Békével jött, bulit csinált az ausztrál félisten

2019.08.10. 11:47

Olyan békés tömeggel rég találkoztam koncerten, mint Xavier Rudd szigetes fellépésén, amin talán nincs is mit csodálkozni, hisz az ausztrál zenész amolyan békenagykövet, dalai jó részében is az egyenlőséget, a társadalmi felelősségvállalás fontosságát hirdeti. De hogy ettől mennyire lett unalmas az amúgy izgalmasan induló szörfös gyerek? Kicsit.

Rögtön az elején el kell mondanom, hogy Xavier Rudd és a zenéje mindig is a második-harmadik-negyedik sorban mozogtak nálam az örök kedvencek mögött, bár a Food in the Belly című albumát sokat hallgattam 2006 környékén, pár házibuliba még az Energy Song is befért arról. Utána követtem egy ideig, hogy miket csinál, a következő lemezeit, a White Moth-t és a Dark Shades of Blue-t például még valós időben, a megjelenésük idején hallgattam, de nekem egy idő után nem nagyon tudott újat mondani. A figurára viszont mindenképp kíváncsi voltam, egyszer látni kellett élőben.

Már csak azért is érdekes a srác, hogy olyan messziről jön, gondoltam. Rudd ugyanis Melbourne alatt, Tasmaniával szemben nevelkedett egy Jan Juc nevű, 3-4000 fős településen, ahol a szörfözésen, túrázáson kívül vélhetően nem lehetett sok mindent csinálni. Nem csoda, hogy a feltehetően szabad légkör egy ennyire szabad embert teremtett, aki egy péntek este is mezítláb mászkál az A38 színpadán a Szigeten. (A hajón is fellépett már tavaly amúgy, csak aznap épp UH Fest is volt, én Carla dal Fornóra és a Circle-re mentem inkább. Olcsóbb volt, és zeneileg is izgalmasabbnak tűnt.)

Az ördögöt is táncba hívta

Na de térjünk vissza a mostani koncertre! Tíz perccel a kezdés előtt alig volt mozgás a színpad előtt, nem elszánt rajongóként is oda tudtam sétálni az elejére, ahol csak az elszántak ültek a korlát előtt, vagyis simán meglett a második sor. Rudd szó nélkül belekezdett az első számba, a reggae-s ütemekre megérkezett a fűszag is, utána pedig jött a The Mother a Food in the Belly-ről, némi elégedettséggel nyugtáztam közben a kivető közeli képeit látva, hogy azért Rudd is öregedett valamit 2006 óta.

Xavier Rudd a színpadonForrás: Origo - Polyák Attila

Hiába volt kicsit ráncosabb, mint ahogy képzeltem, a csajok így is megőrültek érte, a harmadik számmal a didzseridujával az ördögöt is táncba vitte volna, nemhogy a hajpántos nőket meg az atlétás kísérőjüket! Gyerekkorában állítólag az anyja porszívójának a csövéből gyártott didzseridut, és annyit még mindenképp el kell róla mondanom, hogy játszik vagy ötven hangszeren, a bemutatkozó lemezéhez például nem kellett egyetlen vendégzenész sem.

Xavier Rudd, legalább két hangszerrelForrás: Origo - Polyák Attila

Nyilván ezt egy fellépésen nehéz előhívni, de Rudd azért megtette a magáét, a következő számát például szájharmonikával kezdte, majd végre köszönt is a közönségnek – nagyjából a koncert közepén. Sőt, nemcsak üdvözölte Budapestet, de világmegváltó beszéddel is készült, azzal kezdte, hogy mindenki egyenlő, aztán megkérdezte, hogy érezzük-e a változást. Mindenki feltette, persze, a kezét, hangos üvöltés közepette, négy ujjukkal szíveket formálva, Rudd hivatalosan is a béke nagykövete lett tehát.

Azért én inkább Melbourne-ben

Hiszek, hiszek, hiszek, hangsúlyozta Rudd a következő dallal, majd a didzseriduval megint megőrjítette a közönséget, profi előadónak bizonyult. Pár salala után muszáj volt kimennem a friss levegőre, de ugyanannyi bocsánatkérés után így is viszonylag simán visszajutottam az eredeti helyemre – vagy Ruddra nem hallgatnak sokan, vagy rosszat tett neki, hogy vele nagyjából egy időben játszott Charlie Winston, akit viszont már kétszer láttam élőben, azért nem oda mentem.

A didzseriduval mindenkit elraboltForrás: Origo - Polyák Attila

Amikor Rudd megőrült a dobok mögött, végre egyedül a színpadon, az azért igazi pillanat volt, érdemes volt várni rá, viszont a flitteres prémkabátot nem nagyon értettem, pedig szörfös, mezítlábas gyerek létére azt kapta magára ez az ausztrál félisten, és igazgatták is a mellüket miatta egy szelfire körülöttem a csajok.

Szépek voltak a rajongók isForrás: Origo - Polyák Attila

A legvége igazi megőrülés volt, Rudd – újra atlétában – az egész közönséget megugráltatta, minden rendbejött, mindenki boldog volt, ő is megköszönte azt az érzést, amit a Sziget adott neki. Azért, ha választhatnék, én inkább Melbourne-ben a St Kilda-negyedben nézném vissza, amit régen csinált, abban a közegben, ahol Nick Cave is felnőtt, és Rowland S. Howardról már elneveztek egy sétányt, és a Spencer P. Jones sétányra is gyűjtik az aláírásokat.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK