Műteremlakások, filléres párizsi garniszállók, konzervek, a Kádár-világ és Béjart

Pártay Lilla, Kossuth díjas, kíváló művész. Koreográfus, balettmester.
Vágólapra másolva!
Pártay Lilla, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus, érdemes művész és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Táncos évtizedeit olyan művek és főszerepek fémjelzik, mint A hattyúk tava, a Giselle, a Hamupipőke, a Sylvia, A rosszul őrzött lány, A bahcsiszeráji szökőkút, a Coppelia vagy a Spartacus Flaviája. Modern szerepekben is kiemelkedő alakításokat nyújtott. Hosszabb időt töltött Maurice Béjart együttesében, vendégfellépő volt több külföldi társulatnál. Húsz év után váltott át a koreográfiára. Saját darabjai között olyan alkotásokat jegyez, mint az Anna Karenina, A velencei mór, az Amadeus, az Elfújta a szél, az Aranyecset. Pártay Lilla az Origón megidézi képzőművész szüleit, pályakezdését, beszél a különböző rendszerekben megszerzett tapasztalatairól, tánc és színészet összefüggéseiről, ahogy arról is: a minket körülvevő világ olykor elmeosztály érzetét kelti benne, amelyről új darabjában szeretne szólni.
Vágólapra másolva!

Ha minden igaz: már óvodáskorában táncolt, mi több koreografált.

A babatündér című balett ihletett meg. Ötéves koromban elvittek az Operaház délelőtti előadására, ahol Josef Bayer táncjátéka volt műsoron. Oláh Gusztáv díszletei varázslatos cukorkaboltot idéztek, amelynek minden fiókjában rejtőzött egy megelevenedő baba. Pöttyös ruhás bohóc, mindenféle más, a legszebb köztük a babatündér rózsaszín tütüben. Az előadás után tánclépésben mentem a Teréz körúti otthonunkig. Aztán összetoboroztam a gangos, négyemeletes bérház összes gyerekét, mindenki kapott egy szerepet. A babatündért magamra osztottam, nem cezaromániából, hanem mert adta magát. Mutattam, kinek mit kell csinálni, s amikor késznek gondoltam a produkciót, székeket, hokedliket raktunk az udvarra. Két fillérért cserébe beülhetett a közönség. Attól kezdve nem lehetett lebeszélni erről a pályáról.

Berlin, 1968. október 14. Pártay Lilla, a Magyar Állami Operaház balett-táncosnője Roland Gawlikkal, partnerével a próbateremben gyakorol Prokofjev Hamupipőke című balettjének címszerepére Forrás: MTI/Keleti Éva

Képzőművész szülei, Pártay István és Éber Anna, gondolom nem lepődtek meg kislányuk hirtelen jött alkotói késztetésén. Felmenői között több generáción át öröklődött a művészi attitűd?

Szüleim egész pontosan festőművészek voltak, a legfelső emeleten laktunk egy műteremlakásban. Mágikus világ volt, állandó, bódító festékillattal. Már anyai nagyapám, Éber Sándor is festőművész volt, ma Baján van emlékháza, állandó kiállítása. Az ő testvére pedig zongoraművész, akit Liszt Ferenc akart taníttatni, ám nagyapám fivére sajnos korán meghalt. Apai ágon a nagyanyám művészi érzékét, kézügyességét, finom ízlését a gyönyörű hímzései bizonyítják. Apai nagyapám huszár volt, rendkívül rugalmas, apró csontú ember. Dupla szaltóval is fel tudott ülni a lóra. Mindnyájuknak polgári kultúrája volt, jó neveltetése. Édesapám és édesanyám a Képzőművészeti Akadémián találkoztak: egyikük Bajáról jött fel a fővárosba, a másik Kaposvárról.

Ön 1941-ben született, s 1952-ben került a Balettintézetbe. Történt egy s más az országban a két dátum között.

Tegyük hozzá: édesapám és édesanyám 1936-ban házasodtak, bátyám már 1940-ben megszületett. Eleinte jól ment a szüleinknek, ösztöndíjakat nyertek Rómába, Münchenbe. Így vásárolhatott édesanyám száznegyven négyzetméteres lakást a Teréz körúton. Aztán jött a háború, egyebek. Édesapám 1949-ig fogságban volt. Édesanyám pedig megtanult szabni-varrni, cipőfelsőrészt és művirágot készíteni, textilt festeni. Mindezt azért, hogy fussa kenyérre a három gyereknek – mert akkor már hárman voltunk a húgommal. Később betelepítettek hozzánk két kibombázott családot, mi beszorultunk a műterembe. Aztán 1959-ben – tekintettel a három gyerekre – visszakaptuk az egész lakást, amit azonban a szüleim akkor már alig tudták fenntartani.

