Szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért

2019.08.11. 11:11

Hadd kezdjük ezzel: ha valaki leírja, hogy egy diktatúra milyen rettenetes volt, az még nem feltétlenül irodalom. És a könyv nem feltétlenül jó. Meglehet, tisztességes, sőt, talán pontos képet rajzol egy-egy korszakról. Ez persze lehet érdekes. De a művészetnek ennél tovább kell mennie.

Hogy egy másik művészeti ágból hozzunk példát, A mások élete című film azért közel remekmű, mert többről szól, minthogy milyen volt a bizalmatlanság, a gyanú és a rettegés légkörében élni még hat évvel a berlini fal leomlása előtt is az NDK-ban. Valójában a művészet hatalmáról szól. Olyasvalamiről tehát, amely a romolhatatlan igazságot és szépséget képviseli, és a film ebben az objektív örökkévalóságban tükröztetve mutatja meg a diktatúrát. A hatás pedig maga a katarzis: a néző nemcsak az agyával, hanem a zsigereivel, a szívével érti meg, hogy milyen embertelen és borzalmas volt.

És pontosan így hat a Kéket kékért is, ezért egészen rendkívüli erejű ez a regény. Demeter Szilárd megtalálta a maga varázstükrét, amelyben úgy mutatja meg a történetét egy kis erdélyi városkáról, a Ceausescu-diktatúra összeomlása előtti hónapokban, hogy az sokkal több legyen, mint egy jó kordokumentum. Persze a besúgók, kegyetlenkedő szekusok, hideg radiátorok és drámai élelmiszerhiány világa ez, de ugyanakkor sokkal több is. Egy olyan, szívszorító és gyönyörű történet, egy olyan nagy regény, amely nem önmagában a diktatúráról szól, hanem valami másról, és mégis: végeredményben a diktatúra lényegét mutatja meg az olvasónak.

Demeter SzilárdFotó: Talán Csaba

Ez a varázstükör pedig Demeter Szilárdnál az időhorizont kitágítása. Meglepő és merész perspektíva: ha a közelmúltat, amiben még író-olvasó fél lábbal benne él, nehéz kívülről nézni és megérteni, akkor ő visszanyúl két és félezer évet. Az antik görög kultúra, az Ószövetség törvénye és az évszázadokon át öröklődő népi hagyomány keverednek a közelmúlttal. És a regényt az teszi igazán különlegessé, hogy a sokféle idődimenzió nemcsak nyilvánvaló módon, a szövegben rétegződik egymásra, hanem a történet lényegét tekintve is.

A főszereplő kisfiú, Egyszemjankó apja ugyanis a bolond doktor, aki klasszika-filológia mániás volt, és bár a regény az ő halálával indul, addigra már teletömte a gyerek fejét Platónnal és Szókratésszel, aki tehát igencsak kilóg a bentlakásos iskolából, ahová bekerül, miután árván marad.

Az íróról persze lehet tudni, hogy filozófus – meg azt is, hogy politikai elemző és publicista is, van tehát nyilván érdeklődése és affinitása történelem és politika, múlt és jelen iránt is. Végeredményben, ha a hármat összerakom, olyan személyiségről árulkodik, aki meg akarja érteni a világot, amiben él, és van eszköztára kidolgozni róla a saját, igen határozott gondolatait. Mégis, talán a filozófiai képzettség itt a legfontosabb, amely megmagyarázza az óriási lexikai tudást, ami áthatja a szöveget és a gondolati mélységet, amely felsejlik minden apró epizód mögött, a jelentés új meg új szintjét nyitva meg. Például Egyszemjankó a barlanghasonlattal vagy A lakoma részleteivel traktálja a társait – lesz is ebből baja –, persze, megszólalt a filozófus-író, gondolhatnánk. De mennyire mást mond ez a történetet a barlang bejáratának háttal leláncolt emberekről egy olyan történelmi szituációban, amikor egy egész népnek a központi hatalom írta elő, mit mondhat, mit gondolhat, és mit láthat.

Platón és orfikus töredékek, Ószövetség és falusi babonák, Kosztolányi és Jimi Hendrix, hogy csak néhányat említsünk a sokféle – divatos szóval – vendégszövegből, amelyek számtalan árnyalattal gazdagítják a regényt. És miközben gazdagítják, megteremtik és megmutatják a benne rejlő lényeget, amely pontosan ugyanarra az asszociációra épül, amely a szöveget is szervezi. Ez a központi elem ugyanis az átok, amely szintén a görög mítoszok világára utal vissza – vagy éppen egy mesére. Egyszemjankó ugyanis apja halála után, akár Odüsszeusz, sokfele bolygott, s hosszan hányódott, és ahhoz, hogy haza tudjon térni, meg kellett ismernie családja történetét. Ami egy klasszikus, görög átok története. Mintha a székely Átreidák vagy Labdakidák mítoszát olvasnánk.

A cím és a regény mottója az említett ószövetségi törvényre utal, Mózes törvényére: szemet szemért, fogat fogért, életet életért, kéket kékért. Eszköze az átok, áldozata pedig mindenki, ha bűnös, ha ártatlan. A főhős neve pedig a mesék világa felé épít kapcsolatot: ő Jankó, bár Babszem helyett Egyszem, tehát kicsi és egyke. Vagy éppen: egyedülálló, olyan, mint senki más. A legkisebb királyfi, a kiskondás, akinek el kell indulnia világot látni.

És, csak hogy a felidézett mesék is keveredjenek, ezt az Egyszemjankót, akár Csipkerózsikát, még a bölcsőben megátkozza egy gonosz – és szerencsétlen – nő.

Kolozsvár a Házsongárdi temető bejáratánál, 1986-banForrás: Fortepan/Urbán Tamás

Egészen pontosan apja felesége átkozza meg, akit a férfi megcsalt és elhagyott, mert nem lehetett gyereke. És az átok talán még szörnyűbb, mint a korai halál vagy a százéves álom: haljon meg mindenki, akit szeret. És lőn. De ezt csak a regény végén tudjuk meg, ahogy azt is, hogy két család ellenségeskedése őröli itt fel az életeket, mert a kisfiú dédapja elszöktette a gazdag család lányát, ezért háborúskodnak generációkon át. Van itt zabigyerek, vérfertőzés, rokongyilkosság és az elképzelhető mindenfajta erőszak. És ahogy a mítoszokban is – hiszen még az említett két családot is összekapcsolja egy átok, pontosabban Átreusz nagypapája, Pelopsz átkozza meg Odüsszeusz apját, Laioszt, amiért szodomita kapcsolatba csábította egyik fiát -, itt is mindenki rokona mindenkinek. Egyszemjankó unokatestvérei, Orrbelefütty és Pufarin is meghalnak, hiszen szereti őket. Vagy talán mégsem azért. Hiszen egyiküket saját apja öli meg, kiirtva az egész családot, amitől aztán megszakad a nagymama szíve is. Orrbelefüttyöt meg a Báró gyilkolja meg, aki mint kiderül, szintén rokona a gyerekeknek, de abszurd módon még az átkozó első feleség is rokona a megátkozott Egyszemjankónak.

Akinek először az anyja hal meg, apja ekkor kiszakítja a világból, felviszi a székely Havasokba, ahol aztán ketten élnek, együtt a görögökkel. Az átok, és az abból következő furcsa neveltetés miatt lesz Egyszemjankó pária a sajátjai között apja halála után. Persze, van, aki ezt marhaságnak tartja. Például az új doktor, aki próbálja életben tartani a gyereket, akit a nagyapja, nagybátyja sem fogad be. Vagy a gyerekek, akik szerencsére mindent úgy vesznek, ahogy van. Megátkozták, hát megátkozták. És különben is, a lólábú asszony levette róla az átkot, nem? Igen, a lólábú asszony, ő volt egyébként a földből kinőtt fiúk anyja és boszorkány. Szóval ilyen ez a világ, a kommunizmus és a Ceausescu-diktatúra alatt erkölcsileg, egzisztenciálisan, érzelmileg és intellektuálisan is teljesen tönkretett emberek világa: marxizmusleninizmus, keresztény hit és pogány mágia harcol bennük. Mert ahol az intézményesített téboly uralkodik, ott nincs más menedék, mint az irracionalitás.

A kolozsvári Fő tér, Hunyadi Mátyás szobra és a Szent Mihály-templom 1985-ben.Forrás: Fortepan/Németh János

Ezért kell ezt a világot a gyerekek szemén át látni, mert bennük még elevenebb a magától értetődő hit, és erősebb a kapcsolat a láthatón és érthetőn túlival. És azért is, hogy lássuk, hogyan rontja meg őket a felnőtt világ, hogyan tanulják meg a legfontosabb törvényt, a bosszúállás kényszerét.

