Aki térdig gázolt a lehetetlenben

Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett balettművész, a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja és Mesterművésze, az intézmény gyakorlatvezető és próbavezető balettmestere. Pályafutása során kortárs produkciókban vállalt feladatok mellett végigtáncolta szinte az összes klasszikusbalett-főszerepet, egyebek között volt Jeanne A Párizs lángjaiban, címszereplő a Giselle-ben, Diana a Sylviá-ban, Flavia a Spartacusban, Lise A Rosszul őrzött lányban, Zaréma A bahcsiszeráji szökőkútban. Állandó sztárvendég volt a bécsi Staatsoperben, vezető szólista a stockholmi társulatnál. Vendégszerepelt Japánban, a Távol-Keleten, Mexikóban, Dél-Koreában, Hongkongban, Kanadában és Tajvanon. Több alkalommal fellépett az USA-ban, Kanadában és Budapesten a Világsztárok az Operában elnevezésű nemzetközi balettgálán. Az Origónak adott interjújában felidézi: kilenc év balettintézeti képzést követően, nemzetközi versenysikerek után „faragták készre" a leningrádi Vaganova Intézetben, egy korábban háborús érdemeket szerzett balettmester vezetésével. Látszólag egyenes vonalú életének utóbb is voltak olyan állomásai, ami miatt egyik neves kollégája megállapította: Pongor Ildikó olykor térdig gázolt a lehetetlenben.

Leningrád után hazatérve már csak főszerepeket táncolt?

Sok a meseszerű elem az életemben. Hazatérésem idején, 1972-ben került először az Operaház színpadára az eredetileg Vakhtang Chabukiani által koreografált balett, a Laurencia, melyhez Lope De Vega A hős falu című műve szolgált alapul. Orosz Adél megszámolta: negyvennyolc darab C elem van benne, vagyis különlegesen nehéz és összetett mozdulatsor. A darab női főhősét hármas szereposztásban táncolták: Orosz Adél, Menyhárt Jacqueline, Kékesi Mária. Történt aztán, hogy egyiküket külföldre szólította egy államközi egyezmény, a másik várandós lett, a harmadik lesérült. Még nem volt rá példa, hogy az együttesnél első évadát töltő művészt - ebben az esetben engem - kérjen fel a balettigazgató – akkoriban Lőrincz György töltötte be a posztot -, hogy mentsen meg egy előadást, aminek a főszerepe híresen nehéz. Huszonnégy órám volt a beugrásra, Harangozó Gyula asszisztense, Hamala Irén készített fel rohamtempóban. Havas Ferenc volt a partnerem, mondta, hogy ne aggódjak, ott lesz velem, segít, minden rendben lesz. Úgy is lett, kivéve a harmadik felvonást. Amikor odaértünk egy homályban maradt szakaszhoz, a szintén színen lévő Forgács József észrevette, hogy valami nem stimmel, odasúgta nekem: „Van még tizenhat ütemed, töltsd ki!" Gyököt vontam, osztottam, szoroztam, kitöltöttem a zenét, aztán már jött is a darab vége, amire már felkészültem, a nagy apoteózis. A taps után a híresen szigorú Hamala Irén azt mondta: „Sajnos arra a jelenetre már nem maradt elég időnk." A magam részéről nagyon élveztem a dolgot, később több előadásnak is én lettem a megmentője. Alig egy hónappal a Laurencia után a bordeaux-i magyar heteken a lesérült Kun Zsuzsa helyett ugrottam be Dózsa Imre partnerének a Don Quijote-be. A csodálatos mandarinban is így táncoltam először a lányt. Szellemileg és fizikailag is kész voltam rá, hogy egy nap alatt betanuljak olyan szerepeket, amire más esetben egy, de inkább két hónap jut.

1974-ben lett az Operaház magántáncosa. 1975-ben megszületett leánya, Borbála, 1976-ban ismét harmadik helyezést ért el várnai balettversenyen. A gyermek miként fért bele pályafutása kezdeti szakaszába?

Jött, mert jönnie kellett. Első férjemmel, Nagy Gábor színművésszel a szegedi szabadtéri játékokon találkoztunk, ahol mi, táncosok, a Cigánybáróban kerestünk némi mellékest. Nagy Gábor ott ült egy este Pintér Tamás, az Oroszlán néven ismert, híres kaszkadőr asztalánál egy étteremben, a maga előadásának végén. Csatlakoztam hozzájuk, tehettem, mert ismertem Oroszlánt: vívni tanított a balettintézetben. Összenéztünk Gáborral, aztán lett, ami lett. Ám idővel úgy éreztük, hogy a házasság nem prosperál. Ugyanakkor a mai napig is kellemes emberi viszonyban vagyunk.

Csodálatos mandarin-lány (1976), Pongor Ildikó Forrás: Pongor Ildikó

Ami az 1976-os várnai versenyt illeti: nem csalódott, hogy a leningrádi "kiképzés" után másodjára is harmadik lett?

Tisztában voltam vele, hogy miként működik a világ. A versenyek elsősorban arra voltak jók, hogy nemzetközi szinten is megismerjék az ember nevét, és odafigyeljenek rá, ha jól teljesít. Rám annyira odafigyeltek, hogy a japánok már az elő várnai versenyemen felvették videóra a táncomat – mert az minden csiszolnivalójával együtt rendkívül korrekt volt -, és annak alapján készítették el a következő versenyre a maguk produkcióját. Egyébként a legjobb helyezést egy tokiói versenyen értem el, ahol második lettem. Az első az oroszoké lett, nem mondom, hogy nem volt kiváló a táncosuk, de azt sem, hogy nem ők voltak az erősebb birodalom.

