A kortárs tánc világhírű művésze, aki körül megáll olykor a levegő

Bozsik Yvette, Bozsik Yvette társulat, Kabaré - elvágyódás két részben
Kabaré - elvágyódás két részben
Vágólapra másolva!
A Kossuth-díjas táncos, koreográfus, színész, rendező hamarosan egy korábbi darabjának, az Oidipusz-nak a felújításában tér vissza a színpadra a Művészetek Palotájában. Bozsik Yvette a címszerepet játssza majd. S bár tavaly töltötte be az ötvenet, jelenleg balettórákkal is készül a feladatra. A Táncművészeti Egyetemen a koreográfus szak vezetője, a Kaposvári Egyetemen színészosztálya van. A Nemzeti Színházban több rendezése színre került, a Vidnyánszky Attila által színpadra állított Tragédiá-ban pedig koreográfusként működött közre. Saját társulata tavaly volt huszonöt éves, szinte az egész világot bejárták már, számos fesztiváldíjat elnyerve. Bozsik Yvette az Origónak beszél pályakezdéséről, művészi útjairól, s arról, miként vált kirekesztetté a szakma egy bizonyos részének szemében, akik korábban még körülrajongták.
Vágólapra másolva!

Bizonyára nem véletlenül, de az időrendhez visszatérve: 1992 és 1993 között Szegeden készített több koreográfiát Imre Zoltán felkérésére. Miként került kapcsolatba a Szegedi Nemzeti Színház akkori balettmesterével, a Szegedi Kortárs Balett megalapítójával?

Elhívtam egy szólóelőadásomra a Szkénébe. Utána mindenkinek elmesélte a szakmában, hogy itt ez a lány, aki tojásokat szül a színpadon, és nagyon tehetséges, majd olyan lehetőségeket kaptam tőle Szegeden, hogy magam is alig hittem. Addig én csak pár lánynak csináltam koreográfiát a Természetes Vészekben, ahhoz képest Szegeden rám bízták a Giselle színrevitelét. Abszolút modern előadás lett, de gazdag kiállítású: Khell Zsolt volt a díszlettervező, elképesztő látványvilágában még lift is működött. Megcsináltam Erik Satie zenéjére a Josef K. szerelmei-t, amelyben Juronics Tamás, Pataki András, Zarnóczai Gizella voltak a főszereplők. Összesen három produkciót készítettem Imre Zoltánnak köszönhetően, aki legalább olyan meghatározó mester a számomra, mint amilyen Paál István. Egy év után eldöntöttem – részben a szegedi impulzusok hatására –, hogy létrehozom a saját társulatomat.

Akkoriban könnyen ment az ilyesmi?

Szerencsém volt, hogy Zsámbéki Gábor befogadott a Katona József Színházba. A színház művésze, Vajdai Vilmos beszélt rólam neki először, aki mindig nyitott volt az alternatív szcénára. Számított, hogy még 1992-ben volt egyszer közös fellépésünk Ausztráliában az Adelaide Fesztiválon a Katona társulatával. A saját csapat megteremtéséhez az is fontos volt, hogy a Természetes Vészek idején sikerült külföldi kapcsolatokat építeni. A kilencvenes évek elején a kortárs tánc még nagyon marginális helyzetben volt, a fővárosban addig jószerével csak a Szkénében tudtunk fellépni – ami a színházat igazgató Regős Jánoson múlott. De akkoriban még olyasmi is megesett, hogy amikor az édesapám meglátott az üvegdobozban, elég botrányosan próbált meg kiszedni belőle az előadás közben.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Voltaképpen mi hajtotta a saját csapat irányába?

A Természetes Vészekből való kiválásom belső válsággal is együtt járt. Gyuri gyakran az éreztette velem, hogy nélküle belőlem nem lesz senki. Mégis erősebb volt a bizonyítási vágyam. Amikor egy lányt szélsőségesen drámai helyzetbe kellett hozni egy filmben vagy a színpadon – például el kellett ásni, le kellett vetkőztetni –, rendszerint rám gondoltak. De, mert engem izgatott a műfaji sokszínűség, arra is rájöttem: a szenvedés sem lehet a kizárólagos „műfajom”. 1993-ban csináltam meg Az estély című darabomat Sartre Zárt tárgyalás című műve alapján, a Katona József Színházzal koprodukcióban, és több díjat nyert az edinburghi fesztiválon –, és lényeges eleme volt a humor. Vagyis saját csapat felé vitt annak felismerése, hogy mindazt, ami aktuálisan foglalkoztat, saját struktúrán belül tudom legszabadabban megvalósítani.

A Lány, kertben című előadás mellett több darabjában is visszatérő motívum a saját sorsa.

