Új műsorhoz új férfi kell

2019.10.07. 16:47

III. felvonás (az előadásban szünet nélkül)

Bécs utcáin szakad az eső, Szilvia és Bóni kocsit keresnek, amivel eljuthatnak a Hotel Monarchiába. A szállodában találkoznak Kerekes Ferkóval, aki a pesti orfeum lányaival oda szerződött. Tehette, hiszen a Monarchiában a közös valután és a birodalmon belüli vámmentességen túl szabad volt a munkaerő-vándorlás is, ha egy nagyváradi fűszeres úgy gondolta, hogy a jövőben Kassán akar trafikot nyitni, elviekben a lehetősége megvolt rá. Feri bácsi bécsi munkavállalása rávilágíthat arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia néhány tekintetben az Európai Unió elődjének tekinthető. Tőle hangzik el a szerzők császárvárost érintő kritikája: (...) ki a jó fene gondolta volna az öreg Feriről, hogy eljön ide Bécsbe a svábok közé, akik még csak nem is németek, hanem osztrákok (...) három órája nem engednek be minket a szobába, mert takarítanak. Mondjuk, rájuk is fér. (...) Hagyjuk ezt a fene Bécset. Hazamegyünk. Azért Pest, mégiscsak Pest.Keserédes tercettjük (Jaj, mamám...) után Edwin érkezik, aki a családi villából Szilvia után indult. Fiukat keresve Leopold Mária és Anhilte is megjelenik, Edwin viszont nem akar találkozni apjával, felmegy egy hotelszobába. Leopold Mária kérdőre vonja Bónit a meghiúsult családi esemény miatt, mire ő előbb Leopold Máriától megkéri Stázi kezét, majd telefonon az érintettől is, aki igent mond. Bóni elköszön az orfeumi lányoktól. Leopold Mária kifejti Kerekes Ferkónak, hogy nem tudná elfogadni, hogy egy sanzonett legyen a menye, Ferkó azonban semmi kivetnivalót nem talál ebben, hiszen nemes ember létére annak idején ő is Gálic Hildát, a tiszadadai kabaré tagját szerette volna feleségül venni, ha Patonay főispán, majd annak halála után gróf Czenter Géza nem előzte volna meg. A képét azonban még most is magánál tartja, meg is mutatja Leopold Máriának. A herceg döbbenten nézi a képet, amelyen felismeri Anhiltét. Feleségével folytatott rövid párbeszédük után belenyugszik, hogy nem is egy, hanem rögtön kettő sanzonett „érkezett" a családba. Szilvia távozni készül a hotelből, azonban Bóni felveszi a telefonkagylót és mintha Edwinnel beszélne, szeretné eltántorítani a herceget „öngyilkossági szándékától", melyet a színen lévő Szilvia is hall. Szilviában ismét felerősödik Edwin iránt érzett szerelme, és kiszakad belőle, hogy nem tud Edwin nélkül élni, aki ekkorra már megérkezik a hotelszobából, és hasonlóan érez Szilvia iránt. Bóni trükkjével a szerelmesek egymásra találnak, így már semmi nem állhat a boldogságuk útjába.

A szerzők 1915-ös szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy a Csárdáskirálynő az operett műfaj dramaturgiai, zenei sajátosságai és stílusjegyei mellett napjainkban is aktuális és érvényes jelentéstartalommal bír.

