Magos Déva vár, avagy miért megy az Opera túl minden határon?

Vágólapra másolva!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/121. levélária

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az Opera

Kedves Tatjána Néném!

Van, aki emlékszik még rá, van, aki nem, de az egész 2017 őszén indult, amikor itt álltunk leeresztett és többet ebben a formában már nem mozduló vasfüggönnyel az Andrássy úton. (Persze, Kegyednek bevallhatom, hogy két évvel korábban indult a gondolkodás, hisz pontosan tudtuk, mikor, hogyan állítjuk meg majd az Operaházat.) Megállítani pedig muszáj volt, hiába fújják ma bennfentesnek tűnhető, ám pont ebből kitűnően információban szegény szirének, hogy korai volt az a becsukás. Nem volt: legfeljebb annak a kibicnek, akinek nem volt veszélyben ott az élete. Meg az előadása – ami valahol szintén az élete.

Nem kell ám megvárni úgy a bajt, mint a hetvenes években csinálták, a fátummal nem szabad kockára menni, nem Bergman-filmszereplők vagyunk. Anno 1973-ban már csak a színpadgépészet némely része működött, voltak beszorult, lassú és hangos becenevekkel illetett utcák (ezek a 12x3-as süllyedő/emelkedő sávok a színpadon keresztben). Aztán akkor leszakadt egy träger: az egyik vascső a közel 80-ból, amelyre hol díszleteket, hol függönyöket, hol lámpákat vagy bármi mást szerelünk. 24 méter magasból lezúgni igazából – bármi is az – tragédia: hogy akkor, '73-ban nem állt a színpadon senki, az őrangyalok izzadtságán múlt. De show must go on, hol volt még az az ötéves terv, amelyben forrás lesz a felújításara, minden zakatolt tovább, most már néhány gyanússá vált trägerrel kevesebbel. A szerencseszéria 1976-ig tartott, ekkor ugyanúgy érintés nélkül indult el lefelé a hosszú és súlyos vascső, gravitálását csak a bepörgő csigák lassították kissé, ellensúlyok nem voltak a csaknem százéves szerkezeteken.

A díszítő kolléga, aki a színpadon a jobb vállára kapta az iszonyatos ütést, minden csontját eltörte azon az oldalán. Évekig tartott a felépülése, és ha valaki még most sem értené, miért tud ez az intézmény úgy is működni, hogy egyik játszóhelye évek óta zárva (Operaház), másik még nem készült el (Eiffel Műhelyház), a harmadikról meg nem pontosan tudjuk, meddig fogja bírni ezt a nyomást (Erkel Színház), szóval ha valaki nem érti, mire építem a következő és azután következő terveket, annak csak azt üzenem: a szerencsétlenül járt műszakos visszatért a társulatba és nem pszichologizálta túl a dolgot. Mindössze annyit kért, hogy az alsó gépészethez osszák be, mert ott van födém a feje felett...

Az Opera szerelem, efelől nincs kétség, néha sziszegős fajta, van, hogy belebokszolunk az ajtófélfába miatta, de gyakran mámoros – és szinte mindig átmenet nélkül váltakoznak a rapszódia szélső értékei.

De vissza Jánoshoz, a legkeményebb kollégához: amikor az intenzíven volt, onnantól az Operaház már nem mert függeszteni semmit, álló díszletekkel mentek le évadok – Te Úristen! Hát hol van ilyen színház Magyarországon? Melyik megyeszékhelyen? Miért kellett megvárni, míg mindegyik vidéki társszínház nívója alá rohad az ország első és legreprezentatívabb színháza? De nem volt ám vége, tűzeset is színesítette a következő éveket – így vannak remek fotónk az Etűdök-balett főpróbájáról állványok között –, és még 1981 májusában is koncertezett benne az Opera zenekara, hogy a június, az addigra (beépítéstől számolva) 98. évébe fordult öntöttvas hengerek, bennük az olajos-hidraulikus folyadék megállítását és lecsapolását végleg megállítsa. A korabeli szakvélemény az 1882-es születésű öntvények olyas állapotáról ír, amely valamilyen ingatag masszának írja le azt, aminek öntöttvas volna a becsületes eredeti neve... Ennyire elhasználódott a színpadgépezet, márpedig ez a különben csodálatos és mindenképp világelső szerkezet, az Asphaleia működtette még a bársony-, a bádog- és a vasfüggönyöket is, szóval: mindent.

Azután hároméves nekidurálás jött, muszáj volt a centenáriumra, 1984-re kipucolni/kicserélni a Ház belső szerkezeteit. (Nem annyira bánnánk, ha 35 esztendővel később se lennénk végül ennél a kommunista, anyaghiányos, felelőtlen és COCOM-lista miatt is gyengébben húzó tempónál lassabbak, teszem zárójelbe...)

Hál' Isten, végül nem kellett senkinek haló porát építeni az Ybl-palotába, mint a bizonyos „magos Déva várába" a ballada szerint, de azért is vetődtünk el pár napja Dévára, mert legalábbis mindenféle holmik beépítésének ideje van mostanság az Operaházban és az Eiffel Műhelyházban is, addig pedig a hadseregnek úton kell lennie.

