Két különleges előadással zárult a Nemzeti Színház fesztiválja, a MITEM

2019.05.09. 09:51

Május első hétvégéjén zárult az idén különösen hosszúra nyúlt Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, amelynek keretében tizenhárom ország huszonhárom produkcióját láthatta több mint tízezer néző. Egyes produkciókat (főleg a stúdió-előadásokat) akár kétszer-háromszor is lehetett volna játszani, akkora volt az érdeklődés. A fesztivált záró külföldi előadások közül az egyik Franciaországból érkezett, és azt mutatta be, hogyan alakult az élete azoknak a vietnámiaknak, akik Franciaországba kényszerültek emigrálni az ötvenes években. A Svéd Királyi Színház előadása egy nagy művészről szól, Andrej Tarkovszkij orosz filmrendezőről, pontosabban inkább azokról a svéd színészekről, akikkel utolsó filmjét, az Áldozathozatal-t forgatta.

Szovjetunió és Vietnám.
Andrej Tarkovszkij ámulatba ejtő filmjei kapcsán meglepő információ, hogy milyen változatos módszerekkel próbálták a szovjet hatóságok akadályozni, ellehetetleníteni a munkáját. Milyenek lehetnének ezek a filmek, ha normális körülmények között dolgozhat? Végül már nem bírta tovább, elhagyta a hazáját, pedig sokáig igyekezett kitartani.

Az Amerikai Egyesült Államok történelme alapvetően sikeresnek mondható. A legnagyobb kudarc Vietnámban érte őket, a trauma olyan erős, hogy szinte külön műfajt jelentenek az erről szóló amerikai filmek, számos kiváló alkotás van köztük. Pedig Észak- és Dél-Vietnám polgárháborúja előtt nem kevésbé véres függetlenségi háború zajlott a franciák ellen. A franciákkal való együttműködéssel vádolt vietnámiak menekülni kényszerültek, és szétszóródtak a világban, elsősorban Franciaországban telepedtek le. Mikor a kilencvenes években már enyhült a helyzet, visszatérhettek a hazájukba. Csak közben eltelt az életük.

Egy nyári éj Svédországban

Járt köztünk egy angyal. Nem tudni, hogy vannak-e bajszos angyalok, ő az volt. Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij (1932–1986) minden idők egyik legnagyobb filmrendezője. Összesen hét filmet volt módja elkészíteni. Csak felszínes közhelyeket lehetne arról mondani, hogy mi a közös ezekben a filmekben. Nagyon különbözőek. Összeköti őket az alkotójuk mély hite, hogy a hétköznapi realitáson túl lenni kell még a világon dolgoknak. Összeköti őket a kíméletlen maximalizmus minden téren. Tarkovszkij erősen dominálta a teljes munkafolyamatot: komoly irodalmi értékkel bíró forgatókönyveket írt, filmjeinek minden snittje önmagában képzőművészeti alkotás, a színészekből kihozta a maximumot. Első rendezéséhez úgy jutott hozzá, hogy egy másik fiatal rendező kezéből kicsúszott egy partizánfilm forgatása. Tarkovszkij menet közben vette át a forgatás irányítását, és valószínűleg a legköltőibb alkotás lett az Iván gyermekkora a partizánfilmek között. Tizenöt nemzetközi díjat kapott, köztük Velencében az Arany Oroszlánt. Mielőtt filmezést tanult volna, Tarkovszkij több dologban kipróbálta magát, sokféle tapasztalatot szerzett. Aztán a világ azzal szembesült, hogy a semmiből felbukkant egy harmincéves filmrendező teljes fegyverzetben, egyedi látásmóddal.