Édesapja mit csinált a fogság után?

A háború előtt is a Kemény Zsigmond Gimnáziumban volt állásban, amíg harminchét évesen be nem hívták katonának. Rajzot, geometriát, művészettörténet tanított. A háború után szimpla rajztanár lett, az ő fizetése volt az egyetlen biztos bevételünk. Anyukámnak hol volt munkája, hol nem volt. Egyszer például a neves díszlettervező, a Kossuth-díjas Pán József segítségével került be Keleti Márton csapatába, amikor a Déryné című filmet forgatták. Anyukám készítette a háttérfestést, az ő munkája a filmben látható Déryné-portré. De arra azért nem futotta, hogy balettra taníttassanak.

Ahhoz képest már hatévesen a kor legnevesebb balettmesterének, Nádasi Ferencnek a magánstúdiumára járt.

Anyukám azt mondta: ha már balett, akkor a legjobbtól kell tanulni. Kézen fogott, elvitt Nádasi mesterhez, aki azt mondta: ránézésre rendben vagyok, van két jó lábam, ha tehetségesnek mutatkozok, akkor elférek a termében, ha nem, akkor sajnos nincs helyem ott. Az anyagiakra térve anyukám nem kertelt: közölte, hogy nincs egy vasa sem, de ha a mester elfáradna a műtermünkbe, akkor választhatna egy képet. Vagyis barterben kezdtem balettet tanulni.

Tanévenként választhatott képet a mester?

Másként alakult az élet. Nádasi iskoláját 1950-ben államosították, ami amúgy nem nagyon érintett. Ugyanis elkaptam a skarlátot, amibe majdnem belehaltam. 1951-ben legyengülve felvételiztem a Balettintézetbe, ahol ráadásul rossz kádernek számítottam, hátteremben a polgári művészdinasztiával. Közölték: most olyan idők járnak, amikor egészséges vidéki fiatalokra van szükség az állami balettképzésben. Csak 1953-ban vettek fel – akkor már rogyadozott a Rákosi-rendszer –, túlkorosan.

Mit csinált addig?

Nádasi mester államosított iskoláját az Operaház magántáncosának, Brada Józsefnek felesége vitte tovább. Nála tanultam meg spiccelni, és sok egyebet. Szerepeket is kaptam a műhely produkcióiban. Így legalább nem teljes kezdőként kerültem '53-ban a Balettintézetbe.

Mindjárt felvette a ritmust?

Nem voltak olyan precíz alapjaim, mint a balettintézeti növendékeknek. Azt éreztem: sokat tudok, de a hiányosságaimból sincs kevés.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mondta egyszer: a puszta tréning, a szigorú kiképzés a pályáról is elüldözte volna.

A Balettintézet alsóbb évfolyamát Nádasi Ferenc feleségénél végeztem, ötödikben magát a mestert is „visszakaptam”. Szerencsére egyikük sem gondolta úgy, hogy táncosnövendékek esetében a katonai iskolák metodikája a leghatékonyabb. Nádasi Ferenc figyelt a hangulatunkra, igyekezett mentálisan is fellazítani, játékos elemeket vitt a gyakorlatokba. Nádasdi mester tudta, hogy az inspirál minket a legjobban, ami a balett felé vonzott: a tánc öröme.

Diploma után automatikusan kerültek az Operaház balettegyüttesébe?

Tehetséges, tízfős osztály voltunk volt, ám rajtam kívül csak ketten jutottak be. A többség kényszerből ment el az Operettszínház tánckarába. Bognár Ildikó barátnőm Párizsba került, utazó revükben táncolt. Aradi Mária osztálytársnőnk Hollandiában lett sztár. Osztálytársam volt Nádasi Myrtill, a mester lánya is, aki színésznőként talált új hívatást.

Ön kezdőként könnyen beilleszkedett az operaházi társulat életébe?

Szabott rend szerint működtek a dolgok. Hét évig voltam a karban. Négy sorból állt, mindenki az utolsóban kezdett. Nagy szó volt, ha eggyel előrébb került az ember. Mindamellett részt kellett vennünk a televízió szilveszteri műsoraiban, különböző rendezvényeken is. Utóbbi kötelezettség jól is jött: a külső munkák során olyan táncokat is megtanultam, amelyek kívül estek a klasszikusbalett-képzésen. Sosem volt ellenemre a műfaji sokszínűség. Arról nem is beszélve, hogy az operaházi fizetésem semmire sem volt elég. Az egyéb feladatokból legalább befolyt némi mellékes. Nem rágódtam a helyzeten: ifjú voltam, és bohó, jött egy szerelem, vitte a figyelmem.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!