A műveim úgy változtak, ahogy én változtam – de nem tudatos koncepció szerint. Az érzéseim vezetnek, s közben gyakran használom fel az életem különböző helyzeteit – fiatalon a szerelmeimet, csalódásaimat, idősödve az engem érintő társadalmi témákat is – az alkotás során, hiszen azokban autentikus vagyok. És ahogy egy musical karcos is lehet, úgy a humor is átszőheti a karcosabb helyzetek kapcsán megfogalmazódó színpadi önreflexiókat. Az sem baj, ha megjelenik a táncszínpadon a szépség. Univerzális értelemben gondolom: a nem megfogalmazható szépséget szeretem. Ez vezetett el a gyerekelőadásokhoz, amelyek abszolút örömforrások.

Oidipusz, középen Feledi Jánossal Fotó: Horváth Judit

A kortárs tánc idővel kikerült a marginalitásból. Az ön munkásságának is több olyan, nagyközönség által kedvelt alkotása is van, mint például – hogy csak egyet említsek – A varázsfuvola modern feldolgozása, mely táncjátékot 2006-ban vitte színre a Müpában. Evidens volt, hogy ideje lenne rendezni is, prózai színészekkel együtt dolgozni?

Volt bennem késztetés, de azért sem volt evidens, mert nálunk még mindig nehezen fogadják el a női rendezőket. Már a Katonában a színészekkel és a táncosokkal hoztam létre közös produkciókat. Az első komoly rendezői sikerem a centrál színházi Cabaret volt 2010-ben.

A sikernek országos híre lett. Annak is, ami a következő évben történt. Az akkori kulturális államtitkár, Szőcs Géza felajánlotta önnek és Markó Ivánnak a Trafó működtetését, ha az állam átvenné az intézményt. Ön nem mondott kapásból nemet, de a személyét ért támadások után igen, ugyanakkor fenntartva a véleményét: saját elképzelése szerint szerencsésebb lenne, ha a Trafóban nagyobb teret kapnának a honi együttesek. Az önt hajdan rajongó újságírók némelyike a Trafó-eset óta egészen egyszerűen nem hajlandó a produkcióit megnézni. Miként élte meg az elmeotthont idéző, amúgy szimptomatikus helyzetet?

Szeretnék majd darabot készíteni a történtek tanulságából, illetve arról a tanulási folyamatról, amit végig kellett csinálnom. Felelevenítve azokat a Ludwig Múzeumban tartott „szakmai” konferenciákat, amik a Trafó megmentéséről szóltak, amelyeken egykori tanáraim, tanítványaim, akik addig nagyon szerettek, egyszer csak ellenem fordultak. A történet félinformációkon alapuló ítélkezésről szólt, ami tőlem teljesen idegen. A magam pályáján természetes, hogy miközben teszem a dolgom, igyekszem senkit sem megbántani, s nem formálok véleményt előítéletek, szóbeszédek alapján. Egyáltalán nem szeretek ítélkezni, inkább segíteni, adni annak, akinek tudok és érdemes.

Konkrétabban?

Említhetem a Nemzeti Kulturális Alaphoz kapcsolódó Imre Zoltán Programot is, melynek egyik kitalálója voltam, s amely százmilliós összegből támogat fiatal koreográfusokat. Mindig igyekeztem erősíteni a kortárs területet, noha folyamatos támadásokat kapok onnan.

Lát bármi rációt az önt ért támadások mögött?

2012-ig azt gondoltam, hogy magam dönthetek a sorsomról, akár arról, szeretnék-e színházigazgató lenni, vagy sem. Akkor szembesültem azzal: ez nem így megy. Pedig a Trafó kapcsán sem a magam érdekeit tartottam szem előtt, hanem valóban a honi együttesek lehetőségeit szerettem volna bővíteni. Ám mifelénk párhuzamos valóságok működnek. Ebbe nem mennék bele részletesebben, mert alkotóként nem akarok a közélet szintjén létezni. A pályám nem erről szól. Annak a görbe utakkal is van egy remélhetőleg felfelé ívelő vonala – de ez persze csak a halálom után lehet egyértelmű.

Mély sérülésekkel járt a „Trafó-történet”?

Újjászületéssel járt. Soha nem voltam öntelt, de művészként mégis felépítettem magam köré egy elefántcsonttornyot. Onnan kizuhanva, túlélve a földet érést: még alázatosabb, még csendesebb lettem. Azóta készített munkáim között van olyan, amelyben előkerül a kitaszítottság állapota – ezt már megtapasztaltam a pályám kezdetén. Ennek a körforgásnak a felismerése vezetett oda is, hogy a görögökhöz fordulva színpadra vittem az Antigoné-t, az Orfeusz és Euridiké-t, az Oidipusz-t. Szerzőik egyetemes igazságokról beszélnek.

