Aki térdig gázolt a lehetetlenben

2019.08.25. 21:11

Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett balettművész, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja és Mesterművésze, az intézmény gyakorlatvezető és próbavezető balettmestere. Pályafutása során kortárs produkciókban vállalt feladatok mellett végigtáncolta szinte az összes klasszikusbalett-főszerepet, egyebek között volt Jeanne A Párizs lángjaiban, címszereplő a Giselle-ben, Diana a Sylviá-ban, Flavia a Spartacusban, Lise A Rosszul őrzött lányban, Zaréma A bahcsiszeráji szökőkútban. Állandó sztárvendég volt a bécsi Staatsoperben, vezető szólista a stockholmi társulatnál. Vendégszerepelt Japánban, a Távol-Keleten, Mexikóban, Dél-Koreában, Hongkongban, Kanadában és Tajvanon. Több alkalommal fellépett az USA-ban, Kanadában és Budapesten a Világsztárok az Operában elnevezésű nemzetközi balettgálán. Az Origónak adott interjújában felidézi: kilenc év balettintézeti képzést követően, nemzetközi versenysikerek után „faragták készre" a leningrádi Vaganova Intézetben, egy korábban háborús érdemeket szerzett balettmester vezetésével. Látszólag egyenes vonalú életének utóbb is voltak olyan állomásai, ami miatt egyik neves kollégája megállapította: Pongor Ildikó olykor térdig gázolt a lehetetlenben.

Szülői szándék, vagy a már gyermekkorában fellobbanó balett iránti vágy vitte a hivatás felé?

Már hétévesen színházat játszottam a pingpongasztalon a poroló mögött, amelyen édesanyám legszebb ágytakarója szolgált függönyként. Később is ez maradt a kedvenc elfoglaltságom. Érzékem volt a szomszéd gyerekek animálásához, addig foglalkoztam velük, amíg össze nem állt az általam elképzelt előadás. A szomszédoknak játszottunk, belépődíjat is szedtünk, egy forint húsz fillért. Nem volt kis pénz, de becsülettel megdolgoztunk érte. Valójában a szomszédok javasolták – látva produkcióimat - édesanyámnak, hogy vigyen el a Balettintézet felvételijére.

Az édesanyja könnyen ráállt?

Persze, hiszen édesanyám lényegében maga is művész, egy életművésznő volt. Csupa artisztikum. Képességei szerint képzőművésznek vagy színművésznek kellett volna lennie. Ráadásul nagyon szép nő volt, máig előttem vannak a gyönyörű kezei, a mozdulatai. Tizenkét évvel volt fiatalabb édesapámnál. Miután 1943-ban megszületett a bátyám, 1945-ben pedig a nővérem - nem volt számára kérdés, hogy a családot választja. Akkoriban még, ha csak szordínóban is, akadt a keze alá dolgozó cselédlány – nem úgy, mint az én 1953-as világra jövetelem idején -, de az édesanyám ötször gyorsabb volt mindenkinél. Ő volt a család kovásza, mindhárom gyermeke diplomát szerzett, még úgy is, hogy édesapám fiatalon, ötvennyolc éves korában meghalt. Én még csak tizennégy éves voltam, de már öt éve a Balettintézet növendéke.

Bejart Bhakti című koreográfiájában - Pongor IldikóForrás: Pongor Ildikó

Édesapja mivel foglalkozott? Sorsszerű volt a korai halála?

A Weisz Manfréd alapította Csepel Vas- és Fémművekben volt vezető beosztásban. Nagyon figyelmes, kedves ember volt, remek humorérzékkel, sokat nevettünk együtt – még úgy is, hogy bizonyára megviselte mindaz, amit abban a korszakban látott. Gyerekként azt érzékeltem, hogy sok feszültség volt a levegőben, akkoriban könnyedén feljelentgették egymást az emberek, de édesapámat mindenki tisztelte és szerette, mert ő mindig segített a rászorulókon. Azt a fiatalembert is fölkarolta, aki utóbb a keresztapám lett, ő volt Városi György.

Mit tett érte?

Még a svábok kitelepítése idején történt, hogy a csepeli sorházból, amelyben éltünk, úgy rakták teherautóra az egyik családot, hogy közben a fiuk még fociedzésen volt. Mire a srác hazaért, már csak famíliája hűlt helyét találta a lakásban, amihez neki sem volt már semmi joga. Apám azt mondta neki: „A mi otthonunk mától a te otthonod is." Városi György nagyon tehetséges volt, háromszor lett bajnok a Honvéddal, ahová apám közbenjárásával került. Védő volt, Puskás Ferenc nagyon kedvelte. Része lett a családunknak, s maradt annak élte végéig - még úgy is, hogy amikor megtehette, felvette a kapcsolatot a kitelepített szüleivel. Amikor anyám egyedül maradt, azt mondta: minden költségünket vállalja, beleértve az én taníttatásomat is.

Amikor ön kilencévesen elkezdte a Balettintézetet, kit kapott mesterének?

Az első hat évben Nádasi Marcella, az intézetet életre hívó Nádasi Ferenc felesége tanított, majd Merényi Zsuzsa vette át az osztályt. Nádasi Marcella kiváló pedagógus volt, remek közösséget formált azokból a növedékekből, akiket az ötezer jelentkező közül felvettek. Akkoriban még nagyobb volt a merítés, ma jó, ha százan aspirálnak. Mi harminchárman kezdtünk, tizenhárman végeztünk, öten-hatan kerültünk az Operába.

