Rock Kapitány előbb szomorú volt, aztán dühös, végül adott egy jó koncertet

Lelombozó azt látni, amikor egy hosszú pályafutása során nem keveset elérő zenész úgy lép színpadra, hogy pontosan tudja, a lábai előtt ácsorgó tízezrek csak arra várnak, hogy eljátssza azt az egy bizonyos számot a koncert végén. Richard Ashcroft pontosan így járt csütörtök este a Nagyszínpadon, és annyira nem is tetszett neki a szituáció, de, amikor túl tudta magát tenni ezen, akkor a végén csak kisült egy tisztességes koncert a munkálkodásából.

Vannak zenék, stílusok, vagy éppen zenekarok, amelyeknek kimondottan jól áll a fesztiválok kora esti sávja, amikor számról számra alkonyul be, és mire elérjük a csúcspontot már teljesen sötét van. Jellemzően a brit gitárzene ilyen, voltam már így Editors-, Interpol- és Placebo-koncerten is, mindegyik hibátlan volt. És az egykori The Verve-frontember, Richard Ashcroft szóló fellépésének is jót tett ez a hangulati háttér.

Mondjuk, az még a koncert után is kérdés marad, hogy hogy kerül ő egy Sziget Nagyszínpadra, közvetlenül a headliner elé,

miközben a két órával előttük kezdő Franz Ferdinand akkora bulit csinált, amitől a holtak is táncra perdültek. Mert miközben Richard Ashcroft kis túlzással valóságos intézménynek számít Nagy-Britanniában, addig Magyarországon jó, ha százból egy anglomán zenei főokos tudja őt elhelyezni térben és időben.

Forrás: sziget.hu/rockstarphotographers

Alapvetően amúgy, ez a nyurga, vékony arcú, sötétedés után is áthatolhatatlanul fekete napszemüveget viselő,47 éves manchesteri fickó nagyon is a Sziget Nagyszínpadára való. Az 1990-ben alapított The Verve az egyik legfontosabb zenekara volt a lassan lecsengő madchester szcéna és az egyre erősebb dübörgéssel támadó rave kultúra közepette újjáéledő brit gitárzenei színtérnek. Olyan jobbnál jobb zenekarok között álltak helyt egy évtizeden át, mint a Charlatans, az Oasis, a Blur, a Radiohead, vagy az ekkorra már befutott Pulp és Manic Street Preachers.

A Verve 1993 és 1997 között három remek lemezt adott ki,

melyek közül az Urban Hymns című utolsó hozta meg a legnagyobb sikert. De az összes létező nagy brit zenei díjra (Mercury Prize, NME, Q és Brit Awards) jelölt (és utóbbi kettőt el is nyerő) lemez okozta a zenekar vesztét is. Miután az első kislemezként kihozott Bitter Sweet Symphony című dalhoz felhasznált nyúlfarknyi hangminta miatt szerzői jogsértésért beperelte őket a Rolling Stones két félistene, Mick Jagger és Kieth Richards, akik meg is kapták a szerzői jogdíjak 50 százalékát, a dal szerzőiként pedig a Jagger/Richards párost kellett megjelölni. A zenekar ráment a pereskedésre, Jaggerék pedig húsz éven át kapták a jogdíjakat, mígnem idén nyáron a két legenda megenyhült és minden további követeléséről lemondva „visszaadta” a dalt Ashcroftnak és a Verve-nek.

Forrás: sziget.hu/rockstarphotographers

Visszakanyarodva hősünkhöz: zenekara 1999-es felbomlása után azonnal szóló karrierbe kezdett, és már 2000-ben kihozta első önálló lemezét (Alone With Everybody), melyet azóta négy tovább követett, a Szigetre a legutóbbi, 2018-ban megjelent Natural Rebel turnéjával érkezett. Illetve ez így csak részben igaz, hiszen

