc dalt ki kellett venni a két új zenész miatt. Akiket egy darabig remekül kordában tartott Blackmore, például az új basszusgitáros, Hughes a színpad azon felére sem tévedhetett, ahol ő játszott. A gitáros-zseni folyamatosan gondoskodott arról, hogy az emberek beszéljenek róluk. A nyilatkozatai során nem csomagolta be a véleményét zenészkollegáiról. „Úgy gondolom, hogy a gitárosok többségével fel tudnám törölni a padlót!” – nyilatkozta még 1971-ben a Record Mirrornak.

Embed from Getty Images

Egy 1974-es kaliforniai koncerten pedig előbb gondosan

darabokra verte gitárjával a közelében felvételeket készítő operatőr kameráját, majd benzinnel lelocsolta a színpadot, és meggyújtotta azt.

Az elégett hangfalakat meg lehajigálta a színpadról. Egyesek szerint önkívületi állapotban tört-zúzott, de a koncertről készült felvételeket elnézve sokkal inkább valószínű, hogy előre eltervezett módon, hideg fejjel tette, amit tett. Mert már a hetvenes években is létezett a mai sztárvilág mondása: mindig beszédtémát kell adni. Hogy mivel, az voltaképpen teljesen mindegy. Ami messze túlemelte Ritchie Blackmore-t a műanyagsztárokon és percembereken, hogy az ő bulvártettei mögött igen komoly, örökké élő teljesítmény volt.

David Coverdale nem alkotott maradandót a Deep Purple-ben Forrás: AFP/2011 Getty Images/Frazer Harrison

Mégsem tudta már az együttest olyan magasságokba vinni, ahol a Gillannel készített négy stúdió lemez idején voltak. David Coverdale akkor még nem volt Gillan-szinten, Glenn Hughes-zal pedig nemcsak zenei elképzelései, egoizmusa terén voltak gondok, hanem a színpadon kívül is. Ritchie Blackmore a további harc helyett otthagyta társait. Új együttesét, a Rainbow-t megalapítva folytatta pályafutását.

Utólag már tudjuk, hogy akkor ő döntött jól.

Mert ugyan a helyére érkező Tommy Bolin nem volt rossz gitáros, de sem hangszeres tudásban, sem zeneszerzésben nem tudta pótolni a dezertőrt. Viszont remekül megértette magát Hughes-zal, igaz nem az alkotás terén. Ugyanis mindketten erősen kábítószerfüggők voltak. A gitárosok önpusztító élete olyan szinten ment a teljesítmény rovására, hogy a két alapító tag (mint a Deep Purple név tulajdonosa), Lord és Paice 1975-ben megszüntette a zenekart. És a két józanul gondolkozó sztár döntését igazolta a közeljövő: Bolin ugyanis még abban az évben kábítószer-túladagolásban életét vesztette. Itt ért véget az együttes 51 éves történetének első szakasza.

Jon Lord (balra), Roger Glover (középen) és Ian Gillan (jobbra) - azaz a Deep Purple tagjai Forrás: AFP/Indranil Mukherjee

Az akkor 30 év körüli zenészek természetesen nem vonultak vissza. Különböző formációkban játszottak tovább, többnyire nem is sikertelenül. Elég csak a három legismertebb banda nevét említeni: Rainbow, Whitesnake, Ian Gillan Band. És úgy tűnik, a brit rockszakma nem túl nagy, hiszen Ritchie Blackmore Rainbow-jában hamarosan Roger Glover kezelte a basszusgitárt és a stúdiófelvételeknél a keverőpultot, míg David Coverdale Whitesnake-jében több lemezen és koncertturnén játszott Jon Lord és Ian Paice.

Az együtt nem zenélők, ha máshol nem, hát a világ egyik-másik kocsmájában összefutottak.