Két éve a nagyszabású csapattal kezdtük ezt a Kis-Magyarországot kívülről körbejáró utat: az volt a Kárpát-Haza OperaTúra, még Szász Jenő, korábbi székelyudvarhelyi polgármester javasolta a név elejét, és örömmel fogadtam el. Akkor a 400 volt a mi bűvös számunk, ennyien haladtunk a nagy túra 16 + 1 állomásán, 34 előadásán tova, operát is, balettet is vittünk, meg persze, színpadot, világítást, hangosítást, mosókapacitást, színpadi műszakot, mindent. És mint valami megszálló kultúrhadtest, a 12 kamion meg a 12 kisebb-nagyobb busz éppen 400 méteres konvojt alkotott – volna, ha a bonyolult mátrix, ami szerint haladtunk, nem tette volna szükségessé, hogy több szakaszra bomolva, inkább kánonszerűen kövessük egymást. (A műszak mindig előbb ért és előbb is indult tovább a következő állomáshelyre.)

Kiderült, hogy az elszakított területek magyarsága nemcsak a kultúrát szomjazza általában, hanem még a magaskultúra gyöngyszemeit is a legszívesebben fogadja tőlünk. Vissza kellett térni, de erre a mai, problémásabb pénzügyi helyzetünkben csak úgy volt erőnk, ha valami mást találunk ki. Ekkor jött egy római minta, az ottani Operának van egy színpad-kamionja. Megláttuk és persze, rögtön tovább álmodtuk. Lehet, hogy az ottani gombnyomásra nyílik szét, de idén őszre már a mienk is tud ilyesmiket, csak a négy oszlopot kell még kurblizni – igaz, azokkal megszenvednek a fiúk, oda kell az erő meg a szinkronitás.

Ez a kamion „hozta létre" a Kárpát-Haza Gördülő OperaTúrát, amely az ormánsági Bőköz esősre sikerült nulladik előadásával együtt eddig 17 helyszínre vitte el Donizetti Szerelmi bájitalának magyar nyelvű, kimondottan erre a színpadra és persze, szabadterekre fejlesztett változatát, Toronykőy Attila sziporkázó munkáját. Jaj, Néném, most látom, milyen hosszan ragozom a kontextust, mutatom talán a szétesés jeleit, vagy ahogy Fábry Sanyi szokta mondani: hívjuk inkább barokkos áradásnak...

Ez a kamion befordult Dévára is tíz napja, a kisvárosba, ahol már csak párezer magyar él, s az ide betérés a lakosságarány kedvezőtlen volta miatt egyáltalán nem illik az eddigi útvonalainkba. Mégis fontos, pont úgy, mint előtte kicsivel Torockó, ahol a Székely-kő állt őrt a színpad hátterében, mert ilyet aztán még ő se látott, pedig évezredek óta ott magasodik, és ilyen fontos volt azután Nagyszalonta is a magyarok és Arany miatt, tehát valamennyiünk miatt, akik egyek és ugyanazok vagyunk, kellene, hogy legyünk.

Déván is letalpalt a mi kamionszínpadunk, pont a vár alatti parkolóban, harmincfokos kánikulában, ételfertőzéstől elcsigázott műszakkal. És megjött a két kísérőkamion is, plusz a hangszeres teherautó. A négy busz viszont nem ide parkolt, hanem a Szent Ferenc Alapítvány központi épületéhez, és nehogy Néném azt higgye, valami menő, elrajzolt perspektívájú, jól hűtött irodaház ez, csak azért, mert 82 másik árvaházat/házacskát fog össze Böjte Csaba testvér alapítói irányításával, nem. Szerény, nyitott hajlék, de pár lépésre csak a kis templomtól, ahonnan az erő és a derű ősforrása fakad. Mert hogy itt valami gőzölög a föld alól, ami láthatatlan, de hatása alá von, egészen biztos, még akkor is biztos, ha sohase lesz rá semmiféle mesmerista szerkezet, hogy kimérje, megmutassa.

Csaba testvér jött a kedvünkért az Úz völgyéből, amely mostanában etnikailag tényleg nem a "béke szigete", és néhány gyermek műsort adott a terembe gyűlt Opera-zenekarnak és énekkarnak, a szólistáknak. Istenem, hát nem tudhatták – szerencsére –, miféle zenei diplomahalmaz lapul képletesen hallgatóságuk zsebében, soha ilyen és ekkora szakmai közönségük nem lesz... De néztem a kollégákat, és amíg kiláttam a szememből, az tűnt fel, hogy nincs az a maratoni túra, amelynek fáradalmait ne tudná azonnal kivarázsolni belőlük egy félig román srác színpadkész klasszikus gitárjátéka, egy kékszemű, tiszta kamaszlány musical-dala, vagy... pláne... amikor a térdig érő, ellenállhatatlan (és ebbéli angyalformájukban is simán elhagyott) mazsolák a teremtett világ szépségéről énekelnek. Ők, nekünk. Nekünk, akik (jó, néha csak a leírás szerint) klimatizált járművekről lépünk eléjük, és ma itt, holnap máshol, holnapután meg otthon leszünk, a családunk körében, saját otthonunkban. „Enyém vagy és én Tied..." – ezt a kis Jézus-dalt is elmosolyogják, és egyre nehezebb bírni.