A Bozsik Yvette Társulat tagjai: Krausz Alíz, Gombai Szabolcs, Samantha Kettle, Hasznos Dóra, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs, és középen Bozsik Yvette Fotó: Horváth Judit

Nemrég mutatták be társulatával a Seherezádé-t a Budafoki Dohnányi Zenekarral. A Pécsi Balettnek koreografálja éppen a Csipkerózsiká-t. A Nemzeti Színház tavaly még játszotta az ön által színre vitt Az Úr komédiásai című Michel de Ghelderode-darabot, amely Szent Ferenc életét idézi fel. Most is a Nemzeti Színház műsorán van a rendezésében készült Pogánytánc, Brian Friel műve, amely egy ír faluban játszódik a harmincas években, centrumában egy öt nő alkotta családdal. Kaposvári színészosztálya is benne van a Vidnyánszky Attila által rendezett Madách-műben, Az ember tragédiájá-ban – amely produkciónak ön a koreográfusa. Sorolhatnám egyéb munkáit is, más műhelyekben. Az érdekelne: sok műfajúsága mennyi felkészüléssel jár?

Amikor tehetem, olvasok, filmeket nézek, zenét hallgatok. Vagy éppen a történelmet tanulom. Ahogy azt az én nemzedékemnek tanították anno, az sok szempontból ugyancsak egy párhuzamos valóság volt. De a Madách-mű is rengeteg újrafelfedezést hozott, Vidnyánszky Attilától is sokat tanulok, amikor együtt dolgozunk. Ahogy a diákjaimtól is: látásmódot, generációjuk gondolkodását. Ráadásul most balettórákra is járok a felújításra kerülő Oidipusz miatt, amelynek címszerepében térek majd vissza. Ugyanis a családom kedvéért legalább a színpadi jelenlétet szüneteltettem egy ideig.

Párja, Iványi Marcell filmrendező, producer: Mirkó fiuk hétéves. A tizenöt éves Milán az első házasságából született, az ő édesapja Novák Erik festőművész, akinek nevelőapja pedig Cseh Tamás volt. Anyaként mennyire tud jelen lenni a gyerekek életében?

Minden szabadidőmet velük töltöm, s persze kiskorukban a próbákra is magammal vittem őket. Eredetileg a gyerekszínházi produkciókat is nekik csináltam. Milán a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jár dráma szakra, Mirkót épp táncolni tanítom. Nagyon tehetséges, de azt mondta, pillanatnyilag csak tőlem akar tanulni. Van időm anyának lenni, de még a kertünknek, két macskánknak, három kutyánknak, és a kert rendben tartásában „segédkező” két indiai futókacsának is jut a törődésből.

Bozsik Yvette és kisfia, Iványi Mirkó Dorián Fotó: Szabó Gábor - Origo

Főzni tud, szeret?

Az az igazság, hogy az én életemben mindig a csodálatos férfiak főztek. Marcell is remek dolgokat készít, de ötvenéves koromban talán nekem is meg kellene már tanulnom. Szégyellem magam, mert anyukám és apukám is kiválóan főznek. Büszke vagyok paraszti származásomra, vágynám is annak az életmódnak a harmóniáját, jó lenne valamit abból is továbbadni a gyerekeimnek.

Társulata tavaly volt 25 éves, ön pedig – ahogy mondta – 50. Hagyott nyomot önben a két évforduló?

Az ötven igen – jó értelemben. Most már tényleg nem mondhatja senki, hogy még a kislány kategóriába tartozom. Miközben az is jó, hogy kisfiam, de még a kamaszkorú nagyobbik is fiatalon tartanak. A tanításnak is van ilyen hatása. Másfelől ötvenévesen már elég magabiztosan ki merem mondani, mennyi minden van, amit nem tudok. Fiatalon az ember könnyen hiszi, hogy mindent tud.

Tanítványainak arról is szokott beszélni, hogy vannak dolgok, amiket a mesterük sem tud?

Igen, és az ilyen helyzetekből nagyon jó beszélgetések szoktak születni. Az sem rossz – mondom persze iróniával –, amikor azt adhatom át, amit tudok. Öröm fiatalok között lenni, együtt lélegezni velük. Ami azzal is jár, hogy szerzek nekik munkát, vagy visszahívom őket koreográfus asszisztensnek. A kaposvári színészpalántáimat is hívni fogom a rendezéseimbe. A tanítás számomra távlatos feladat, nem ér véget azzal, hogy a növedékek megkapják a diplomájukat. Mélyebb érzések kötnek hozzájuk. Voltaképpen elég sok gyermekem van.