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Minden normális történelmi helyzetben a következő negyven évben húsz filmet kellett volna forgatnia ideális körülmények között. Egyébként Tarkovszkijnak volt is ennyi filmterve a fiókban, amikor a hetedik filmje után, viszonylag fiatalon, emigrációban meghalt. A Szovjetunió minden volt, csak normális történelmi helyzet nem. A világ ünnepelte Tarkovszkijt, a hazájában pedig nem hagyták dolgozni. Még így sem úgy indult el otthonról, hogy soha nem tér majd haza. Hatodik filmje, a Nosztalgia nemzetközi produkció volt. Olaszországban játszódik, ahol egy orosz költő kutatómunkát végez, egy monográfiához anyagot gyűjtve szembesül egy másik kultúra értékeivel, de közben erős honvágya is van. Az egyik olasz szereplőt Ingmar Bergman filmjeinek visszatérő szereplője, Erland Josephson játszotta. Ezután Tarkovszkij Londonban rendezett operát. Már egy ideje folyt a huzavona, mert a szovjet hatóságok vonakodtak újra és újra meghosszabbítani az engedélyt, hogy külföldön tartózkodjon. Tarkovszkij egy idő után már nem is kérte. Nem ő hagyta el a hazáját, hanem a hazája őt.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Ekkor jelent meg a történetben a svéd szál. Ingmar Bergman (1918–2007) és Tarkovszkij nagy tisztelői voltak egymásnak. Bergman több lelkes megnyilatkozásával járult hozzá Tarkovszkij kultuszának megteremtéséhez. Kétségtelenül volt az orosz rendező személyiségében valami misztikus, de ezt éppen azért felesleges túlhangsúlyozni, mert úgyis megfejthetetlen. Tarkovszkij mélyen vallásos volt, és erős meggyőződése volt, hogy neki az a dolga a világon, hogy filmeket csináljon. Persze őt is gyötörték kétségek: a főszereplői is mind vívódó emberek. Viszont Tarkovszkij spirituális elkötelezettsége mellett nem szabad elfeledkezni róla, hogy virtuóza volt a filmkészítés technikájának. Szakmai tudása nélkül nem lett volna az, aki. Az Andrej Rubjlov című filmben a legjobb ikonfestőnek mondott címszereplő csak nézi a templom fehér falát: a technika megvan, csak a hite rendült meg. De egyáltalán nem olyan magától értetődő a legmagasabb fokú mesterségbeli tudás birtoklása. Andrej Rubljovnak vagy Tarkovszkijnak talán igen, de nem mindenkinek.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Ingmar Bergman előbb lett színházi rendező, mint filmes, sőt, előbb lett sikeres színházi rendező, mint sikeres filmes. Ő úgy fogalmazott, hogy a színház a megbízható, hűséges feleség, akihez mindig vissza lehet térni, ehhez képest a filmezés vad kaland egy kiszámíthatatlan, szeszélyes szeretővel. Ez egy szellemes hasonlat, de igazából Ingmar Bergman egy rendkívül precíz filmrendező volt. Azt is ő mondta, hogy művészkedni az íróasztalnál kell, a forgatáson pedig dolgozni. Lassan kiépült körülötte egy stáb, akikkel jól tudott együttműködni. Filmjeiben újra és újra feltűnik Liv Ullmann, Bibi Andersson, Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Max von Sydow vagy Erland Josephson. Állítólag még több filmjében benne lettek volna ezek a színészek, ha ezt időnként nem akadályozták volna meg egyeztetési problémák. Ingmar Bergman ilyenkor dühöngött. Ahogy egyébként is elég feszült légkör uralkodott a forgatásokon a maximalizmusa miatt. A skandináv filmgyártás legendás alakja lett Faragó Katinka, aki szüleivel még kisgyerekként került Svédországba, és tizenévesen merte vállalni, hogy a „nehéz ember” hírében álló Ingmar Bergman mellett szkriptes lesz. Hosszú évekig volt a forgatási napló vezetése mellett Bergman bizalmi embere, különböző feszültségek elsimítója. Aztán előlépett gyártásvezetővé, majd sikeres producer lett, több mint száz filmen dolgozott, többek között elindította a pályáján Aki Kaurismäkit. Erland Josephson (1923–2012) nemcsak az egyik jelentős Bergman-színész volt, hanem olyan nemzetközi szereposztású, elit produkciókban is játszott, mint például A lét elviselhetetlen könnyűsége, Prospero könyvei, Odüsszeusz tekintete. Szabó Istvánnal is kétszer dolgozott: az Oscar-jelölt Hanussen, Találkozás Vénusszal. Erland Josephson öt évtizeden keresztül volt a Svéd Királyi Színház színésze (ez funkcióját és tekintélyét nézve a Svéd Nemzeti Színház), sőt, 1966 és 1975 között igazgatója (előtte három évadon keresztül Ingmar Bergman volt az igazgató). Emellett Erland Josephson egész életében írt, valamennyi irodalmi műfajban kipróbálta magát, sorban jelentek meg kötetei, és nagy sikert aratott emlékirataival is.