Egyszemjankó éppen ezt képtelen megérteni, hogy miért lesz neki attól jobb, ha megveri, aki őt megverte – és gyanítja, hogy a világot nem annyira a Szeretet, inkább a Viszály mozgatja, aminek elkülönülés a vége, ahogy apja imádott görögjeitől tanulta. Nem tudom, milyen szeretni, mondja a végén a nagyapjának, aki olyan sokáig kirekesztette a családból, hogy mire visszafogadta, már nem maradt család, de az biztos, hogy Egyszemjankó nem is gyűlöl senkit.

Az átok persze a görög világkép egyik sarokpontjának, a sorsnak vagy végzetnek is metaforája. Ananké az elkerülhetetlen sors istennője volt, és ennek a világképnek a regénybeli megfelelője egy olyan szerkezet, amely a mesés, mitikus és teljesen hétköznapi elemek hálóját feszíti rá a csodálatos szövegre. Ennek egyik eredménye, hogy jóformán nincs fontos szó vagy cselekményelem, amely ne mutatna túl önmagán, ne mutálódna vagy ismétlődne ebben a rendszerben – és néha azon túl is. És éppen emiatt válik minden leírt szó végzetessé: mert a hálóban elfoglalt helye biztosítja, hogy kizárólag az lehet ott, és semmi más.

Egy példa, amely megmutatja, milyen gyönyörűen költői és humoros lesz a regény ennek a különleges szerkesztésmódnak köszönhetően. A főszekus bejár Egyszemjankóék iskolájába, és a gyerekeknek az udvaron négyszögletes alakzatban állva kell hallgatniuk az agymosást a szeretett vezérről és az ő nagyszerű rendszeréről. Jó pár fejezettel később Egyszemjankó csirkét lopni megy Gitáros Dzsóval. Déni bának, a gyár éjjeliőrének vannak tyúkjai, de tőle mindenki fél, mert hat ujjal született, táltos, és köztudottan sosem alszik. Egyszemjankó mégis vállalkozik a lopásra, és azt látja, hogy a csirkék sorban állnak gazdájuk előtt, aki beszél hozzájuk, vagyis a csürkebürkékhez. Nem lehet kibírni nevetés nélkül, mert a főszekus gúnyneve éppenséggel – Csürkeláb.

Máskor az ismétlődések, variációk és utalások szerkezete túlnyúlik a szövegen. Egyszemjankót Kagur és bandája arra használja, hogy mivel kicsi és sovány, másszon be az étterem szűk hátsó ablakán, és lopjon ki annyi alkoholt, amennyit tud. Így lesz a kisfiú megbecsült bandatag. De kinek ne jutna eszébe erről Babszemjankó, akit a rablóbanda beküld a kulcslyukon a király kincstárába, hogy kiadogassa az aranytallérokat? Akinek eszébe jut, nyilván máshogy olvassa, mint aki nem ismeri a mesét, mert a regény maga erre a párhuzamra semmilyen módon nem utal. Szerencsére.

És végül, vannak elemek, amelyek a lábjegyzetekkel állnak kapcsolatban, például az a jelenet, amikor a nagyapa és unoka először áll egymással szóba, és a „szivara" lesz a békepipa, megismétlődik kissé másként, mint visszaemlékezés az író saját életére.

És ha már humor, egy diktatúráról írni olyan sok teret valóban nem enged a felhőtlen kacagásnak, legfeljebb az uralkodó elmebaj szülte abszurditás láttán, bár a nevetést kissé megkeseríti a hideglelés, amely belevegyül. Azonban szerencsére ott vannak a lábjegyzetek, ahol aztán elszabadulhat az abszurd, mint például a hétszázezer kivándorló székely esete a Willkommenskulturral.

Másik következmény, amire már utaltunk, hogy a cselekmény nem lineárisan bomlik ki, hiszen hiába követjük időrendben Egyszemjankó életének alakulását, sok minden csak jóval később, a szöveg más pontjaihoz kapcsolódva nyer értelmet, visszafelé. Ezért aztán ezt a regényt nem is lehet csak egyszer elolvasni, amint valaki a végére ért, ellenállhatatlan kényszert fog érezni, hogy elölről kezdje – egészen más szöveget fog olvasni, immár tudva, amit addig nem. 

