Nem voltam az a típus, aki jön, lát, győz

„A karmesterség egy szélhámosság, nem kell hozzá egyéb, csak megnyerő fellépés, jó koreográfia, és meggyőzőnek tűnő instrukciók sora, és különösebb képzettség nélkül kész a karrier” – megdöbbentő, de ezt a Kossuth-díjas karmester, Kovács János mondta az Origónak adott interjúban. Őt egyébként az is zavarja, hogy újabban a fiatal kollégák túlságosan tisztelik. És ezt meg is mondja nekik. Amikor pedig azt találtam mondani az interjú végén, hogy ő az egyik legszerényebb ember, akivel valaha találkoztam, azt mondta: legalább maga, egy újságíró ne hagyja már magát megvezetni egy karmestertől. Az interjú néhány napja készült, még az előtt, hogy Muszorgszkij utolsó operájának, a Hovanscsiná-nak egy átdolgozását előadta volna. Kovács János azt mondta, hogy nagyon izgul. Amikor felvetettem, hogy „ilyen rutinnal?”, azt mondta, a rutinból nem lehet megélni. A darab persze nagy sikert aratott. 1976-tól karmestere az Operának. Igaz, már korábban odakerült korrepetitorként. Háromszor volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok zenei asszisztense, és évtizedek óta rendszeresen vezényel külföldön. Arra a kérdésre, hogy akart-e disszidálni, a nála már magától értetődő szerénységgel válaszol, így fogalmaz: nem voltam az a típus, aki jön, lát, győz.

Legutóbb akkor jártam önhöz a legközelebb, amikor egy próba szünetében interjút készítettem Sümegi Eszterrel. A teljes zenekar már kiment, ön tőlünk néhány méterre a partitúrát lapozgatta. Sümegi Eszter pedig azt mondta, hogy a jubileumi koncertjén nem tudott választani a két ősz hajú barátja közül.

Nem emlékszem arra, hogy ilyenben máskor részem lett volna, vagyis, hogy egy másik karmesterrel dolgoztam volna együtt. (A másik karmester Medveczky Ádám volt – a szerk.) Eszter indoklása az volt, hogy mi vagyunk ketten pillanatnyilag matuzsálemek az Operában, és azt érezte, hogy mind a ketten a tenyerünkön hordoztuk őt, ezért választott minket.

Kovács János Fotó: Mudra László - Origo

Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy a „két ősz hajú barátomat kértem fel".

Pedig én még nem is vagyok totálisan ősz... (Nevetés)

Az egész élete az Operaházban zajlik?

Sok minden változott, mióta odakerültem, de az alap megmaradt: együtt dolgozni muzsikus kollégákkal, énekesekkel, amihez hozzászoktam, és nagyon szeretem.

Korrepetitorként került oda, ami azért érdekes, mert a korrepetitor a hibákra hívja fel a figyelmet, ez pedig a karmester munkájának a jelentős részét is kiteszi.

Jó esetben így működik a dolog. Ha a karmester tanult zongorázni, az egy nagy előny, mert a zongora mellett tud készülni a szereplőkkel. Ez nagy segítség egy produkciónál. A karmester és a korrepetitor kapcsolata az egyik legfontosabb a felkészülés folyamatában. Amikor jól megy a munka az Operaházban, akkor a karmester összehívja a darabban részt vevő korrepetitorokat, hogy „így és így gondolom nagyjából”, és megmutatja nekik, aztán ők a szerint tanítják az énekeseket.

Visszatérő kérdésem: kell-e, hogy az adott karmester egy hangszeren jól játsszon? Keller András, a Concerto Budapest karmestere kiváló hegedűművész, Vásáry Tamás, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának dirigense kiváló zongoraművész, és ezt még sorolhatnám, de vannak ellenpéldák is. Ön mit gondol erről?

Én egy zongoristához képest nem játszom jól, egy karmesterhez képest igen.

Önről azért köztudott, hogy remek zongorista...

Voltam régen, de nem hiszi el, erőlködöm. De rendszeresen gyakorolok. Ha olyan darabról van szó, megtanulom. Visszatérve a kérdésre: nincs jó recept!

Természetesen egy hangszeres anyagszerűbben tud foglalkozni a darabbal, és praktikusabb tud lenni, de van kivétel, amely erősíti a szabályt. Azt gondolom, hogy egy hangszerrel való kapcsolat fontos, aki játszik hangszeren, az megszimatolja, hogy milyen nehéz hangot képezni.