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A talajt vesztett Tarkovszkijnak Ingmar Bergman felajánlotta, hogy dolgozzon az ő hosszú idő alatt felépített gyártási hátterével. Így készülhetett el a Svédországban forgatott Áldozathozatal, amelynek gyártásvezetője Faragó Katinka volt, az operatőre pedig a két Bergman-filmmel is Oscar-díjat nyerő Sven Nykvist. A szereposztásban ott volt a főszerepet játszó Erland Josephson, olyan svéd színészek, akik kisebb szerepeket játszottak Bergman-filmekben (Ingmar Bergman nem csak a főszereplőihez ragaszkodott hosszú évekig), de bekerült az Áldozathozatal-ba angol, francia és izlandi színész is. Vannak, akik azt mondják, hogy Tarkovszkij két utolsó, külföldön forgatott filmje nem sikerült olyan jól, mint a korábbi öt. Sok filmrendező nagyon boldog lenne, ha olyan filmeket tudna csinálni, mint a Nosztalgia vagy az Áldozathozatal. Másrészt valóban nem tett jót Tarkovszkijnak, hogy kiszakították természetes közegéből, az orosz kultúrából. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy számos filmterve közül nem a legerősebbeket tudta megvalósítani, hanem azokat, amiknek a finanszírozását meg lehetett oldani.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Amikor a Svéd Királyi Színház bemutatta Egy nyári éj Svédországban című produkcióját, akkor az szeretetteli tiszteletadás volt Erland Josephson felé, akit a műve alapján készült előadás szereplői még személyesen ismertek. Nem dokumentumjátékról van szó, nem akarnak minden részletben hitelesek lenni. Nem hangzik el a szereplők igazi neve, a film címe, bár sok személy azonosítható. Senki sem igyekszik maszkban vagy játékban felidézni a valóságbeli megfelelőjét. Az egyszerűség kedvéért minden színész svéd a filmes produkcióban, így is éppen elég akadályt kell legyőzni az orosz rendezővel való kommunikációban. Nemcsak nyelvieket. Erről szól az előadás. Megérkezik a dicsfénnyel övezett guru, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ahogy arra a svéd színészek számítottak. Például keveset beszél, és néha rejtélyesen. Próbálnak és várakoznak, közben lebonyolódik egy nyolcvanperces, igényes társalgási darab a filmezés, meg úgy általában a művészet lényegéről. Könnyed és derűs az egész, amilyen Erland Josephson személyisége volt, humor is van benne bőven. Komikus figuraként jelenik meg az aggódó gyártásvezető. Faragó Katinka látta az Egy nyári éj Svédországban bemutatóját, és jót nevetett saját magán. Tarkovszkij időnként leállt, és azt mondta, hogy a kedvezőbb fényviszonyokra vár. Egy filmforgatáson minden perc komoly összegbe kerül, mindenki azon van, hogy minél hasznosabban teljen a forgatási nap. Ilyen rendezői szeszély rémálom egy gyártásvezető számára. Amúgy meg kell nézni a kedvező fényekre váró Tarkovszkij filmjeit, talán hóbortosnak tűnt, de a végén mindig neki lett igaza. Az Áldozathozatal forgatásán az volt a problémája egy réttel, hogy túl sok a vadvirág. Az egész stáb nekiállt virágtalanítani a rétet. Képzelhetjük, miket gondoltak közben magukban...

