A Szigeten mindig érik meglepetések az embert

2019.08.08. 16:02

A fesztiválról szokás mondani, hogy már nem a régi, eltűnt ifjúkori-leánykori hamvas bája: nos, épp annyit változott, mint mi magunk. Továbbra is színes, változatos, és a legváratlanabb pillanatokban kapunk tőle valamit meglepő, emlékezetes élményt.

Ha az ember kinn volt az első tizenöt Szigeten szinte végig, legfeljebb egy-egy napot kihagyva, majd a 2010-es évek második felétől elmaradozott (részben a barátok otthon ülése, esetleg az egyre jelentősebb jegyárak miatt), hajlamos azt gondolni, hogy a fesztivál annyit változott, olyan produkciókat léptet fel, és annyira vált tömegízlést kiszolgálóvá, hogy nincs is sok értelme visszatérni. A Sziget azonban nem változott többet az 1993-as indulása óta, mint mi magunk. továbbra is színes, tarka, és – mivel tényleg változatos a kínálat, – meg tudja lepni a látogatót, függetlenül attól, milyen zenei stílus híve.

A nyitónapon, augusztus 7-én ausztrál Ocean Alley a reggae-rockkal kezdte felfűteni a hangulatot az A38 és a Mastercard sátrában, de nagyon fűteni persze nem kellett, kinn 30 fok fölött volt az idő, benn pedig, főleg balszélen, ahová még a nap is besütött, félmeztelenül izzadtak a férfiak, pár grammnyi ruhában vonaglottak a huszonéves lányok.

Náluk sokkal dinamikusabb, energikusabb volt Frank Turner és a Sleeping Souls formáció, 18.30-kor kezdtek, és a délután buliját csapták. A brit csapat nem teljesen tájékozatlan közönség előtt lépett fel, angolok vannak idén szép számmal, több ezren énekelték a dalokat.

Forrás: Origo

Az együttes megadta a módját, nem szedett-vedett gatyában meg pólókban lépett fel, a hanyag eleganciát választották, mindenkin fekete nadrág, fehér ing volt, egy tag még a zakóját sem vette le. Sajnos a stage diving nem sikerült túl jól, a közönség egy része ügyetlenkedett, Turner majdnem fejre esett két méterről, nem bírták megtartani, noha teljesen átlagos méretű, súlyú emberről van szó. Erős, lendületes rockkoncert volt, a maga nemében hibátlan.

A Superar kis énekeseiForrás: Origo

Volt idő átnézni közben a Nagyszínpadra, ahol a Superar gyerekkórus lépett fel, nagyon aranyosak voltak a kis énekesek: akadt, aki megszeppenten pislogott, és az akkor már jó negyvenezres tömeg láttán alig mert énekelni, mások viszont vigyorogtak, élvezték, és – főképp női nézők közt – volt, aki megkönnyezte meghatottságában a produkciót.

A francia Jain remek hangulatot csinált az elektronikus tánczenével, bár néha úgy tűnt, hatalmas neki a színpad – de lehet, hogy csak azon negyveneseknek hiányoztak mellé a zenészek, akik megszokták, hogy óriási színpadon általában öt-hat, adott esetben tíz muzsikus is felnyomul. Jain alatt már majdnem tele lett a nagyszínpad előtti tér, a fellépőtől nyolcvan-száz méterre is sűrűn álltak az emberek, nyilván az este sztárját várva. Ed Sheeranre jött mindenféle korosztály, láttunk kisiskolást, kempingszékekkel érkező nyugdíjasokat, de nyakban ülő kétévest is.

Azonban, bármilyen hihetetlen is, nem mindenki rajong a háromszoros Grammy-díjas angol énekesért, dalszövegíróért, így lementünk kalandot keresni, „szigetelni”, mint régen, kóvályogni, hogy új és váratlan élmények érjenek minket. Ezt elég hamar meg is találtuk: mivel iszonyatos tömeg préselődött össze Ed Sheeran miatt a nagyszínpadnál, a Sziget többi részén szellősen voltak az emberek, és a Global Village előtt visszaköszönt a régi, 90-es évekbeli Diáksziget hangulata.

Nekünk, akik ott voltunk a cseh fúvószenekar spontánnak tűnő fellépésén a hatalmas tűz körül, egyértelmű volt, hogy adott pillanatban épp az a legjobb hely, és a 90 ezer emberből csak mi, százan vagyunk ilyen szerencsések, hogy akkor épp ott lehetünk. A grupp neve valamilyen Orchestra volt, nem jegyeztük meg sajnos, és a programtáblát böngészve sem találtuk. A cseh muzsikusok vidáman, lazán játszottak, a nézőik mosolyogva táncolgattak a tűz körül, békebeli, kedves félóra volt, tényleg olyan, mint 1994 körül.

Az utolsó zenekar, amit megnéztünk, a kolumbiai Puerto Candelaria volt (velük holnap interjú is olvasható lesz az Origón). A hattagú csapat 2000-ben alakult Medellínben, zenéjükben keveredik a rock, a cumbia, a salsa, a ska, vidám, pörgős muzsika. Sok saját szerzemény mellett fel-feltűntek a repertoárban olyan ismert slágerek, mint a Can't Touch This MC Hammertől, persze kellőképpen megbolondítva, áthangszerelve, latinos temperamentummal prezentálva.

Puerto CandelariaForrás: Origo

Volt spanyol nyelvlecke (mamacita, papacito, delicioso, sabroso, hermosura), folyamatos volt a kapcsolat a közönséggel. És azzal, hogy világosan látszott, mennyire élvezik a sok századik koncertjüket is, a féktelen jókedv átragadt a nézőre, így frenetikussá lett a buli, nem is nagyon bírták abbahagyni, két órát is játszottak.

Innen már nem volt feljebb az augusztus 8-ra virradó éjszakában, ki-ki megtalálta a neki való táncteret. A kilencvenes évek hazai popslágereit játszó placcon ugyanúgy tömegek riszáltatak, mint a rockosabb zenét nyomató objektumnál, ahol AC/DC-ra meg Guns'n Rosesra lehetett headbangelni.

Volt tömegnyomor, pár órára technikai probléma is adódott, nem lehetett bankkártyával fizetni (készpénzzel meg pláne nem), de végül is, soha rosszabb estét!

további tartalmak a rovatból