Szavak, motívumok hálójáról beszéltünk, bár mondhattunk volna építményt is. Végeredményben mi egyebet tehet egy író. Szavakból épít világot. Umberto Eco A rózsa neve kapcsán írt arról, hogy amikor megfilmesítették a regényt, a rendező döbbenten gratulált, amiért a párbeszédek pontosan addig tartottak, amíg a szereplők eljutottak a megadott helyszínről a másikra, mondjuk a kovácsműhelytől a könyvtárig. Ennek pedig az volt az oka, hogy Eco pontosan tudta, hány lépés távolság választja el a csak a regény világában létező helyszíneket, de még azt is, másodpercre mennyi idő megtenni. Ahogy a szereplőiről is mindent tudott, sokszorosát annak, ami aztán a papírra került. Sőt, még azokat a szereplőit is jól ismerte, akik be sem kerültek végül a regénybe. De neki tudnia kellett. A világ megalkotása a fontos, írta a széljegyzetekben, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak.

Valószínűleg ez különbözteti meg a remekművet a dilettáns irományoktól. Mert bár a papír kétdimenziós, mégis valamilyen mélységnek kell az olvasó elé tárulnia. Ha nem, ha a papíron kirajzolódó világ csak egy furnérlemezre festett kulissza, amely mögött nincsen semmi, legfeljebb az írói mesterség technikája, az egyenes út a csalódáshoz. Meg persze, a közhelyekhez, klisékhez.

Marosvásárhely 1985-ben, balra a Városháza tornya, szemben a Kultúrpalota.Forrás: Fortepan/Németh Tamás

Demeter Szilárd regényét valószínűleg azért nem lehet letenni, mert világának mélysége egyszerűen beszippantja az olvasót, mint egy örvény. Ez a világ függőlegesen a csillagos égtől egy föld alatti barlangok, illetve a bányák tárnáinak mélyéig húzódik – mindjárt az elején északi fény dereng fel a Hargitán, és persze, a titkot, amire ez a lehetetlen égi jelenség rávilágít, az egyik tárnában véli megtalálni a főszereplő kisfiú nagyapja.

És ez még csak a tér, bár természetesen szimbolikus a mélysége. A valódi örvényt az idő jelenti, hogy a Kéket kékért jelenideje a több ezer éves múltba nyúlik vissza.

Az északi fény, amelyet először és utoljára akkor este látnak a Hargitán, persze lehet nemcsak Egyszemjankó sorsfordulatának, az apa halálának, hanem a kommunizmus végének ómene is. Az égi jelenségek, mint az üstökös vagy a napfogyatkozás, mindig is a világvége előjele volt a babonásabbak számára. És hát valóban egy világ omlott össze, még ha ez nem is volt tragédia, éppen ellenkezőleg. Azért persze az égi jeltől a lehető legtávolabb, ott van a másnapos fiatalok reakciója a forradalom hírére. Egyikük félrészegen azonnal üvölteni kezd, hogy „Forradalom van a mi utcánkbaaaa". Aztán jön a fosztogatás, lincselés.

Egyszemjankó pedig ül a nagyapjával szemben, és miután nagyjából mindent megtudott a családja történetéről, imádkoznak. Azért, hogy az átkozó asszony meghaljon. Ámbár arra még a nagyapa sem tud választ adni, hogy még egy halál megtörné-e az átkot, de bosszúnak mindenesetre megteszi. Már megint a bosszú, sóhajt Egyszemjankó lemondóan.

Nicolae Ceaușescu, román kommunista diktátor látogatása az Electromotor gyárban Temesvárott, 1983-banForrás: Fortepan/SÜTŐ ANDRÁS ÖRÖKÖSEI / ÚJ ÉLET SZERKESZTŐSÉG FELVÉTELE

És talán nem is tudják, de lehet, hogy az átok közben már meg is tört. Mert ókori kultúra ide, népi hagyomány oda, a történet kerete, háttere és jelene maga a diktatúra. Vagy másként, hiszen egymásba játszanak a regényben elbeszéltek: a diktatúra története. És mivel egy átok története is, innen már csak egyetlen lépés belátni, hogy a diktatúra maga volt az átok ezeknek az embereknek az életében. Egy általános, mindenkit megrontó átok, a legfőbb károkozás, amely mindenkitől elvett valamit. Volt, akitől azokat, akiket szeretett, vagy a képességet, hogy szeretni tudjon. Mástól a szabadságát, az életét, vagy éppen a gyerekkorát.

Én talán hihetünk abban, hogy az átok végül megtörik – magában Egyszemjankóban. Nemet mondani a Viszály istennőjének, nem kívánni szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért. És akkor még az is lehet, hogy a hős megtudja, mi az a szeretet, sok bolyongás után hazatér, és boldogan él, míg meg nem hal.