Békével jött, bulit csinált az ausztrál félisten

Olyan békés tömeggel rég találkoztam koncerten, mint Xavier Rudd szigetes fellépésén, amin talán nincs is mit csodálkozni, hisz az ausztrál zenész amolyan békenagykövet, dalai jó részében is az egyenlőséget, a társadalmi felelősségvállalás fontosságát hirdeti. De hogy ettől mennyire lett unalmas az amúgy izgalmasan induló szörfös gyerek? Kicsit.

Rögtön az elején el kell mondanom, hogy Xavier Rudd és a zenéje mindig is a második-harmadik-negyedik sorban mozogtak nálam az örök kedvencek mögött, bár a Food in the Belly című albumát sokat hallgattam 2006 környékén, pár házibuliba még az Energy Song is befért arról. Utána követtem egy ideig, hogy miket csinál, a következő lemezeit, a White Moth-t és a Dark Shades of Blue-t például még valós időben, a megjelenésük idején hallgattam, de nekem egy idő után nem nagyon tudott újat mondani. A figurára viszont mindenképp kíváncsi voltam, egyszer látni kellett élőben.

Már csak azért is érdekes a srác, hogy olyan messziről jön, gondoltam. Rudd ugyanis Melbourne alatt, Tasmaniával szemben nevelkedett egy Jan Juc nevű, 3-4000 fős településen, ahol a szörfözésen, túrázáson kívül vélhetően nem lehetett sok mindent csinálni. Nem csoda, hogy a feltehetően szabad légkör egy ennyire szabad embert teremtett, aki egy péntek este is mezítláb mászkál az A38 színpadán a Szigeten. (A hajón is fellépett már tavaly amúgy, csak aznap épp UH Fest is volt, én Carla dal Fornóra és a Circle-re mentem inkább. Olcsóbb volt, és zeneileg is izgalmasabbnak tűnt.)

Az ördögöt is táncba hívta

Na de térjünk vissza a mostani koncertre! Tíz perccel a kezdés előtt alig volt mozgás a színpad előtt, nem elszánt rajongóként is oda tudtam sétálni az elejére, ahol csak az elszántak ültek a korlát előtt, vagyis simán meglett a második sor. Rudd szó nélkül belekezdett az első számba, a reggae-s ütemekre megérkezett a fűszag is, utána pedig jött a The Mother a Food in the Belly-ről, némi elégedettséggel nyugtáztam közben a kivetítő közeli képeit látva, hogy azért Rudd is öregedett valamit 2006 óta.

Xavier Rudd a színpadon Forrás: Origo - Polyák Attila

Hiába volt kicsit ráncosabb, mint ahogy képzeltem, a csajok így is megőrültek érte, a harmadik számmal a didzseridujával az ördögöt is táncba vitte volna, nemhogy a hajpántos nőket meg az atlétás kísérőjüket! Gyerekkorában állítólag az anyja porszívójának a csövéből gyártott didzseridut, és annyit még mindenképp el kell róla mondanom, hogy játszik vagy ötven hangszeren, a bemutatkozó lemezéhez például nem kellett egyetlen vendégzenész sem.

Xavier Rudd, legalább két hangszerrel Forrás: Origo - Polyák Attila

Nyilván ezt egy fellépésen nehéz előhívni, de Rudd azért megtette a magáét, a következő számát például szájharmonikával kezdte, majd végre köszönt is a közönségnek – nagyjából a koncert közepén. Sőt, nemcsak üdvözölte Budapestet, de világmegváltó beszéddel is készült, azzal kezdte, hogy mindenki egyenlő, aztán megkérdezte, hogy érezzük-e a változást. Mindenki feltette, persze, a kezét, hangos üvöltés közepette, négy ujjukkal szíveket formálva, Rudd hivatalosan is a béke nagykövete lett tehát.

Azért én inkább Melbourne-ben

Hiszek, hiszek, hiszek, hangsúlyozta Rudd a következő dallal, majd a didzseriduval megint megőrjítette a közönséget, profi előadónak bizonyult. Pár salala után muszáj volt kimennem a friss levegőre, de ugyanannyi bocsánatkérés után így is viszonylag simán visszajutottam az eredeti helyemre – vagy Ruddra nem hallgatnak sokan, vagy rosszat tett neki, hogy vele nagyjából egy időben játszott Charlie Winston, akit viszont már kétszer láttam élőben, azért nem oda mentem.

A didzseriduval mindenkit elrabolt Forrás: Origo - Polyák Attila

Amikor Rudd megőrült a dobok mögött, végre egyedül a színpadon, az azért igazi pillanat volt, érdemes volt várni rá, viszont a flitteres prémkabátot nem nagyon értettem, pedig szörfös, mezítlábas gyerek létére azt kapta magára ez az ausztrál félisten, és igazgatták is a mellüket miatta egy szelfire körülöttem a csajok.

Szépek voltak a rajongók is Forrás: Origo - Polyák Attila

A legvége igazi megőrülés volt, Rudd – újra atlétában – az egész közönséget megugráltatta, minden rendbejött, mindenki boldog volt, ő is megköszönte azt az érzést, amit a Sziget adott neki. Azért, ha választhatnék, én inkább Melbourne-ben a St Kilda-negyedben nézném vissza, amit régen csinált, abban a közegben, ahol Nick Cave is felnőtt, és Rowland S. Howardról már elneveztek egy sétányt, és a Spencer P. Jones sétányra is gyűjtik az aláírásokat.