Captain Rock, ahogy jóbarátja, Noel Gallagher (ex-Oasis) hívja

pontosan tudja, hogy, ahogy oasisos cimboráitól (hihetetlen, de Ashcroft Noellel és Liammel is nagy haverságban van), úgy tőle is egykori zenekara klasszikusait akarja hallani a közönség. A kissé faramuci helyzetből simán kisülhet, hogy legyenek bármilyen jók is a saját dalok, a hálátlan közönség érdeklődésének hiányában a koncert durcás kelletlenkedésbe fullad. Ezen két dolog segíthet: egyrészt már megszokta ezt a helyzetet, így becsületből eljátssza a legjobb Ashcroft-dalokat, előttük, utánuk és köztük meg jöhetnek a Verve-slágerek, másrészt pedig, miután a színpad előtt állók jórésze honfitársa, akiknek a szemében ő maga Captain Rock (testhez simuló latex cucc helyett szerencsére farmerben és széldzsekiben), imádják minden mozdulatát.

Forrás: sziget.hu/rockstarphotographers

A színpadon messziről leginkább Liam Gallagherre emlékeztető

Ashcroft a kivetítőn, minő paradoxon, tiszta Mick Jagger

(szemébe lógó haj, barázdált arc és hatalmas száj). Nincs vokál, nincsenek a háttérben megbújó kisegítő zenészek, csak négy, 40-es, 50-es éveiben járó pali, akik klasszikus brit gitárzenét játszanak Ashcroft best of albumának óriásira nagyított borítója előtt. A dobos külön tanulmány, ránézésre olyan fickó, aki egy liverpooli kocsmában csapolja esténként a sört és teli van jobbnál jobb sztorikkal a Beatlesről meg Kevin Keaganről. És még jópofa troll is: a fiatalon focistának készülő Ashcroft hatalmas Manchester United-drukker (bérletes), így aztán adja magát, hogy dobosa egy LFC feliratú Liverpool szurkolói pólóban üljön a cinek és a lábdob mögé.

Forrás: sziget.hu/rockstarphotographers

Egy Verve-klasszikussal (Sonnet), majd Ashcroft-dalokkal (This is How it Feels, Space and Time, Song for the Lovers) indult a koncert, de a közönség nem nagyon akart beindulni. Ezek valóban nem azok a dalok, amikre pogóköröket szokás kialakítani,

de tény, kissé tespedt volt a hallgatóság, amitől Ashcroft kezdett ideges lenni.

A Music is Power alatt szinte már kínos volt látni, mennyire erőlködik, és mennyire szeretné, ha a közönség együtt érezné vele, hogy igen, a zene hatalom. Haragját a mikrofonon vezette le (egy jobb egyenes landolt szegény eszközön), és ettől mintha megnyugodott volna, mert a koncert második fele kimondottan jó volt. Kezdve a Lucky Man-nel, amit a Drugs don't work követett, amit, mármint, hogy a drogok nem használnak a szerző biztos saját tapasztalatból írt, de szimatunk azt súgta, hogy a közönségben nem mindenki értett vele egyet.

Forrás: sziget.hu/rockstarphotographers

A végére maradt egy sláger (Hold on) és A sláger: a hányatott sorsú Bitter Sweet Symphony, ahogy az várható volt meghozta végre a közönség kedvét és hangját, és talán Ashcroftnak is jobb kedve lett, aki eddigre visszavette piros széldzsekijét a nagyon menő, fürdőszoba zöld Cobra Kai-pólójára, és a nyolcperces zárószámban végre mindenki kiugrálhatta magát.

Nem ez volt a Sziget történetének legjobb koncertje azt leszögezhetjük, de legalább egy őszinte, mindenféle manírtól mentes előadást láthattunk, hallhattunk, ahol azért a számok fele nagyon is jó volt.

Zárójeles megjegyzés a végére: oké, hogy ez még csak a Sziget második napja volt, de szerdai nézőcsúcs után akkor is meglepő látvány fogadott a Nagyszínpad előtt. A korábbi évek hervasztó állapota, hogy két koncert között bokáig érő szemétben kell átgázolni a műanyag járólapokon, most sehol sem volt. Alig volt eldobott sörös doboz, kajás doboz, vagy más szemét, a repoharakat pedig legfeljebb egy-két félhülye hajigálja be a tömegbe a koncertek alatt. Kezd beérni a Sziget évek óta sulykolt, a fenntarthatóság felé mutató irányvonala. A végén még tiszta Glastonbury leszünk.