Egyikük volt ön. Egy rög nem sok, annyi sem állta útját addig?

Annyira szerettem táncolni, hogy kiskamaszként be sem lehetett volna illeszteni egy poroszos oktatási metodikába. De a Nádasi Marcellának sem vágott egybe az egyéniségével. Elsősorban művészember volt, szabadon kezelte a Vaganova-módszert, amely mintául szolgált az intézetnek. Tanítványai átélhették a balett lényegét, a tánc örömét. Technikailag, elméleti dolgokban pedig ki többet tudott, ki kevesebbet. Én nem bántam, hogy vannak osztálytársaim, akik szükség esetén elmondják, hogy hány negyedben mérik azt, amire táncolok. Magam is tudtam annyit, amennyi a balettintézeti léthez kellett, de technikailag korántsem voltam makulátlan. Ha a kilencedik év végén nem küldnek el Leningrádba, akkor alighanem másként alakul az életem.

Mi történt Leningrádban?

Megfékezték bennem az őserejű zabolátlanságot - teljes alaposságában elsajátíttatva a precíz, erős bázison nyugvó Vaganova-módszert. Fél év után abba is akartam hagyni az egészet, mert kétségek támadtak bennem a képességeimet illetően. Tényleg azt éreztem: hagyom veszni ezt a csaknem tíz évet. Végül engedtem az itthoni Balettintézet akkori igazgatóhelyettese, Barkóczi Sándor kérésének: „Pötyike, adj még fél évet a dolognak, csináld végig!"

Mielőtt tovább lépnénk: nem igazán értem, hogy kilencévnyi balettintézeti tanulmány után miként maradhattak olyan részek a táncában, amelyeket csakis a leningrádi Vaganova Akadémián lehetett „kitisztítani".

Az is magyarázza a hiányosságokat, hogy egyes hazai mestereim könyvből, különböző füzetekből tanulták az általuk oktatott metódust, nem volt alkalmuk gyakorlati tapasztalatot szerezni. A Balettintézet szándékait dicséri, hogy a legtehetségesebbnek tartott végzőseit elküldte Leningrádba, ahol rendbe tudták tenni azt, amivel még foglalkozni kellett. 

A Bahcsiszeráji szökőkút - Pongor IldikóForrás: Pongor Ildikó

Az hogy lehet, hogy bizonyos hiányosságok mellett már tizenhét éves növendékként harmadik helyezést ért el az 1970-es várnai balettversenyen?

A versenyen más az elvárás. Az előadókészség, a dinamika, a gyorsulás a fontos. De az még nem szerepépítés, nem kell hozzá átfogó tudás. Tizenhét évesen, a várnai versenyen a Hattyúk tava harmadik felvonásának nagy pas-de-deux-jét táncoltam, az úgynevezett Fekete hattyút. Utána bekopogott hozzám egy svéd fiú: nem segítném-e ki, mert most sérült le a partnere. A mesternőm kitolta a folyosóra, ahol azt mondta neki: "Ő nem egy rutinos táncosnő, aki egy nap alatt másik partnerrel is ki tud állni egy versenyen!" A svéd srác erre azt válaszolta: ő azt hitte, hogy én az Operaház vezető szólistája vagyok, olyan tapasztaltnak tűntem.

Leningrádban ki vette kezelésbe?

Elena Vasziljevna Silipina lett a mesternőm, annyi tudás volt a fejében, hogy az két Tudományos Akadémiát megtöltött volna. Az első perctől kezdve nagy respektje volt előttem, ő volt a balettmestere többek között Natasa Makarovának és Ludmilla Szemenjakának is. Már a második félév elején súgta oda egy növendéktársam, hogy még nagyobb kedvet kapjak a stúdiumhoz: „A mesternő negyvenkét németet ölt meg a háborúban." Na, gondoltam, akkor velem is simán végez. De más tervei voltak, mert Elena Vasziljevna fantáziát látott bennem, s elhatározta, hogy megtanít az alapokra.

Ön mikor lett magabiztosabb a képességeit illetően?

A csodálatos mandarin - Pongor Ildikó és Fülöp ViktorForrás: Pongor Ildikó

Számított az is, hogy úgy szívtam magamba az orosz nyelvet, mint a szivacs. Szép lassan megértettem, hogy nem lehet úgy táncolni, ahogy egy naiv festő készíti a képeit, aki ide is von egyet, oda is von egyet. Egy szűk célközönség számára persze az is elég. Ám ahhoz már nagyon kell tudni az alapokat, rendkívül precíznek kell lennie a technikának, hogy az ember harminc, negyven évig tánccal foglalkozzon. A gyakorlatok után a kollégiumban mindent lejegyeztem a füzetembe, mert azt hittem: ilyen alapossággal már soha többet nem mondja el mindezt senki, mint Elena Vasziljevna. Ebben tévedtem, mert utóbb sok orosz balettmester jött a Magyar Állami Operaházba, nem voltak még megfizethetetlenül drágák, mint manapság. Emlékszem, nagyon szorongtam a végső osztályzat kihirdetése előtt, amely az összes végzős növedék jelenlétében történt. Kiderült, ötös lettem, és még egy pluszjelet is kaptam mellé, az volt a csúcs. Elena Vasziljevna utóbb azt mondta a többieknek: „Gyerekek, amennyit Ildikó megtanult, annyit ti is megtanulhattatok volna!" Ez persze nem így működik. Nem tud mindenki egy-egy instrukciót úgy beépíteni az idegrendszerébe, hogy az szerves részévé váljon. Ahhoz kell valami istenadta plusz.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő