Tudathasadásos állapot délelőtt egérnek lenni, este meg macskának

2019.09.22. 21:03

Diplomázott, pályára került, megismerte, megszerette a közönség. Csoda?

Zenészmesterség tanárunk, Versényi Ida néni zenés gyakorlataiban én voltam a legjobb. Rájöttem, ahogy tanáraim is megértették: a zene a fogódzóm. Zenés helyzetgyakorlatok közben kitárult a fantáziám is, mindjárt otthonosan léteztem a színpadon. Azon keresztül találtam el a prózai feladatok lényegéhez is, egyszer csak rájöttem, hogy miről is szól, miként működik ez a hivatás. Erős osztályunk volt, jó csapat lett belőlünk, a fiúk között olyan nevekkel, mint Hegedüs D. Géza, Gálffi László, Téri Sándor. Számomra persze az is sokat jelentett, hogy másodévesen Versényi Ida néni beajánlott Keleti Mártonnak a Csínom Palkó című film Éduskájának, és az alkotók – ideértve a film zeneszerzőjét, Farkas Ferencet – nagyon elégedettek voltak a teljesítményemmel, nem csupán az énekesi produkciómmal. Igaz ez az 1974-es, Nemere László rendezte Zöld dió című film esetében is, amelyben olyan színészek mellett játszhattam, mint például Tábori Nóra, Egri István, Psota Irén. Amikor a negyedéves vizsgáinkon megkaptam egy idősödő cigányasszony szerepét, akkor kiderült, hogy még humorom is van. Ezzel együtt maradt bennem tüske. De amikor néhány évvel később együtt dolgozhattam Horvai Istvánnal, akkor azt mondta: „ Ildi, bomba vagy!" 1986-ban meghívott Mogyorósi huszárönkéntes szerepére, amikor megrendezte Szolnokon Kálmán Imre Tatárjárás című operettjét. Igaz, akkor már három éve futott a Macskák, amelynek Mindlevery szerepében a helyemre kerültem.

Szálazzuk szét: 1986-ban ön már tíz éve a budapesti Madách Színház tagja volt, a Macskák bemutatója idején pedig hét éve. Nem akkor került a helyére, amikor a diplomát követő, egyetlen veszprémi évad végeztével leszerződött a körúti színházhoz?

Szálazzunk. Főiskolásként voltam gyakorlaton a Madáchban, az Operettszínházban és a Tháliában is. Szívem szerint a Madáchba vágytam, de amikor közeledett a diploma és a szerződtetési időszak, akkor Ádám Ottó, a színház igazgatója, egyben a főiskolai színésztanszék vezetője azt mondta Vámos Lászlónak, az Operett akkori főrendezőjének: „Ez a lány a tiétek!" Mire Vámos közölte: "Minek vinnénk, van nekünk egy Oszvald Marikánk!" Végül Pethes György, a veszprémi Petőfi Színház rendezője elhívott magukhoz, és rám osztotta az Irma, te édes! címszerepét, az édesen bolondos utcalányt, amiről ugyan sokan azt gondolták, hogy tévedés lesz, mert inkább lenne nekem való a Nebáncsvirág klastromban nevelkedett ártatlan Denise-e – ám bíztam Pethes Györgyben. Ami az előadást illeti: nemcsak a jelmezként rám adott leheletnyi kombinénak köszönhettem, hogy nem sokkal a bemutató után előbb Ádám Ottó, majd Vámos László is szerződést ajánlott. Utóbbinak már csak annyit tudtam mondani: elkeltem. Ádám Ottótól egyébként megkérdeztem: nem maradhatnék-e legalább még egy évadot Veszprémben, ahol akkor már öt főszerepet játszottam és mindent szerettem. Ádám Ottó azt felelte, ő most hív, hogy jövőre mi lesz, azt nem tudja. Amúgy nem ígért semmit, csak bölcsen kifejtette: a filmek és a tévéjátékok kapcsán már népszerű vagyok, ezért is Pesten van a helyem, és ő mindig ki is fog adni a forgatásokra. Bessenyei Ferenc, aki akkoriban a Madách Színháznak volt a tagja, azzal biztatatott: még mindig jobb, ha a farkasok tépik szét az embert Budapesten, mintsem vidéken kutyák. Tegyük hozzá: nem a nagyszerű vidéki kollégákra gondolt, hanem a vidéki lét bezártságból adódó viszonyaira. Más kérdés, hogy hamar kiderült: én nagyon szeretem a Madách Színházat, de ő nem szeret annyira.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miből érezte?

