Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor mesél bohém nagyszülőkről, református felmenőkről, egymásra találásról, fájdalmakról, ellenszélben elért sikerekről

2019.12.14. 15:25

Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor harminchárom éve alkotnak párt a magánéletben. Huszonhat éve alapított magánszínházuk, az Operettvilág Együttes produkciói színre kerültek már – egyebek között – Ausztráliában, Algériában, Kolumbiában, Japánban, valamint számos európai országban, Finnországtól Németországon át Olaszországig. Ami a hazai pályát illeti: időnként erős ellenszélben haladnak előre. Az Origónak adott interjúban a művészházaspár tagjai felidézik gyermekéveiket, pályára állásuk körülményeit. Beszélnek magánéletük csalódásairól, ahogy az egymásra találás, az együtt töltött idő örömeiről is.

Korábbi megszólalásaikból tudható: mindkettőjük felmenői között akadtak regényesen különleges karakterek. Saját életük tükrében kik a legmeghatározóbbak?

Szolnoki Tibor: Anyai nagyapám egy rendkívül kedves életművész volt, szerintem mindent tőle örököltem.

Zsadon Andrea: Apai nagyapám református tanító volt, erős karakter, rendkívül szigorú ember. Mind az öt fia a debreceni református gimnáziumba járt, utóbb komoly pályát futottak be. Van közöttük tudós, egyikük Amerikában lett sikeres üzletember. Édesapám volt a legfiatalabb, ő a szíve szerint csellista lett volna, de azt nagyapám nem engedte, mert abból nem lehet megélni. Apámnak örömére lett volna az is, ha maradandó épületeket tervezhet, ám Debrecenben, ahol éltek, nem volt mérnöki kar – nagyapám pedig nem akarta, hogy más városban járjon egyetemre. Orvosi kar azonban volt a városukban, így édesapám végül belgyógyász lett. Sokáig dolgozott a MÁV-nál, de volt börtönorvos is. Mindemellett a Debreceni Zenedében csellózott, én pedig kiskoromban oda jártam zeneóvodába. Fotó is van róla, ahogy állok a nagytermében egy sámlin, és zongorázom – egy kislány, génjeiben mindaz, amit a felmenőitől kapott. Közöttük nem kevés artisztikus késztetés.

Szolnoki Tibor és felesége Zsadon AndreaForrás: Koncz Márton - Origo


Mi a helyzet Szolnoki Tibor említett nagypapájával?
Sz.T.: Szerb származású futballista volt, évekig Olaszországban játszott centert. Mulatozott, kártyázott, húzatta a cigánnyal. Minden évben más olasz városba kellett költöznie, mert minden aktuális edzőjével összeveszett. De nem játszott rosszul: van róla egy fotó, amin egy olasz főrend társaságában emeli az ég felé a győztesek kupáját. Leánya, az én anyukám is Olaszországban született, húsz éves koráig ott is éltek. Akkor költöztek Magyarországra, s változtatták a szerb Balasits nevet Balázsovitsra. Anyai nagyapám mindig elegáns volt, egy valódi édes úr, minden ifjúkori krakélerségével együtt. Más, mint az édesapám.

Amennyiben?

Sz.T.: Apám rendkívül zárkózott ember volt, jogot tanult, aztán katonai ügyészként dolgozott. Politikáról sosem esett szó közöttünk, de amikor érdeklődő kissrácként kikölcsönöztem egy könyvet, amelynek címében szerepelt a demokrácia szó is - édesapám azonnal elkobozta. Azt sem vette jónéven, hogy már óvodásként behoztam a sámlit a konyhából, amikor vendégség volt nálunk, s arra állva kezdtem verseket szavalni szüleim barátainak.

Édesapja mit szólt később a színészi terveihez?

Sz. T.: Ellenére volt, de édesanyám mellém állt. Ő Olaszországból hazatérve idegenforgalmi irodában helyezkedett el, akkoriban ismerkedett meg apámmal, aki éppen elvégezte a jogot, s talán még kevésbé volt zárkózott. Mindenesetre apámnak velem nehezebb dolga volt, mint a bátyámmal, aki mérnök-katona lett. Én már kamaszként kaptam egy lakáskulcsot az édesanyámtól, esténként elszökdöstem apám elől, hogy jól érezzük magunkat a József Attila gimnáziumi amatőr színjátszóival. Édesanyám mindig megvárt, csak akkor aludt el, ha megzörrent a kulcsom a zárban. Idővel bekerültem a SZKÉNÉ Színház társulatába, s már velük teltek a hosszúra nyúló esték. Az előadásainkban főként a zenés feladatokban jeleskedtem. Akkoriban már zenés színész akartam lenni.

Andrea gyermek- és kamaszévei hogyan teltek?

Zs.A.: Debrecenben a Csapó utca 18-ban laktunk. A Csokonai Színház mellett húzódó átjáróba jártam kísérleti iskolába, amelyben tanárképzős növendékek gyakoroltak rajtunk. Szép időszak volt, Debrecent a mai napig nagyon szeretem, árad belőle a kultúra: egyeteme van, klinikája, színháza, sok művész és tudós él benne. Édesanyám mégis elvágyódott onnan, úgy vonzotta Budapest – ott élt rokonsága -, mint Csehov hősnőit Moszkva. Különbség, hogy édesanyám, aki egyébként zöld keresztes védőnő volt, sokkal erősebb akaratú asszony volt, mint a csehovi hősnők. Rendszeresen látogatta a fővárosi rokonait, például 1956. október 23-án is. Erős emlék tíz éves koromból. Apám hajnalban kikísérte édesanyámat a pályaudvarra – életemben először hagytak egyedül, apám nyugtatott, hogy ne féljek. Édesapám kis idő múltával visszatért, késő délután elmentünk sétálni. A színháznál jártunk, arrafelé volt a helyi Államvédelmi Hivatal központja is. Édesapám egyszer csak megszorította a kezemet, és azt kiáltotta: „Gyere, fussunk egyet!" Katonaviselt emberként felismerte: közelednek a távolban alig hallható „pukkanások". Debrecenben volt az első haláleset, ott történt, ahonnan elszaladtunk. Amikor édesanyám este hazatért, elmondta: a főváros forradalmi történései meghatóan emelkedettek voltak. Hamarosan az egész család Budapestre költözött, pedig mehettünk volna máshová is.