Kiss Diána (b), Vereczki Szilvia és Homonnay Zsolt (j) Edwin Ronald szerepébenForrás: MTI/Mohai Balázs

A Csárdáskirálynő mindamellett, hogy magában hordozza a fülbemászó melódiákat és az operettre jellemző humort, társadalomkritikus szemléletével és fanyar iróniájával meghaladja a műfaj jellegzetességeit. Drámaiságát az autonóm személyiség képviseletének kérdéskörén és problematikáján túl alapvetően az I. világháború idején játszódó cselekmény korában lezajlott történelmi eseményekre nyújtott reflexiók adják. A szerzők szövege alkalmas arra, hogy a színészek a mai korra is reflektálva, gazdag asszociatív jelentéstartalmakkal töltsék meg. Véleményem szerint bármely színházi bemutatót tekintve, a szerzők eredeti szövegével való kapcsolat elsősorban nem tisztelet, műhöz való hűség, vagy szerzői jog kérdése. A szerző szövegével kialakítandó viszonyrendszer a rendező partneri szándékának függvénye. Partnernek tekinti-e a szerzőt abban, hogy az általa megfogalmazott szöveget, mint szuverén alkotást vállalva új értékközösséget és esztétikai minőséget hozzon létre; el tudja-e érni, hogy az akár többévtizedes, vagy többévszázados sorok napjainkban is működjenek a színpadon; partnernek tekinti-e a színészt abban, hogy képesnek tartja a szerzők eredeti szövegének hiteles jelentéstartalommal való megtöltésére; és partnernek tekinti-e a nézőt abban, hogy mindezt befogadja.