Eleinte sok nekem való feladat landolt másnál. Fájt például, hogy amikor a szerepet játszó színésznő szülni ment, nem vehettem át a nekem való Mirát Sarkadi Ferenc Elveszett paradicsom című drámájában, így nem lehettem a Sebők Zoltánt alakító Sztankay István, vagyis az édesapja partnere.

Mégis maradt a társulatnál.

Éppen az olyan kollégák közelsége miatt, mint az édesapja, vagy Tolnay Klári, Dayka Margit, Schütz Ila – mégiscsak jó volt a színház tagjának lenni. Sokat tanultam tőlük, ráadásul Ádám Ottó tartotta a szavát: rádióztam, szinkronizáltam és rengeteg tévéjátékban dolgoztam. De a teljes igazság mégis az: volt bennem hiányérzet, egészen a Macskák 1983-as színre kerüléséig. Pontosabban már az 1982-ben bemutatott Csukás István jegyezte Ágacska című, nagysikerű zenés mesejáték is jó irány volt, amelynek Darvas Ferenc alkotta a partitúráját, és Tímár Béla rendezte meg.

Utóbb megsokasodtak a zenés feladatai, de vajon a szerepek mellett kapott másféle visszaigazolást is arról, hogy a helyére került?

A Macskák kapcsán a kritikákban is kimondatott – nem akarok szerénytelen lenni, de így történt -, hogy olyan musical színésznő vagyok, aki ha Nyugaton születik, akkor a műfaj első osztályához sorolódik. Amikor Andrew Loyd Webber megnézte az előadást, három szereplőt emelt ki: Haumann Pétert, illetve a duettünket, Gyabronka Józsefet és engem. Azt mondta, a Broadwayn is helyünk lenne.

Ma már nem mindenki tudja, de valójában a Macskákkal született meg az újkori honi musical színjátszás. Ahogy az 1983-as István a király a honi rockopera műfajában teremtett iskolát, s ön abban is részt vett, Koppány egyik feleségét, Picurt alakítva. A Macskák idején bekövetkezett zenés „áttörését" olyan feladatok követték, mint Doctor Herz Beryllje, a József és a színes szélesvásznú álomkabát Narrátora, a Mária evangéliuma Máriája, az Apácák Amnéziája, de alakította Papagénát is A varázsfuvolában, ahogy a Mária Főhadnagy címszerepét több teátrumban, köztük az Operettszínházban is. Lehetne még sorolni. Apámmal is alkottak végül híressé lett duettet, mint a Süsü a sárkány királylánya és királyfia.

Össze is boronált minket a publikum, nevettünk rajta.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Legalább az édesanyámnak nem mondták, mint ahogy az Schütz Iláról elterjedt. A publikum szereti a legendákat, pedig az ön esetében a valóság is tanulságos. Több mint negyvenöt éve élnek együtt a férjével, Kisfaludy Andrással, a Balázs Béla-díjas, Érdemes Művész dokumentumfilm-rendezővel. Aki mindamellett képzőművész is, valamint a legendás Kex együttesnek volt a dobosa. Koncerten találkoztak?