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Andrej Tarkovszkijban volt valami nem e világi, de ebben éppen az a lényeg, hogy nem megfejthető. Minden guru szélhámos, aki csak egymondatos igazságokkal akar szédíteni másokat. A Tarkovszkij által ihletett figura keveset van jelen, akkor is nehéz megérteni, mit miért mond vagy tesz. Az olasz és angol környezetben is csak annyi ragadt rá, hogy grazie, molto bene, excuse me. Egy kétségbeesett fiatal nő a tolmácsa, aki egyfolytában szorong és küszködik, hogy mit hogyan lehet fordítani, illetve, hogy mit merjen lefordítani oda és vissza. A svéd színészek megszokták, hogy Ingmar Bergman tudja, hogy mit akar, egyértelmű utasításokat ad és racionálisan indokol. Tarkovszkij hozzá képest bizonytalannak tűnik, talányos dolgokat mond, sőt, kérdéseket tesz fel a színészeknek ahelyett, hogy válaszokat adna. Aztán eltűnik, mint egy jelenés. A színészek meg ott maradnak a furcsa forgatókönyvvel meg a kételyeikkel, és jobb híján egymással vitatják meg a problémáikat.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Bonyolult személyiségű alkotókat nehéz, sőt lehetetlen megjeleníteni színpadon vagy filmen. Egy próbafolyamatot a maga valóságában nehéz, sőt lehetetlen megjeleníteni színpadon vagy filmen. Az Egy nyári éj Svédországban színpadi anekdota, nem vállal túl sokat: nincsenek benne nagy fordulatok, drámai csúcspontok. A kezdeti sokk után a színészek kezdenek elboldogulni a Tarkovszkij által teremtett világban. A Svéd Királyi Színház jobbnál jobb színészei pontosan hozzák a pergő párbeszédeket, néha vetítést látunk a háttérben az Áldozathozatal lenyűgöző képeiből. Valószínűleg egy-egy néző viszonyát az előadáshoz az határozza meg, hogy Tarkovszkijhoz milyen a viszonya. Aki híve a filmjeinek, az szívesen hall róla új információkat. Aki nem ismeri a Tarkovszkij-filmeket, vagy nem érintették meg, az meg nem érti, hogy mitől vannak úgy oda a színészek, miért küzdenek érte, hogy közös hullámhosszra kerüljenek ezzel a fura figurával. Ha pedig valaki éppen ettől az előadástól kap kedvet megnézni mondjuk a Sztalker-t, és az a film megérinti, azzal csak jól jár mindenki.

Saigon

Néhány évvel ezelőtt a budapesti gasztrodivat felfedezte magának a pho levest. Azóta sorban nyílnak a vietnámi éttermek, a gasztrosznobok pedig persze osztják az észt, mint a kínai konyha esetében, hogy melyik az igazi, melyik a nem igazi pho. Tulajdonképpen furcsa is, hogy nem jött előbb ez a divat, hiszen Nyugat-Európában már régóta vannak vietnámi éttermek. Egy ilyen étterem a Saigon című előadás díszlete: székek, asztalok, jobb oldalon pult, bal oldalon színpad a karaokéhoz. Délkelet-Ázsiában ez rendkívül népszerű időtöltés. Baráti társaságok karaoke-különtermekbe is elvonulhatnak, ha idegen tanúkat nem akarnak. Van ebben valami szép, hogy egymásnak énekelnek az emberek, nem passzívan hallgatják a gépből jövő zenét, és tekintélyt ad valakinek ismerősei körében, ha jól tud énekelni. Az előadást is az tagolja, hogy időnként valamelyik színész elénekel egy dalt. Maga a történet nem egyetlen étteremben játszódik, hanem ide-oda ugrálunk Franciaország és Vietnám, illetve 1956 és 1996 között, sőt még visszább az időben. A tipikus vietnámi étterem jelenít meg minden helyszínt.