Ez szó szerint értendő. Egy karmester munkájában döntő lehet, hogy ha a saját bőrén érzi, hogy egy szólókürtös vagy egy énekes a két hangszalagjával mit tud megszólaltatni. Leegyszerűsítve adtam elő a dolgot, de tempóválasztásban is lehet jó tanácsadó, ha valaki egy hangszert birtokol.

Fotó: Mudra László - Origo

Ha már tanácsadás: egy vezetőnek nehéz dolga van, hogy hagyja-e magát befolyásolni. Ön mennyire lágyszívű egy énekessel vagy egy hangszeressel, hajlandó kompromisszumokat kötni?

Konkrét történetem van: nemrég elhunyt karmester kollégám, Lukács Ervin mondta nekem egyszer, hogy: „Az a bajod, hogy nem tartod a három lépés távolságot.”

És valóban nem?

Nálam ez születési adottság. Meg is mondtam neki, hogy nekem ahhoz újra kéne születnem, hogy másként legyen. Haverkodok.

Lukács Ervin olyan is volt, aki megtartotta a távolságot?

Nem, azért őt is meg lehetett szólítani. De, amit a szememre vetett, abban van igazság, de nagyon sokat köszönhetek annak, hogy nem tartottam a három lépés távolságot, mert sok zenészkollégám jön oda hozzám, és kérdezi, hogy: „Te, ezt miért így csinálod, miért nem inkább úgy?” Nem tudja elképzelni, hogy ebből mennyit profitálok.

Mostanában egyébként túl nagy tisztelettel öveznek a fiatal kollégák, ez zavar, és ezt meg is szoktam mondani.

Át is gondolja, amiket mondanak önnek?

Abszolút! És aztán tudok belőle mazsolázni. A karmester egy magányos szakma, és általában nincs visszajelzés.

Ha már magány: úgy hírlik, hogy nemcsak az interjú elején említett próbán volt az utolsó, aki elhagyta a termet, hanem általában így van ez.

Én azért szeretek zongora mellett találkozni az énekesekkel, mert akkor meghallgatom, hogy ők mit gondolnak. Lehet, hogy, jobb, mint amit én.

Fotó: Mudra László - Origo

Meghallgatja, amit mond, énekelve?

Igen, énekelve. Aztán persze dumálunk róla. Ez egy nagyon közvetlen dolog.

A jó énekes-karmester kapcsolat, az egy egészen intim dolog. Nők esetében olyan, mintha nőgyógyászhoz mennének. De ez oda-vissza működik.

Ebben persze nagy szerepet játszott, hogy az életem jelentős részét az egyik legnagyszerűbb énekes mellett töltöttem (Kovács János felesége, a négy éve elhunyt Liszt Ferenc-díjas Sudlik Mária, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, érdemes művész volt – a szerk.), aki ráadásul prototípusa volt az ösztönös zseninek, aki mindenféle instrukció nélkül beletalált a lényegbe.

Melyik énekest szereti, aki, ahogy ön fogalmaz, „ösztönösen beletalál”, vagy akit egy kicsit formálni kell?

Nincs választanivaló.

Akkor máshogy kérdezem: melyik típussal szeret jobban dolgozni?

Azzal kell dolgozni, aki megkapta a szerepet. Méghozzá a legnagyobb szeretettel és empátiával. Igazából inkább úgy fogalmaznék, hogy amikor olyannal találkozom, aki muzikális, szép hangja van, és beveszi előbb-utóbb a szerepet, és ösztönösen rátalál valamire, ami sokkal magasabb rendű, mint amit én tudok a dologról, az ilyenre rácsodálkozom. És tudok erre konkrét példákat mondani. És nem azért nem a mai korosztályból fogok, mert ma nincsenek, hanem mert tartok attól, hogy kihagyok valakit, illetve, amikor felnőttem, nagyon sokan voltak ilyenek,

a feleségemen, Sudlik Márián kívül ilyen óriás volt Melis György, illetve Komlóssy Erzsébet. Többet tudtak egy-egy operáról, mint 20 karmester és 25 zenetudós együttvéve.

És nem is biztos, hogy tudták azt, hogy mit tudnak. Békés András isteni főrendező volt annak idején, azt mondta nekem egyszer, hogy „a színpadi intelligencia köszönőviszonyban sincs a hétköznapi intelligenciával”.