Így történt, hogy a megszűnés szélére sodródott Ian Gillan Band névadója egy Blackmore-ral átpiált éjszaka után úgy döntött, hogy ismét együtt fognak zenélni. Aztán másnap kijózanodott és közölte, hogy nem fordulhat úgy a Föld, hogy ő még egyszer egy színpadra álljon az öntörvényű gitárossal. A jövő igazolja, hogy ilyen kijelentéseket nem szabad nyilvánosan tenni. Ám előtte még Gillan azt is megtanulta, hogy részegen sem érdemes mindenbe beleegyezni. Egy Toni Iommival egyfolytában átivott két nap végén ugyanis a Black Sabbathba való belépést is megígérte, és ebből kijózanodás után már nem tudott kihátrálni. Ám a Black Sabbath-tal készített egyetlen lemezéről Ian Gillan azt nyilatkozta,

olyan rossz lett, hogy amint meghallgatta, azonnal összetörte mind a húsz tiszteletpéldányt.

Vagyis 39 évesen sikerre vágyva, de zenekar nélkül maradt.

Egy szabadtéri Deep Purple-koncert az ausztriai Ischglbenn Forrás: APA-PictureDesk/ROBERT PARIGGER / APA / picturedesk.com/Robert Parigger

Amikor 1984-ben Blackmore, Lord, Glover és Paice megegyezett a Deep Purple újraindításáról Ian Gillan mégis csatlakozott egykori társaihoz. Abban az évben egy lemezkiadó kibérelt ötüknek egy angliai vidéki kastélyt, ahová egy komplett zenei stúdiót telepített. A régi-új társak eleinte saját szórakoztatásukra zenélgettek, majd

rögzítettek egy lemezt, amely méltó volt a hetvenes évek elején közösen felvett négy albumuk színvonalához.

A lemezt népszerűsítendő világkörüli turnéra indult a csapat. Mindenhol nagy sikerük volt a legideálisabb korban lévő művészeknek. Utólag azt kell mondani, hogy a lemez megjelenése és a világkörüli turné után kellett volna hátat fordítaniuk egymásnak, mert akkor másodszor is a csúcson búcsúzhattak volna. Ismét pótolhatatlan űrt hagyva maguk mögött. Ugyanis annak az 1984-ben kiadott

Perfect Strangers lemeznek

soha többé nem tudtak a közelébe jutni.

Mi, magyarok persze örülhetünk a folytatásnak, mert az újjáalakulás utáni második turnéjuk során három alkalommal Budapesten is felléptek ebben a klasszikus összeállításban. Ám az a korong, amelyet nálunk is népszerűsíteni kívántak, a The House of Blue Light már nem volt méltó hozzájuk. És Ian Gillan többnyire gyenge teljesítménye miatt a koncertjeik színvonala is hullámzóvá vált. Ritchie Blackmore ezt nem tűrte, úgyhogy ismét napirenden voltak a viták kettejük között.

Az énekes ismét csak bő négy évig bírta a közös munkát a gitárossal, és másodszor is távozott.

A pótlását illetően Blackmore most biztosra akart menni, és azt a Joe Lynn Turnert hívta, akivel a Rainbow utolsó három lemezét készítette. Az egyetlen Turnerrel készített lemez, a Slaves and Masters ugyan nem lett rossz, Glover csodát tett az utómunkák során. De ez maximum egy Rainbow-tól lett volna elég, a Purple-től kevés. Nem véletlen, hogy a kiadó a lemez után közölte a négy hangszeressel, hogy a következő LP-n vagy újból Gillan énekel, vagy keressenek maguknak új kiadót. Így került be Ian Gillan élete során harmadszor is a Purple-be.

Roger Glover (balra) és Steve Morse (jobbra), valamint Ian Gillan (középen) egy belgiumi koncerten Forrás: BELGA/AFP/BELGA/KRAKOWSKI/Michel Krakowski

Ez a zsarolással egyenértékű ajánlás túlzottan is magabiztossá tette az énekest, ettől fogva úgy érezte, neki itt mindent lehet. Fütyült zenésztársaira, és olyan teljesítményt produkált estéről estére, amilyet akart. Érdekes, hogy ezt csak Ritchie Blackmore nézte továbbra is rossz szemmel, a többiek nem. Az utolsó olyan lemez, melyen együtt szerepelt a két zseni, a The Battle Rages On

furcsa körülmények között készült el.

Ugyanis Gillan és Blackmore egy pillanatig sem volt együtt a stúdióban. Sőt, a gitáros többnyire akkor ment be, amikor a hangmérnökön kívül senki nem volt ott. Mégis zseniálisak a gitárrészek, a gitárkirály még megmutatta társainak, rajongóinak és a világnak, hogy kit is takar a Deep Purple név. A lemezt népszerűsítő koncertek remek hangulatúak voltak, senki nem sejtette, hogy az öt zenész sehol sincs együtt a színpadon kívül.