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Vietnám történelme bonyolult, de egyáltalán azért létezik egy ilyen ország, mert a viet nép számára rendkívül fontos volt, hogy legyen saját állama, évezredeken keresztül harcoltak ezért. Az előadásban is szóba kerül, hogyan lehet ilyen furcsa alakja egy országnak: egy hosszú csík. Hanoiból Ho Chi Minh Városba autóval eljutni a tengerpart mentén 1500 kilométeres út. Azért néz ki így az ország, mert itt laknak a vietek. A 95 milliós ország 86%-a viet, és egy kisebbség számaránya sem éri el a 2%-ot. Ázsiában ritka az ilyen egységes etnikumú állam. A vietnámi történelem nemcsak bonyolult, de hosszú is. Négyszáz éves önállóság után belefért egy röpke évezrednyi kínai fennhatóság, közben folyamatos harc folyt az autonómia mértékéért. Megint következett vagy ötszáz év függetlenség, aztán kettészakadt az ország egy Kínától függő északi és egy déli részre. Jöttek a francia gyarmatosítók, majd a japán megszállók. Hosszú háború után, 1954-ben távoztak a franciák, viszont az ország megint két részre szakadt. 1965-től 1973-ig voltak jelen harcoló amerikai alakulatok Vietnámban, és 1975-re nyerték meg a polgárháborút a kommunisták. 1979-ben a kommunista Vietnám megszállta a kommunista Kambodzsát tíz évre, de közben a kommunista Kína is betört északról a kommunista Vietnámba. Aztán Vietnám is a kínai utat követte: egypártrendszer van, de bátorítják a magánvállalkozásokat és a külföldi tőke beáramlását.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A viet identitás nagyon erős, évszázadok harcaiban edződött azzá. A vietnámi történelem legendás alakja Vo Nguyen Giap tábornok (1911–2013), aki 1945 és 1980 között, harmincöt éven keresztül állt valamilyen vietnámi hadsereg élén. Meglepő és agresszív stratégiai húzásai miatt, illetve, mert európaiaknak nehéz kiejteni a nevét, csak Vörös Napóleonként emlegették. Legyőzte a franciákat, nem bírtak vele az amerikaiak, lerohanta Kambodzsát. Sokkal inkább egy sajátos nacionalizmus fűtötte, mint Marx vagy Lenin tanai. 102 éves koráig élt egy előkelő villában, általános tisztelettől övezve. Adódik még egy történelmi párhuzam. Attól, hogy a kínai polgárháborúban Mao Ce-tunggal szemben a nyugati hatalmak inkább Csang Kaj-seket támogatták, még egyáltalán nem következik, hogy utóbbi demokratikus nézeteket vallott volna. Tajvanon igen sokáig egypártrendszer volt. A kommunista Észak-Vietnámmal szemben az USA csapatai nem egy demokratikus Dél-Vietnámot védtek. Először egy császár uralkodott, aztán egy meghamisított népszavazással egy diktátor került hatalomra, majd katonai puccsok követték sűrű egymásutánban egymást.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

1956-ban elindult egy kampány, amelynek keretében eltávolították a déli országrészből a franciákat és a kollaboránsokat. Nagyon könnyen kimondták valakiről, hogy együttműködött a francia gyarmatosítókkal. Például, ha étterme volt, ahol franciákat is kiszolgált. Az 1981-es születésű Caroline Guiela Nguyen rendezőnő édesanyja is 1956-ban érkezett Franciaországba. 1996-ban tették lehetővé, hogy az egykor elüldözöttek visszalátogassanak Vietnámba, Caroline Guiela Nguyen 16 évesen elkísérte édesanyját, és tanúja volt, hogy mit élt át, amikor negyven év után újra láthatta szülőhelyét, Ho Chi Mihn Várost, az egykori Saigont. A rendezőnő az előadással kapcsolatban hangsúlyozza, hogy van személyes érintettsége, de az általános emberit keresi ebben az előadásában is. Azért az megrázó rész, hogy egy idős vietnámi férfi mennyire idegennek érzi magát 1996-ban Ho Chi Mihn Városban.