Miután elvégezte a Zeneakadémiát, milyen lehetőségei voltak?

Simon Albert, az akkori legendás muzsikus, aki a Zeneakadémián zenekari órát tanított, fölajánlotta, hogy ad nekem maga mellett egy tanársegédi állást, a másik tanárom, Kóródi András pedig azt mondta, hogy egy évet kötelezően töltsek el az Operában, aztán, ha nem tetszik, le is út, fel is út.

Az igaz, hogy a disszidálás azért nem merült fel soha, mert azt mondta, hogy minden este az Operában akar lenni?

Ez sokkal szebb, mint az igazság! Nem voltam az a típus, aki jön, lát, győz. Igaz, hogy fiatalon végeztem a Zeneakadémián, akkoriban még csak ötévente volt karmesterképzés, és én korengedménnyel, egy évvel korábban kerültem be, 17 évesen. De én nemhogy nem voltam kész karmester, nem is gondoltam rá, hogy dirigáljak, annyira el voltam foglalva a zenével.

Semmi sem állt tőlem távolabb, mint hogy egy ilyen posztot betöltsek, de később az Operában nyolc napra azért elvállaltam, hogy én legyek a főigazgató, hogy egy szörnyedvény ne tudjon tovább irtani.

De egyébként mindig beosztott vezető voltam. A korrepetitor nem egy alsó szint, hanem egy feltétel, hogy jó karmester lehessen valaki. Az én esetemben soha nem merült fel, hogy valaki az ellen legyen, hogy előreléphessek.

Fotó: Mudra László - Origo

Megelőzött, előbb ideért az interjú helyszínére, és amíg rám várt, egy partitúrát nézegetett. A zene az élete minden pillanatát kitölti?

Sarkítva, de így igaz. Most egyébként egyetlen szabad percem sincs, de ha van, azért megpróbálok lazítani.

Mivel tud lazítani?

Szeretek elmenni, a barátaimmal összejönni, vagy úszni. Tulajdonképpen lazításnak tartom azt is, ha egy próbán vagyok...

Bocsásson meg, de a munkát említi, mint lazítást?

Egy zenekari próbán a kollégáimmal nagyon lazán tudunk együtt lenni. Nem munka közben, hanem a szünetben vagy a próba után.

Jó, de akkor mi a munka, ha ez a lazítás?

A munka az maga a próba, és aztán az előadás. Nem követendő példa, amit én csinálok. Nehogy azt higgye, hogy álszerény vagyok, ám

miután rájöttem arra, hogy értek a karmesterséghez, de azt is tudom, hogy kevés vagyok hozzá, állandó belső kényszerem van, hogy közelebb jussak az adott szerzőhöz és a darabjához.

Most például, amit látott: a rádió zenei együtteseivel készülünk Muszorgszkij utolsó operájának, a Hovanscsiná-nak az előadására, amit Bojti János barátom hangszerelt, és tulajdonképpen egy ősbemutató lesz. Iszonyatos mennyiséget kell rá készülnöm, hogy egyáltalán megközelítsem a dolgot. A taxiban is előveszem a kottát, meg a szótárat. Óriási pánikban vagyok.

Én azt hiszem, hogy most egy kicsit túloz!

Nem, tényleg!

Az ön rutinjával is lehet pánikolni?

Persze! Rutinból nem lehet megélni. Minden darabhoz újra kell kezdeni a dolgot. Ezeket ne vegye túlzásnak, tényleg erről szól a szakma.

Közel húsz éve azt szajkózom, hogy a karmesterség egy szélhámosság, nem kell hozzá egyéb, csak megnyerő fellépés, jó koreográfia, és meggyőzőnek tűnő instrukciók sora, és különösebb képzettség nélkül kész a karrier. Ezért van az, hogy nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy ne veszítsem el a hangszert, a zongorát.

A karmesterversenyt is parasztvakításnak tartom, Kobajasi Kenicsiró és Medveczky Ádám nem azért lettek kiváló karmesterek, mert megnyerték azt, hanem mert tehetséges és szorgalmas emberek, akik komolyan veszik a szakmát. A közönség, meg a szakma is hajlamos belelátni többet. Amitől még a maradék hajam is égnek áll, amikor a karmestert, meg a díszlettervezőt alkotónak hívják. Hát kérdem én, hogy akkor ki Verdi vagy Puccini?

És, mi az a pont, amikor megnyugszik?