Vidnyánszky Attila rendezése az eredeti szövegkönyv szerinti időpontban és helyszínen játszódik. A játéktér geometriai alapját a körforma határozza meg, a Cziegler Balázs tervezte, két részből álló lenyűgöző díszlet kifejezi a Monarchia művészeti életének fejlődéstörténetét: a színpad központi részét időnként a nézőtér felé nyitva hagyó, máskor a nézők elől elzáró, teljesen körülölelő magas ablaksor a XIX. század végi csarnoképületekre emlékeztet, szerkezetét látva többek között a schönbrunni Palmenhaus is felsejlik, kupoláján a Monarchia címere látható. A díszlet középpontjában látható hatalmas gramofon a századvégi historizáló építészeti stílust tagadó szecessziós jegyekkel bír, még a szecesszióhoz képest is túlburjánzó indái és hozzátoldott elemei nem csupán az építészeti stílussal, hanem az operett műfajával ápolt rendezői kapcsolatnak is némileg ironikus leképeződései: az operettekben szinte elmaradhatatlan nagy lépcső mellett, ha fordul a díszlet, megjelenik egy hátsó lépcső is, amelyen a szereplők közlekednek, s ha mindez nem lenne elég, a gramofontölcsér mellett a hanglejátszó készülék oldala is érkezésre, távozásra szolgál. Cziegler korlátainak indái és gramofontölcsérének motívumai mintha megnyíló női combok lennének. A némileg szürreális díszlet egyértelművé teszi, hogy a Monarchiában járunk, de tulajdonképpen a színpadi történések játszódhatnának akár napjainkban is.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Az ablaksor és a gramofon használata kijelöli a rendező viszonyát a korral. Számtalanszor ki- és becsukják a magas vasszerkezetet, egyszer mintegy múzeumi üvegkalitkába zárva a szereplőket, akik másszor eleven kontaktust ápolnak a nézőkkel, kijönnek a zenekari árok szélére és bevonják őket a cselekmény, vagyis a közös történések alakulásába: nem bújhatunk ki a Monarchia hatásai alól. Szinte megállíthatatlanul forog a gramofon és a lemez, mint egy önmagába visszatérő kicsorbult óarany időkerék. Minden oldala elénk tárul, mintha számtalan kérdőjel tornyosulna elénk a Monarchia vizsgálatával, mibenlétével kapcsolatban, amelyek jelen korunkban is számos kérdést, többek között a Monarchia történelmi, kulturális és művészeti tapasztalatainak értékelését és továbbgondolását, a közösségi emlékezet identitásformáló hatását, valamint a közép-európai térség és benne Magyarország jövőjének lehetséges alakulását is felvethetik. A Monarchia-kori ablaksor fémszerkezetének zöld festésén már áttűnik a kezdeti oxidáció, és ahogyan haladunk előre az előadásban, az inkább rosszul, mint jól bebugyolált mocskos ruhájúak egyre csak bontják a gramofont, és elviszik a darabjait, lassan szétesik a rendszer, de az úri közönség táncol. A kupola mögött helyet kapó Monarchia címere két esetben borul vörös színbe, az egyes szereplők szerelmi életét érintő történések, illetve a háborúban zajló vérontás esetén, Edwin és Szilvia pedig a címer két oldalát tartó sas és angyal lábaitól nem messze, a lépcső tetején éneklik el Emlékszel még... című duettjüket. Némi pikantériát ad a dolognak, hogy a forró szerelmi kettős a címer alján látható, a Pragmatica Sanctiónak a Habsburg-ház magyar királyi örökösödési jogát kimondó hármas kulcsszava, az „Indivisibiliter ac Inseparabiliter", vagyis a „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul" mellett hangzik el. A rendezés megajánlja a nézők számára a Monarchia korabeli Magyarország minőségi kulturális és művészeti értékeinek felismerését és továbbfejlesztését, s hogy mit nem tart annak, az jól látható az előadás harmadik részében, amikor a szereplőket kockás abrosszal, zsírszalonnával és füstölt kolbásszal látja el, utóbbival annak funkcióját keresve Bóni gróf perceken keresztül rohangál, hogy végre odaadja a karmesternek, pálca gyanánt. Berzsenyi Krisztina jelmezei, amellett, hogy ámulatba ejtenek csodaszép kidolgozottságukkal, vélhetően szándékosan, némileg eltérnek a korabeli ruháktól, főként a díszítések szecessziós vonalvezetését illetően. Külön említésre méltó a Monarchia háborúbéli szövetségeseinek, például az Oszmán Birodalom török viseletének, az eredetileg vörös, Berzsenyinél fekete feznek beemelése. Pfeiffer Gyula főzeneigazgatónak, Rónai Pál mellett az előadás másik karmesterének nagy erénye, hogy megmutatja az eredeti zenei anyagot. Egyrészt a korábbi előadásokban kihagyott szólamokat visszaemelte a partitúrába, másrészt a zenekari árokban nincsenek a közönség felé hangot közvetítő mikrofonok, ezért a zenekari hangzás a nézők számára is egységesebbé válik. Pfeiffer az általa vett tempókkal lefejti az operett műfajára sok esetben rárakódott modorosságokat, partnerévé válik a rendezői koncepciónak, az összefogottan és gazdag dinamikával játszó zenekarral együtt játékossága mellett kiemeli a zenei szövet drámai karakterét. Bozsik Yvette koreográfiái jól érzékeltetik a különböző társadalmi rétegek kiszolgáltatottságát a háborús folyamatoknak, a táncok néhol harci gázzal átitatott idegrángássá válnak, s akiket mégsem szippant be a csatatér, mint a zenedobozban keringő idilli párok, naivan, mit sem értve néznek körül, hogy mi történik. A lendületes és energikus tánckar látványa külön élmény.