Onnan kezdem, hogy tizenhat éves koromban megismerkedtem Hoffman Ödön zeneszerző lányaival, Marikával és húgával, Évikével. Az édesapja szerzeményeit olyan táncdalénekesek adták elő, mint például Ambrus Kyri, Cserháti Zsuzsa, Toldy Mária, Koós János. Marikáék azonban Kex-rajongók voltak, így én is ott voltam több koncertjükön a hatvanas évek végén. Tudtam, Baksa Soós az énekes, Doleviczényi zongora- gitár, Bianki gitár-cselló, Imre basszista, a doboknál meg Kisfaludy. Ám mire hetvenegyben felvettek a főiskolára, már abbamaradt a koncertjárás, más impulzusok halványították az emléküket. Amikor másodévben elkezdtem filmezni, akkor az énektanárnőm, Cser Tímea azt javasolta: járjak el kozmetikushoz, szebb lesz az arcbőröm a felvételeken. Ajánlott is egy kiváló szakembert, a barátnőjét, Pömpikét. Mondta, hogy asszonynevén Kisfaludynak hívják, de nekem nem esett le a tantusz. Az első alkalommal egy kisfiút kérdeztem a buszról leszállva a Pasaréti téren, hogy merre van a Riadó utca, mert ott laktak Pömpikéék. A kisfiú érdeklődött, hogy kit keresek, mondtam Kisfaludyékat, mire ő mutatta a házat is, és szólt, hogy éppen ott megy a fiuk. Láttam is egy magas srácot elsuhanni, kalapban, talpig bőrszerkóban, de nem ismertem fel. Pömpike ragyogóan szépasszony volt, gyönyörű, nagypolgári lakásban fogadott, süteménnyel kínált. Majd kezelésbe vett, miközben a fiáról mesélt. Különös, elektromos kisülések voltak az arcom és a kezei között. Azon töprengtem: vajon miért beszél ennyit a fiáról, mi a terve? Utóbb kiderült, hogy már akkor eldöntötte: én leszek a menye. Öt órán át kezelt. Előbb a férje ért haza, a fantasztikus Öcsi bácsi, az Állami-díjas vegyészmérnök, Kisfaludy Lajos, akinek közel száz gyógyszerkészítmény előállítása és szabadalmaztatása fűződik nevéhez, az ismertebbek a Cavinton, az Eunoctin, a Seduxen. Mire András is hazajött - akiről az édesanyja elbeszélésből megtudtam, hogy ő volt a Kex dobosa - már el voltam bűvölve. Amikor elbúcsúztam tőlük, véletlenül, vagy talán nem is véletlenül, otthagytam náluk néhány korábban mutatott forgatási fotómat. Nem sokkal később András behozta a képeket a Madách Színház Abelard és Heloise című előadására. És akkor elkezdődött a történetünk.

Mindenben összepasszoltak?

Én a komolyzene irányából indultam a magam útja felé, András a rockzene felől. Színházi létem is egy gyönyörű teátrumban zajlott, eleinte csak pislogtam, amikor ő elvitt az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjának meghökkentő performanszaira. Elvitt Párizsba is, a Pompidou Center kiállításaira, és még sokfelé, megmutatta az élet számomra addig ismeretlen részleteit. Szépen, lassan összecsiszolódtunk.

A Kex – puszta létezésében is - kőkeményen rendszerellenes együttes volt. Abból a szellemiségből mennyit adott át a férje?

Ő másként élte meg azt a korszakot, mint én, aki egy kis faluból jöttem, és volt bőven bepótolni valóm. Amikor találkoztunk, már sikeres fiatal színésznő voltam. Nyilván nehezen vette tudomásul, hogy élete nagy szerelme, idővel két leánya anyja, a hivatása diktálta menetrend szerint próbál, játszik, forgat – vagyis haptákban áll, ha szólítják. Rám már megismerkedésünk idején erős hatással volt, hogy ő rendkívül okos, jó humorú, művelt fiú, mindazzal a sok ellentmondással, ami a világgal való viszonyát jellemzi. Akkoriban még rajzolt, festett, forgatókönyveket írt, megejtő konoksággal kereste a maga útját. Eleinte egy Bajza utcai garzonban laktunk, esténként – előadások után – sokat beszélgettünk, amíg bele nem aludtam az eszmecserébe. Reggel kelnem kellett, tízkor próba volt. Az együtt töltött évtizedeknek talán a kulcsa: a szeretet, és hogy nem akartuk megváltoztatni egymást.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!