Forrás: AFP/2016 Getty Images/Theo Wargo

Ritchie Blackmore 1994-ben a turné közben lépett ki az együttesből. Soha többé nem volt hajlandó egy légtérben lenni azokkal, akikkel együtt forgatták fel a zenei világot. Akkor sem akart találkozni a társaival, amikor néhány éve a Deep Purple-t beiktatták a zenei Hírességek Csarnokába. A birminghami búcsúkoncertjét az együttes egyébként rögzítette, kiadta CD-n, VHS-en és DVD-n is, és kedvesnek nem mondható címével üzent a hűtlen társnak:

Come Hell or High Water.

Amikor a hetvenes években távozott az agytröszt, azt csak néhány hónappal élte túl a banda. Most lett élet Ritchie Blackmore után is. Azon már el lehet vitatkozni, hogy milyen. Az nem kérdés, hogy igény van a Deep Purple-re. A kérdés inkább az, hogy ha Blackmore távozásakor abbahagyják az ezen a néven való zenélést, hagytak volna olyan űrt maguk után, amilyet 1975-ben? Valószínűleg nem, bár minőségi zenéből az elmúlt 25 évben lényegesen nagyobb hiány volt/van, mint volt a hetvenes évek második felében.

De ez a banda már Ritchie Blackmore nélkül nem ugyanaz.

Mert utódja, Steve Morse ugyan jó zenész, ezt a nagy Ritchie is elismerte egy nem túl régi interjújában, de még a gitárja is másképpen szól. És ha egy rockgitáros nem ír egyetlen felejthetetlen számot sem, akkor nem korszakos zseni. Még akkor sem, ha egyébként jól kezeli a hangszerét. Igaz a Morse-zal eddig eltöltött 25 év alatt mindössze hat stúdiólemezt készített a csapat. Ilyen lemezeket öt, zeneileg, technikailag nagyon képzett ember könnyedén össze tud rakni.

Csak nem veszi meg senki.

Ezeket csak azért veszik, mert a borítóra Deep Purple név van írva. Ha ezeket a lemezeket Gillan-Glover Band néven adják ki, akkor azt érdeklődve meghallgatja néhány százezer ember, de nem több. Ha mondjuk High Red vagy Middle Green-t írnak rá, akkor senki. Így fogyott rendesen mind a hat lemez, de rosszmájúan lehetne mondani, hogy csak azért, mert

a Purple-rajongók többsége olyan korú, hogy már nem tanulta meg, hogyan kell letölteni egy albumot.

Meg talán azért, mert ezeket is kiadták bakeliton, és jól mutatnak a régiek mellett.

A két örök tag közül a nyolc évvel idősebb Jon Lord Blackmore távozása után csak hat évig maradt, és két lemezen nyomogatta még a billentyűket. 60 évesen, hosszú ősz haját copfba csavarva, a nagyszájú gitárossal ellentétben, csendben, méltósággal távozott. Visszatért fiatalkori hobbijához, nagyzenekarokkal lépett fel, a szimfonikus - és rockzene ötvözetével járta a világot. 2012-ben, 71 évesen halt meg. Utódja, Don Airey tökéletesen pótolja őt. Úgy is szól a hangszere, mint Jon Lordnak, és a koncerteken néha ugyanolyan klasszikus zenéből vett motívumokkal szórakoztatja rajongóit, mint iskolát teremtő elődje.

A Deep Purple rajongói Forrás: AFP/Elvis Barukcic

Ian Gillan és Roger Glover jelenleg 74 éves, Ian Paice 70, Don Airey 71, Steve Morse 65. Nyilván, ha nem élveznék, amit csinálnak, akkor abbahagynák. Mert a Smoke on the Watert az előbbi három biztos eljátszotta életében nyolcezerszer. De ahogy Glover mondta néhány éve: én ugyan több ezerszer eljátszottam, de akinek a pénzéből élek, az lehet, hogy először hallja. Vagyis tökéletes produkciót kell nyújtanunk minden este.

A Deep Purple 2019. december 9-én a budapesti Papp László Arénában ad koncertet.