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Az énekkarnál a lágyabb, halkabb hangindítások működnek leginkább, a pregnánsabb belépéseknél előfordul némi bizonytalanság, amely később minden bizonnyal eltűnik majd. A Budapesti Operettszínházban több szereposztásban látható a Csárdáskirálynő. A rendezés hús-vér nőket és férfiakat állít elénk. Szilviaként Fischl Mónika ismét egyértelművé teszi, hogy miért ő a hazai modern operettjátszás kiemelkedő primadonnája, érzéki és sugárzó egyénisége szinte korlátlan magasságokkal bíró, átütő erejű, fényes csengésű szoprán hanggal párosul, amely a prózai jelenetek és a mozgás ellenére is végig megbízhatóan működik, a nézők nyomát sem érzik a fáradásnak. Lévai Enikő Szilviája talán még nem összegzi a klasszikus értelemben vett primadonna szerepkörének minden tulajdonságát, de számomra karcosan temperamentumos megjelenéséből fakadóan neki inkább elhiszem, hogy Kisküküllőn született, és onnan indulva járta meg hosszú útját mind önmagában, mind pedig földrajzi értelemben. Véleményem szerint a leglíraibb Szilvia Kiss Diána, aki a törékeny, esendő, vívódó és a tiszta szerelemre vágyó nő jellemvonásaival új fénytörésben mutatja meg saját személyiségét a szerepben. Edwinként Bakos-Kiss Gábor különlegesen szép színű tenorhanggal örvendeztet meg, azonban néha az az érzésem, mintha nem abbahagyná, hanem inkább elvágná a dallamíveket, a szerep zenei kidolgozottsága a későbbiekben bizonyosan gazdagodik majd. Vadász Zsolt hosszú évek óta énekli a fiatal herceget, mégsem rutinból lép színpadra, ez annak is köszönhető, hogy az eredeti szövegkönyv szerinti Edwin jóval sokszínűbb színészi játékra ad számára lehetőséget, mint a későbbi átdolgozások. Vadász tenorja számomra meggyőzőbb, amikor halkabban énekel, akkor is „átjön" a zenekari árkon, és nem veszít intenzitásából. A közönség többek között az előbbiek okán is néhány kivételesen szép zenei ívet hallhatott tőle. Homonnay Zsolt színpadi jelenlétét a nézők nagy része többnyire a musicalek világához kötheti, nekem ő nyújtotta a leginkább kidolgozott Edwint, bár néhány alpáribb mai kiszólásától nyugodtan eltekinthetne. Az előadás mozgatórugója Bóni gróf, amelyet Laki Pétertől, Erdős Attilától és Dénes Viktortól láthatunk. Élményszámba megy, hogy az előadást tekintve mindhárom művész minimum bonviváni minőségű énekhanggal rendelkezik. Laki Péterben benne rejlik a későbbi szerepkör váltásának lehetősége is, bár a közönség reakciójából ítélve még hosszú ideig örömmel fogadnák kirobbanó táncoskomikusi energiáját. Erdős Attila baritonjára nem véletlenül figyeltek fel már több, nívós helyen, a jelentős zenei előképzettséggel rendelkező fiatal énekes tehetsége kitűnő példája annak, hogy a több helyen megnyilvánuló magas szintű operaénekesi énektechnikát hogyan lehet ötvözni a professzionális színpadi jelenléttel, bármilyen műfajról is legyen szó. Számomra a karcsún magas tenorral és ördöngös mozgással bíró Dénes Viktor játéka áll legközelebb a klasszikus operett hagyományaihoz illeszkedő Bóni-ábrázoláshoz, mindezzel együtt nála érzem leginkább Bóni személyisége fejlődéstörténetének már korábban említett folyamatát és fordulópontjait. Stáziként Bojtos Luca szertelenül cserfes és bájosan naiv, Szendy Szilvi pedig mintha kissé keserédesen és önfeláldozón megadná magát sorsának, míg rá nem talál a szerelem. Mindketten túllépnek a szubrett szerepkör kívánalmain, őszinte és mély gondolatiságról és érzelmi motivációkról tanúbizonyságot téve. Az előadás Kerekes Ferkóit az eltérő színészi játékstílusukat és énektechnikájukat illetően mintha a Monarchia legkülönbözőbb szegleteiből válogatták volna, de ez nem hátrány, sőt. Bardóczy Attila szerintem akkor a legjobb, amikor teljes értékén vállalja, hogy kiváló sanzonénekes is és innen közelít, izgalmas színezetet nyújthatna akár egy századforduló környékén működő orfeum, vagy kabaré világának, ahogyan jelen esetben az előadásnak is. Virágh József a Budapesti Operettszínház hőskorából érkezik, és nem baj az, ha bepillanthatunk abba, hogy mi zajlott a Nagymező utcában egykor, elvégre az előadás egészének is egyik lehetséges párlata a történelmi és kulturális kontinuitás jelenkori értékelése, Virágh József Kerekes Ferkója pedig mindezt az előbbiek művészeti kontextusban megjelenő lehetséges analógiájaként tárja elénk. Szolnoki Tibornak meg sem kell mozdulnia, a szerepét képes felépíteni egy-egy tekintettel, amelyekben megjelennek Kerekes Ferkó be nem teljesült vágyai. Bölcs megnyugvással elfogadja ugyan sorsát, de a hajdani nagyvilági élet utórezgéseit és az egykori temperamentumot még most sem tagadja meg önmagától. Anhilteként Felföldi Anikó és Siménfalvy Ágota egy-egy gesztusból építenek emberarcú jellemet, Dézsy Szabó Gábor és Csuha Lajos pedig Leopold Máriaként végre nem egy-egy későbbi átírás és átdolgozás tökkelütöttjeiként, hanem a családot irányítani szándékozó hercegekként jelennek meg. Görög Patriknak Miska pincérként néhány mondat jut csupán, Mészáros Árpád Zsoltnak és Langer Somának pedig Rohnsdorffként, megfellebbezhetetlen tiszti kötelezettségeik vállalásából, egyben az orfeumi világ iránti élénk érdeklődésükből érzékelhetővé válnak a dualizmus korának ellentmondásai. S hogy mi volt a Monarchia: szürreális fikció, eleve bukásra ítélt utópia, a siker és a felemelkedés lehetősége, vagy a hőn áhított majd' ötvenévnyi béke szigete? Döntse el a néző, az előadás megtekintése után. Egy azonban bizonyos: Magyarország kulturális és művészeti életében olyan páratlan fejlődést hozott, amely a mai napig hatással van ránk, amelynek vétek lenne eltagadni értékeit, és elvetni legalább a lehetőségét annak, hogy megadjuk önmagunk számára az esélyt az akkori kulturális és művészeti léptékek és tapasztalatok XXI. századi továbbgondolására. Vidnyánszky Attila kétségkívül izgalmas első operettrendezése megváltoztatja a Csárdáskirálynőről kialakult képünket és bízunk abban, hogy ez nem csupán egyszeri találkozása a műfajjal a színházi alkotónak.

