Aki térdig gázolt a lehetetlenben

Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett balettművész, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja és Mesterművésze, az intézmény gyakorlatvezető és próbavezető balettmestere. Pályafutása során kortárs produkciókban vállalt feladatok mellett végigtáncolta szinte az összes klasszikusbalett-főszerepet, egyebek között volt Jeanne A Párizs lángjaiban, címszereplő a Giselle-ben, Diana a Sylviá-ban, Flavia a Spartacusban, Lise A Rosszul őrzött lányban, Zaréma A bahcsiszeráji szökőkútban. Állandó sztárvendég volt a bécsi Staatsoperben, vezető szólista a stockholmi társulatnál. Vendégszerepelt Japánban, a Távol-Keleten, Mexikóban, Dél-Koreában, Hongkongban, Kanadában és Tajvanon. Több alkalommal fellépett az USA-ban, Kanadában és Budapesten a Világsztárok az Operában elnevezésű nemzetközi balettgálán. Az Origónak adott interjújában felidézi: kilenc év balettintézeti képzést követően, nemzetközi versenysikerek után „faragták készre" a leningrádi Vaganova Intézetben, egy korábban háborús érdemeket szerzett balettmester vezetésével. Látszólag egyenes vonalú életének utóbb is voltak olyan állomásai, ami miatt egyik neves kollégája megállapította: Pongor Ildikó olykor térdig gázolt a lehetetlenben.

1993-ban született meg harmadik leánya Lili, akinek – ahogy Sára nővérének is – László Péter balettművész, koreográfus volt az édesapja. Férjével harminchárom évig éltek együtt, az ő korai, ötvennyolc éves korában, 2013-ban bekövetkezett haláláig. Ami önnek a magánéletben örömből, gyerekekből, házasságból, fájdalomból kijutott, az nem igazán illik bele abba a képbe, amit az átlag publikum beleképzel egy balerina világába. Matematikailag is nehezen értelmezhető a dolog: úgy bővült a családja, hogy közben körbetáncolta, tanította a világot.

Pályafutásom huszonötödik évfordulóján – akkoriban éppen Anna Kareninát táncoltam - mondta nekem Harangozó Gyula: „Te térdig gázolsz a lehetetlenben." A megoldás kulcsa második férjem személye. Ő is táncos volt, maga is járt Leningrádban, tudta, miről szól ez az egész, elfogadta, hogy nekem nagyon bejött a hivatás. Ő sem volt sikertelen, az Operaház balettegyüttesénél táncolt el olyan jelentős karakterszólókat, mint például Rothbart A hattyúk tavában vagy Párist a Rómeó és Júliában. Koreográfusként is többször bizonyított itthon és külföldön is. Ő csinálta Vukán György zenéjére a Derby-t, vagy a Liszt zenéjére koreografált Rapszódiákat. Televíziós műsorokat is készített, jó érzéke volt az üzleti dogokhoz is. Amikor pedig összekötöttük az életünket, azt mondta nekem: „Te csak táncolj, majd én minden egyebet megcsinálok." És különböző elfoglaltságai mellett meg is tette, amit mondott: vitte a gyerekeket óvodába, iskolába, intézett mindent, ő tartotta össze a családot. Nagyon jó kapcsolatban volt első házasságomból született Bori lányommal is, ahogy édesapjával, Gáborral ugyancsak. Nem volt könnyű továbblépni az elvesztése után.

Hogyan találtak egymásra?

Gyakran táncolt negatív hősöket, mint például a már említett Rothbar. Ezekhez a szerepekhez rendkívüli kisugárzás kell, karizmatikus karakter. Száznyolcvanöt centi magas volt, nagyon sármos. A fizikai adottságai jelentettek számára bizonyos korlátokat – kicsit kötöttebb volt a kívánatosnál -, de nagyon tudta a szakmát. Sok darabban táncoltunk együtt, mindig figyelt a takarásból is. Gyakran dicsérte az instrukcióérzékenységemet, kitartásomat, precizitásomat. A Giselle kapcsán megállapította: nincs más, aki úgy tudna leereszkedni a spiccéről, mint én, a darab legnehezebb jelenetében. Hozzátette: „Anyuskám, olyan volt, mintha felhőkön táncolnál." Lehet mondani: rendesen rám hangolódott. Aztán egy este, az utolsó felvonás után, miközben én totálisan kimerülve, felpakolva a különböző keménységű spicc cipőkkel, egyebekkel - még tán' a fülemről is csüngött valami - az öltözők felé igyekeztem, Péter elállta az utamat az odanyíló csapóajtónál, és azt kérdezte: „Nem kellene nekünk réges-régen járni?" Bámultam döbbenten, lógtak rólam a balettcuccok, kérdeztem: "Mi van?" Mondtam aztán pihegve: „De hát nekem férjem van, gyerekem van!" Nem volt egyszerű helyzet, de nem volt apelláta.

Pongor Ildikó civilben Forrás: Pongor Ildikó

Sári lányuk 1985-ben született. Lili 1993-ban, amikor ön már betöltötte a negyvenet. Könnyen szánta rá magát az újabb gyermekvállalásra?

Nem volt eltervezve, de amikor kiderült, hogy várandós vagyok, éreztem, hogy meg kell szülnöm. Péter sem hezitált, de sokan voltak, akik azt mondták: a pálya vége felé, ám még mindig a topon, inkább a szakmának kellene teret adni. De a szakma a legváratlanabb helyzetekben is megtalál.

Például?