Vannak olyan darabok, amik már könnyebben megközelíthetőek számomra. Azokra is nagyon készülök, de azoknál általában az utolsó zenekari próbán már megnyugszom. Azért van bennem frász, de nem nagy.

A premierre már nyugodtan megy ki?

Igen, ha sikerült megfelelő felkészülést biztosítani hozzá. Ez a mostani egy új feladat, én a Hovanscsiná-t más hangszerelésben és átdolgozásában csináltam, amit, ha most kellene csinálnom, akkor biztos hamar felfrissíteném. Ráadásul akkor magyarul csináltuk. Most orosz nyelvű lesz az előadás, orosz vendégművészekkel, felirattal, és ez borzasztó nagy tehertétel, mert tudnom kell minden szót.

Fotó: Mudra László - Origo

Hisz abban, hogy ha a főpróba rosszul sikerül, a premier jó lesz?

Babonás vagyok, mint egy állat!

Mondjon példákat!

Volt babonám az, hogy a portás, egy nagyon kedves idős hölgy, minden este háromszor bal térddel fenéken billentett.

Térddel...

Ez nagyon fontos, hogy bal térddel, és háromszor! Most már nem dolgozik ott az a hölgy, de fohászkodok szépen.

Van olyan babonám, hogy ne sikerüljön jól a főpróba, mert akkor biztos, hogy az előadás megy tönkre. Ami, persze, tudom, hogy egy baromság.

De mindesetre egy olyan műfajban vagyunk az Operában, ahol igazából semmi nincs bebiztosítva. Rengeteg ember munkájából születik az előadás: a világosító, a hangosító, a súgó... Annyi mindenen múlik, hogy én magamat hiába készítem fel, történhet bármi.

Mennyire befolyásolja a közönség reakciója?

Végtelenül örülök, ha jót csinálok, és elszomorít, ha közönybe fullad.

Ilyenkor változtat?

Én mindig változtatok.

Eleve az előadást minden szempontból az elején megváltoztatom úgy, hogy az énekesnek, énekeseknek az a legideálisabb legyen. Föl kell ismerni az előadók képességeit, és ahhoz kell mindent igazítani.

Ez úgy tűnhet egy külső szemlélő számára, hogy ez tilos, a mű egy adott dolog, és a karmester nem térhet el, attól, ami le van írva, és túl kompromisszumkész az, amit én képviselek, ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy

nincs annál nevetségesebb, ha a karmester gyorsabb tempót vesz staccato állásnál, ahol a klarinétosnak vagy a kürtösnek nem mozog gyorsan a nyelve. Hiába írta be a szerző, hogy a lehető leggyorsabb tempót kell eltalálni. A célravezető az, ami gyorsnak tűnik, de az illető muzsikus el tudja játszani.

Ez vonatkozik az énekesekre: ha kishangú, akkor halkabban kell játszani, hogy érvényesülni tudjon, hiába van a partitúrába fortissimo írva. Ez nem az én kitalációm. Én tanúja voltam annak, hogy Ferencsik János, aki legendás alakja volt a magyar karmester-társadalomnak, Otelló-t dirigált, a feledhetetlen emlékű Simándy Józseffel a címszerepben.

Simándy nem volt igazi hőstenor, de szenzációs volt egyáltalán az éneklése, a hangi adottságai, mindene, és a színpadi jelenléte is. Ott bizony, amikor magas hangot énekelt a harmadik felvonásban, Ferencsik beíratta az egész zenekarnak, hogy itt vissza kell venni a hangot.

Ezt az ember nagy elődöktől is átveheti, vagy meg is tapasztalhatja. Ez nem azt jelenti, hogy mindent feladok, ami a kottában van.

Van még egy megoldás, ha a klarinétos nem tudja a staccatót abban a tempóban eljátszani...

Lecserélni. Na, én nem ez típus vagyok.

Fotó: Mudra László - Origo

Hogy áll a naptára, idén még van szabad hely?

Nyáron lesz egy szabad másfél hónapom. Akkor nem kértek fel semmire, viszont több felkérésem van már a következő évre is.

Pillanatnyilag az a veszély nem fenyeget, hogy abba kell hagynom a zenélést. Három és fél éve elment a párom, és a magányt nehezen bírnám, ha nem dolgoznék.

Ez a műfaj áldás rám nézve, hogy kollégák között vagyok, emberi kapcsolataim vannak, és nyugdíjas létemre azzal foglalkozom, ami a hobbim.