Felhasznált irodalom:

A költői színház - Hét évad a Csokonai Színházban - 2006-2013, szerk.: Kornya István, Debrecen, 2013, Csokonai Színház
Az Osztrák-Magyar Monarchia - I. rész - A boldog békeidők, Budapest, 2018, Kossuth Könyvkiadó
Az Osztrák-Magyar Monarchia - II. rész - A századfordulótól az összeomlásig, Budapest, 2018, Kossuth Könyvkiadó
Az Osztrák-Magyar Monarchia mint művészeti színtér, Budapest, 2018, Műcsarnok
Batta András: Álom, álom, édes álom... - Népszínművek, operettek az Osztrák-Magyar Monarchiában, Budapest, 1992, Corvina Könyvkiadó
Csáky Móric: Az operett ideológiája és a bécsi modernség - Kultúrtörténeti tanulmány az osztrák identitásról, Budapest, 1999, Európa Könyvkiadó
Gál György Sándor–Somogyi Vilmos: Operettek könyve - Az operett regényes története, Budapest, 1976, Zeneműkiadó
Gerő András: A polgárosodás kora, Budapest, 2012, Adams Könyvkiadó
Gerő András–Gajdó Tamás–Hargitai Dorottya: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története, Budapest, 2016, Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó
Heltai Gyöngyi: Az operett metamorfózisai, 1945–1956. - A „kapitalista giccs"- től a haladó „mimusjáték"- ig, Budapest, 2012, Eötvös Kiadó
Henry Kissinger: Diplomácia, Budapest, 2008, Panem Könyvkiadó
Otto Schneidereit: Lehár, Budapest, 1988, Zeneműkiadó

Az idézetek az előadás szövegkönyvéből származnak.
A szerző a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíj-programjának támogatottja.

Előző
Következő