Elmondjuk, hogy a mi ajándékunk szokatlan, mert egy egész előadást hoztunk, bizony, 96-an ide, Dévára, és pontosan nekik. Elmondom, hogy két nagyszabású barátomnak reklámozom majd a leendő gitárművészt és a várományos színésznőt – ehelyütt jelzem, hogy mindkét komoly ember fel is vette velük a kapcsolatot, elindulhat az a másik sors, amiről Csaba testvér azt mondja, olyan, mint a biciklizés. Ha folyton hátra tekintgetsz, elesel. És itt nem is nagyon van miért hátranézni. „De a jövő az övék!" – jelenti ki azzal az utánozhatatlan derűvel, amiről most, hogy alaposan vártam a megírásával, se tudnék meghatódottság nélkül nyilatkozni.

Csaba testvér és a gondozók üdék és vidámak, és nem játsszák túl a szerepüket, természetesek, ami Budapesten már rég kiment a divatból. Kiderül, hogy ebédet főztek nekünk, száz embernek – mert akinek nincs, az valahogy mindig szívesen ad. Ezt nehezen tudjuk a kamionokból elővarázsolt Útravaló-CD-kkel meghálálni. Meg azt, hogy az énekkar elfogódott tagjai még a krumplifőzelék alatt megfőzik Csaba testvért is, hogy imádkozzunk együtt egy beteg kolléganőért. És átmegyünk a kis ferences templomba, megint ott van köztünk valami, valaki, aki Pesten mintha nem is tűnhetne fel. Áldott a hely, operákban mennyiszer fogalmaznak így, és mennyire kisszerűek innen a problémáink, mármint a mieink – kivéve azt a lányt, akiért az ima szól.

Este, szünetben az énekkari művészek, akiknek előadáson és érdekérvényesítéskor is nagy hangjuk tud lenni, megint elfogódottan közelednek, nagy szatyorral lépnek oda a dévai árvagyerekekhez: nem bírtak magukkal, és mindenféle finomságot vásároltak nekik össze délután. Hát nincs-e nagy szívük? Ugyanolyan büszke lehetek rájuk, mint a fekete pólókban a napon eközben – ráadásul egytálétel nélkül – kornyadozó műszakra, akik bacilusokkal és napszúrással szegélyezve is összerántják a művészi környezetet. Hét srác is segít, Csaba testvér küldte őket, alighanem tűzbe mennének érte, pedig nem láttam a ferences atya övén semmilyen fegyvert.

Előadás végén felfutnak páran a színpadra virággal, a nagyon pici, tán kisovis korú dalos lányka Sáfár Orsit puszilja, ő volt ma Adina (otthon meg anyuka), a puszi után már nem tudna ráadást adni ő se, az biztos. Szvétek Laci, az este Dulcamarája meg odadörmögi nekem, hogy bocs, nem tudott az ebédre maradni, mert nem maradt volna hangja énekelni. Ő is apuka, és mi az árvasággal nem tudunk mit kezdeni, de az elérzékenyüléssel se, ami jól megmarja a torkot, és onnantól már énekesileg is baj van.

Hááát, Néném, ezért is kell túl mennünk minden határon, főleg az adminisztratív vonalakon, de néha a saját határainkon is. Látni egy élő szentet, látni a mieinknél messze rosszabb kilátással, mégis ragyogva élő gyerekeket, látni értelmét annak, hogy minket a szüleink taníttattak, a zenetanáraink bíztattak, a kollégáink inspiráltak, és az állam legnagyobb intézménye eljuttat oda, ahol mi is inspirálhatunk. A gyermeki lélek rejtelmes élménykút, a belerejtett opera egy szilánkja, egy trombitaszóló, egy kartétel, egy tartott magas hang vagy a végső, boldog zenekari tusok egyike, esetleg a vidám színpadi atmoszféra érzete majd felbukik egyszer, és szépen kiül az alakuló felnőtt habitus értékpalettájának szélére.

Képtelen vagyok egyszerűbben megfogalmazni, ami ennél sokkal bonyolultabb lehet, hogy azután abba az egyszerű mondatban forrjon ki majd: „nekem ez tetszik!"

Kedves Néném, Böjte Csabával pillanatok alatt kitaláltuk, miben tudnánk nekik később is segíteni, a kollégák is partnerek lesznek ebben, úgyhogy folytatása következik – miként majd a leveleknek is. Most viszont már Tel-Avivban vagyunk, este bemutatjuk a Sába királynőjét a „saját földjén" – természetesen erről is tudósítok majd!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

2019. szeptember 10. Tel Aviv