Akárhogy is volt, ön előtt hamar kinyílt a világ. Mindjárt saját jogon, vagy a rendszer is igyekezett kirakatba tenni a táncot?

Az Operaház balettegyüttese minden nyáron fesztiválokra, vendégfellépésekre járt szerte Európában, főként nyugati országokba. Akkoriban Dózsa Imre volt az elsőszámú férfiszólista, aki ugyan tizenkét évvel idősebb nálam, de alkalmas partnernek talált. Nagy könnyebbség volt számára, hogy olyan partnernővel mehetett külföldre, akivel nem kellett sokat próbálni. A vele való duettek is emeltek az ismertségemen. Mindemellett már közvetlenül Leningrád után lett volna alkalmam „saját jogon" is külföldre szerződni.

A csodálatos mandarin - Seregi László koreográfiájában Pongor Ildikó és Dózsa Imre Forrás: Pongor Ildikó

Hová?

Leningrádban Leonyid Yacobson ajánlott szerződést a Kirov Baletthez. Ám itthon azt mondták, hogy magyar táncosként az Operában, vagyis a Nemzeti Balettnél van a helyem. Volt ebben ráció, de már csak azért is visszamentem volna, mert nagyon udvarolt nekem egy fiú a Kirov Balettnél. Mindegy már. Ami a világ kitárulását illeti: 1980-ban, amikor elkezdődött az Operaház felújítása, a nyári turné franciaországi állomásán egy nemzetközi utazótársulat orosz mecénása, Borisz Traivin felajánlotta: csatlakozzam hozzájuk. Hazatérve még letáncoltam az utolsó Spartacust, s már készültem, hogy nekivágok a glóbusznak Boriszékkal, amikor megkeresett Gerhard Brunner, a Bécsi Állami Operaház balettigazgatója. Azt javasolta: szerződjek hozzájuk, Bécs nincs messze, ami a kislányom szempontjából is fontos tény. Kérdezte, mennyit fizetne Borisz, mindjárt megduplázta az összeget. Borisz azóta sem áll szóba velem, de hát ilyen az élet.

Öt évet töltött a bécsi Operánál, vagyis bejött a választás. Csak akkor tért haza, amikor megszületett a második lánya.

Öt évnél is többet töltöttem Bécsben, mert Sára születése után visszamentem a társulathoz. Ugyanis nem volt táncosuk a korosztályomból, csak a nálam tíz évvel idősebbekből, vagy fiatalabbakból.

Bécsben dolgozott együtt Rudolf Nurejevvel.

Egy faun délutánja - Pongor Ildikó és Rudolf Nurejev Forrás: Pongor Ildikó

Három-négy évig voltam a partnere bécsi fellépései idején. Akkor még nem volt annyira beteg, de azért különösen fontos volt számára, hogy olyan partnere legyen, aki biztonsággal áll a lábán. Táncoltam vele Csipkerózsikát, Giselle-t, Hattyúk tavát, Balanchine-darabokat.

Milyenek látta?

Rudolf nagyon nehéz természetű ember volt. Önmagát nagyon szerette, és nem voltak már akkoriban igazi barátai. Negyvenes éveiben járt, egy bizonyos nézőpontból nagyon nagy művész volt, rendkívül jó volt a kisugárzása – másrészt tényleg el volt szállva magától. Ugyanakkor az ő orosz technikája és tudása olyan magas szinten volt, hogy kezdődő betegsége, nem éppen simulékony modora ellenére sem volt kérdéses, hogy helye van a világ bármely vezető táncszínpadán. De ahogy súlyosbodott a betegsége, az már a produkcióján is meglátszott. Ő is tudta ezt. Utoljára Budapesten lépett színpadra, 1992-ben. Akkor mondta nekem az állapotára, teljesítményére utalva: „Látod, csak elkéstem." Én ugyanis már tíz ével korábban is noszogattam, hogy jöjjön el hozzánk, itt nagyon fogják szeretni.

Önnek sosem volt olyan állandó partnere, mint például Orosz Adélnak Róna Viktor?

Könnyű volt velem táncolni, ezért kézről kézre adtak az idősebb kollégák. Dózsa Imrét már említettem, de sokat voltam partnere Havas Ferencnek is. A csodálatos mandarinban pedig Fülöp Viktorral is táncoltam, ahogy például a Bahcsiszeráji szökőkútban ugyancsak.

Bahcsiszeráji szökőkút: Fülöp Viktor Girej kán, Pongor Ildikó Zaréma Forrás: Pongor Ildikó

Ami a külföldi fellépéseit illeti: feltűnő, hogy Japán mellett leggyakrabban távol-keleti országokban állt színpadra, például Dél-Koreában, Tajvanon, Hongkongban.

Említettem már: a tizenhét évesen elnyert várnai harmadik helyezésem idején japánok vették videóra a produkciómat, amellett felhívták rám egy bizonyos Madame Oja figyelmét, aki egyrészt egy japán milliárdosnak – hernyóselyemben, igazgyöngyben, hajóflottákban „utazott"- volt a felesége, másrészt imádta a balettet. Nemcsak fellépések következtek ebből, de több iskolában tanítottam is. Amikor egy alkalommal a Nemzeti Balettel utazunk a térségbe, engem iskolányi gyerek várt a repülőtéren, mindegyikük kezében egy szál virág. Kérdezte is ámulattal az Opera akkori igazgatója, Ütő Endre: mennyibe került nekem ez a fogadtatás? Mondtam rengetegbe, de az arckifejezését látva megértette. Valójában az magyarázta a dolgot, hogy a távol-keleti ember nagyon respektálja, ha valakiben megérzi a talentumot. Dolgozni is tudnak: amikor tanítottam, négy kamera vette, a gyerekek hazavitték a felvételeket, azok alapján másnapra tökéletesen felkészültek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!