Már ötvenkét éves voltam, amikor Lyn Seymur megcsinálta Pesten a Mayerlinget, ami Rudolf trónörökös és Vetsera Mária végzetessé váló kapcsolatáról szól. Balettmesterként dolgoztam a darabban, amikor az egyik próbán Lyn odahívott, és azt mondta: „I want you to dance Sissi". Vagyis: táncoljam el Rudolf édesanyját, Erzsébetet. Akkor már két éve nem volt a lábamon „stoplis cipő", megdöbbentem, hogy rúgnék így labdába?

Mi lett a dologból?

A szívem csücske lett a szerep. Az összes szereposztás Rudolfját – ifj. Nagy Zoltánt, Solymosi Tamást, Oláh Zoltánt - én készítettem fel, cerberusuk voltam: "Magasabbra a lábat, magasabbra!" Aztán egyszer csak ott padödöztünk a színpadon, és mindnyájukkal azonnal meghitt, kollegiális kapcsolatba kerültünk.

Volt olyan pillanat, amikor kezdte érezni: elég volt már a táncból?

Ez egy folyamat. Béjart Bahtiját táncoltam sokáig, amikor egyszer csak azt vettem észre: nem fog el a lámpaláz, nem jutok el az örömérzetig, hogy táncolhatok. Akkoriban már nehéz volt bemelegedni. Ez elgondolkodtatott. Az is, hogy sokat láttam külföldön olyan nagynevű kollégákat, akik már nem a szerepnek megfelelő életkorban vállaltak el egy feladatot. Táncos szemmel, ráadásul maximalistaként szánalmas pillanatokat láttam, még ha a publikum nem is akarta észrevenni azokat a táncos neve kapcsán érzett áhítattól. Nem akartam ilyen helyzetbe kerülni. Emlékszem, egyszer Róna Viktor napokig furcsán kerülgetett, végül elé álltam, és rákérdeztem: „Mi a baj?" Kibökte: „Én nem téged akarlak Csipkerózsikának." Mondtam, annyi baj legyen, bár akkor még Stockholmban volt egy tíz előadásos szerződésem a szerepre. Mégis értettem Viktort, és simán elvállaltam Carabosse, a gonosz tündér szerepét. Csipkerózsikát Volf Kati táncolta, aki elmondta, hogy sok erőt adott neki a puszta jelenlétem. Később az anyját is eltáncoltam a Rómeó és Júliában. De normális esetben érzi az ember, hogy mikor kell abbahagyni. Az a kis ráadás a Mayerlingben még belefért. Hozzáteszem: idősebb táncosnők számára egyébként nem is kínál túl sok levezető feladatot a balettirodalom. Ezért is kell észnél lennünk, hogy mikor elég.

Az édesanyja mit szólt a pályafutásához?

Ő is korán elment, de amíg élt, imádta a táncot. De szülőként olykor komoly megpróbáltatást jelentetett számára egy-egy produkció. A Spartacusban nagyon dicsért, hogy milyen jó voltam a második felvonásban. Mondtam erre, hogy a harmadik sokkal jobban sikerült. Azt felelte, hogy azt nem tudja megnézni, mert abban meghalok. Pedig a harmadik felvonás különösen közel állt hozzám, azt a drámai részt nagyon jó volt táncolni, Seregi László remek koreográfiát készített. Annak a jelenetnek kapcsán mondta Seregi László, miután a szívműtétjét követően megmutatta mellkasán a vágást: „Ahogy azt csináltad, az még be fog villanni az utolsó pillanatomban!"

Legfiatalabb lánya, Lili színésznő lett, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy a szerepépítésnél elsőként a figura testtartásán, mozgásán gondolkodik el, mert az sokat elárul egy karakterről. Esetében sejthető a szülői hatás. Két másik leánya sosem akart művészi pályára lépni, netán táncolni?

Nem egyenes ágon öröklődik a dolog, talán valamelyik unokám viszi tovább a táncot, látom is, hogy melyiküknek van hozzá affinitása. A Németországban élő Bori lányomnak kettő, Sárának három gyermeke van. Bori reklámcéget vezet, Sárának több diplomája is van, de ő családanyaként talált önmagára. A lányaim látták, hogy mennyit kell „gyűrődni" ehhez a pályához. Már a káposztaszagtól rosszul voltak, amikor rendre arra jöttek haza, hogy az anyjuk az orosz módszert alkalmazva a mézzel kevert, aprított káposztával igyekszik kihúzni magából az aktuális gyulladást.

Pongor Ildikó lányai, Lili, Sári, Bori Forrás: Pongor Ildikó

Úgy is, mint a Magyar Nemzeti Balett balettmestere: miként látja a jelenlegi fiatalok, pályára lépők lehetőségeit?

Szeretnénk felfuttatni az Operaház saját balettintézetét, mert a Táncművészeti Egyetem, amely „Balettintézeti korában" évtizedekig velünk szemben működött, fizikálisan és lehetőségeit tekintve is eltávolodott az intézménytől. A mi időnkben még természetes volt, hogy kilenc-tíz éves korunktól integrálódtunk a darabokba, ma ez másként van.

Az mondják, túl sok a külföldi táncos az Operaházban.

Vajon a Fradiban és a Videotonban hány magyar játékos van? Én az életem jelentős részét külföldön töltöttem, és mindenütt kellő tisztelettel fogadtak. Talán Bécsben éreztem egy kis féltékenységet és rosszindulatot, de aztán az is elmúlt, minden rendbe jött. Én azt gondolom, hogy a zene, a tánc, a sport nagyon is nemzetközi "műfajok"!