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Caroline Guiela Nguyen 2009-ben hozta létre a Hommes approximatifs nevű társulatot, eleinte klasszikus művekkel dolgoztak, de aztán egy éles váltással kortárs témák felé fordultak, amelyekről a társulat tagjai a rendezővel közösen írják meg a darabot a próbafolyamat során. Ehhez a darabhoz különleges csapat állt össze, hiszen francia és vietnámi származású színészek szerepelnek az előadásban, amely két nyelven zajlik. Rejtély, hogyan számolta meg, de Caroline Guiela Nguyen szerint 235 Saigon nevű étterem van Franciaországban, a színpadon megjelenő bármelyik lehet ezek közül. Nem a saját családja történetét vitte színpadra, hanem átfogó anyaggyűjtés után találták ki szétszakított családok és szerelmespárok történetét.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A színpadon kibomló sorsok nekünk, magyaroknak azért lehetnek ismerősek, mert éppen 1956-ban érezték úgy százezrek, hogy neki kell indulni a világnak. Kicsivel előbb lehetett hazajönni, mint Vietnámban, de nyilván mindenki számos történetet ismer, hogy a „külföldre szakadt hazánkfiai” hogyan viszonyultak ehhez. Hazajöttek vagy kint maradtak, esetleg kétlaki életet élnek attól függően, hogy mi történt közben az identitásukkal. A Saigon című előadásban is fontos téma, ismerős a kérdés, hogy mi lesz a másod- és a harmadgenerációval, hová tartozónak érzik magukat, hogyan rendezik el magukban ezt a dolgot. A Saigon című produkció premierje 2017-ben volt az avignoni fesztiválon, azóta járják vele a világot. Óriási sikerrel játszották a párizsi Odeonban is.Fontos küldetés, hogy többet és mást mutat meg a vietnámi történelemből, mint az amerikai filmek. A különböző országok közönsége nyilván máshogy rezonál az előadásra attól függően, hogy milyen történelmi tapasztalatokkal rendelkezik.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A MITEM tavaly európai emigrációban élő arab művészek előadásait hozta el Budapestre, idén pedig vietnámi származású színészek szerepeltek egy olyan produkcióban, amely a migráció következményeit mutatja be az egyes emberek sorsában. A személyes sorsokkal, az egyéni szenvedéssel az emberek természetesen szolidárisak. Viszont józan ésszel belátható, hogy nagy tömegek ide-oda mozgatása – a migráció – a bolygón nem hoz megoldást hosszú távon különböző problémákra. Hiába jósolta meg Francis Fukuyama, hogy vége a történelemnek, ráadásul hepienddel (ilyen badarsággal sem lett még senki ennyire híres a történész szakmában), közben egyre több feszültséggóc keletkezik a világon. Ezért egyértelműen a volt gyarmattartók a felelősek, akik látszólagos nagylelkűséggel kivonultak, és nem hagytak maguk mögött igazi, működőképes országokat. (Vietnám más ügy, ott nagyon erős a nemzettudat, és fejlődni is kezdett az ország, mihelyt a hidegháború lezárultával a nagyhatalmak végre békén hagyták.) Például Nigériában a függetlenség elnyerése, 1960 óta nem tudott stabilizálódni a politikai helyzet, ahogy ezt szakértők már akkor megjósolták. Németországban a kábítószerelosztó rendszer legalján elhelyezkedő utcai árusok zömmel olyan nigériai fiatalok, akiknek teljesen kilátástalan a helyzetük, nincsen veszteni valójuk. Ha börtönbe kerülnek, beáll a helyükre más. Utánpótlás mindig lesz, hiszen Nigéria egy 180 milliós ország. De bőven van még olyan hely a Földön, ahol nem jó élni. Beláthatatlan következményei lehetnek, ha óriási tömegek indulnak meg Európa felé. Ott kell kezelni a problémákat, ahol azok kialakultak, nem az embereket elhozni onnan. Ez persze a társadalomtudósok és a politikusok ügye, a színház csak az egyes emberek sorsát tudja megmutatni. Ezt a küldetését Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházának a fesztiválja, a MITEM idén is teljesítette.