Hová?

Zs.A.: Mindenekelőtt tudni kell: a Csapó utca 18. udvarán állt egy szép családi ház, abban lakott Weisz, a foltozószabó. Olyan szép volt a felesége, mint Hebron rózsája, és gyakran panaszolta: nehéz Weisz úrral élni, mert igen gyenge. Én persze csak idővel értettem meg, hogy miben is lehetett gyenge Weisz úr, de máig szlogen nálunk: „Gyenge, mint a Weisz úr." Ami a kérdését illeti: nagyon jóban voltunk Weiszékkel, és amikor 1956 késő őszén elkezdtünk Budapestre készülődni, azt ajánlották, hogy menjünk velük Amerikába. Győzködték a szüleimet: minden el van rendezve, Zsadon főorvos úrnak biztosan lesz állása. A szüleim nem akartak Amerikába menni. Pestre érve anyám elintézte, hogy megkapjuk egy olyan család házát a Bimbó úton, akik viszont elhagyták a hazájukat.

Nagy változás: rózsadombi kislány lett.

Zs.A.: Akkoriban még buszok sem jártak arra, így hamarosan elköltöztünk az első kerületi Attila útra. Onnan jártam általános iskolába, majd a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. Utóbbiban tagja lettem az intézmény Kamara Tercettjének.

Tibor a Szkéné Színházból került a Színművészeti Főiskolára?

Sz. T.: Nem. Az első, sikertelen próbálkozás után bekerültem a Kazán István igazgatta Budapesti Gyermekszínház - ugyancsak általa vezetett - stúdiójába. A második kísérletem már sikeres volt. A főiskolán Kazán István az osztályfőnököm lett.

Kazán István nevét ma már kevesen ismerik.

Furcsa, balsorsú művész volt. Felesége, Barnassin Anna vonalas darabokat írt, amelyek passzoltak a párt kultúrpolitikai irányához. Kazán István pályáját megnehezítette, hogy - asszonyát szerető férjként - vállalta ezeknek a daraboknak a bemutatását, ám minden rendezői képessége ellenére sem ért el velük sikereket. Egykor kiváló táncos-komikus volt, közeli viszonyban voltunk, nagyon kedveltem, sok mindent megmutatott nekem a szakmai fogásaiból. Máig előttem van az a megrázó jelenet is, amikor 1977-ben, leváltása után, ott áll egy létrán a Gyerekszínház előcsarnokában, és leakasztja a társulat tagjait ábrázoló képek közül a magáét. Rámnézett, azt mondta: „Szolnoki, tanulja meg: inkább maga vegye le előre a képét, mint hogy más tegye!" Én is kerültem hasonló szituációba, de ne szaladjunk előre.

Zsadon Andrea csak vendéghallgatóként fordult meg a Színművészeti Főiskolán, a Zeneakadémia ének tanszakán diplomázott operaénekesként. A vendéghallgatói státusznak mi a története?

Zs.A.: Elsőként színésznek jelentkeztem, de nem vettek fel. Azt mondták: inkább énekeljek. Akkor megkértem Vámos Lászlót, az induló operett-musical osztály vezetőjét: engedje meg, hogy bejárjak az óráira. Mások mellett Csongrádi Kata, Oszvald Marika, Udvarias Katalin, Benkóczy Zoltán, Poór Péter jártak hozzá akkoriban. Előfordultam ott néhányszor, de nem számítottam színészpalántának.

Elment inkább operaénekes hallgatónak.

Zs. A.: Valójában karvezető szakra jelentkeztem. Ki tudja, már miért? A kiváló zeneszerző, karvezető és akkoriban az akadémia zeneelméleti tanára, Szőnyi Erzsébet előtt nem lehetett leplezni az összhangzattannal kapcsolatos elméleti hiányosságaimat. Amikor a Szilágyi Gimnázium mellett zeneiskolába is jártam, a szolfézs leckéimet rendszerint Máté Péter írta meg. Szerencsére az operaénekesi szakkal kompatibilisek voltak a képességeim.

1972-ben szerződött le az operatársulat nélküli kecskeméti Katona József Színházhoz.
Zs. A.: Méghozzá a Zeneakadémia egykori pedellusának közreműködésével.

Viccel?

A derék pedellus második világháborúban szerzett sebesülését az orvosként frontszolgálatot teljesítő édesapám kezelte. Amikor Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója beállított egy nap a Zeneakadémiára, a pedellust kérte meg, hogy ha a föld alól is, de kerítsen elő. Nem kis épület a zeneakadémia, de a derék pedellus addig talpalt, amíg rám nem talált. Más feladta volna, s akkor ki tudja, hogyan alakul az életem. Így azonban elénekeltünk Korcsmáros Péterrel egy duettet a Leányvásárból, Radó Vili bácsinak – aki talán a Szilágyi Gimnázium Tercettének valamelyik fellépésén figyelt fel rám. Próbaéneklésünk után mindkettőnket leszerződtetett. Kitűnő színházi ember volt, rengeteget tanultam tőle.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő