Aki elbújt a Vörös grófnő elől

A Nemzet Művésze, Kossuth-díjas színésznő, kilencedik évadát tölti a Nemzeti Színház tagjaként. A színműirodalom legnagyobb szerepei mellett fesztiváldíjas filmalkotások sokaságában is főszerepet játszott. Sok műfajú művész, anyaszínházában egyebek közt Willy Loman feleségét, Lindát alakítja Az ügynök halála című Arthur Miller-drámában, a Játékszínben pedig Peter Quilter Mennyei hang! című vígjátékában pedig Florence Foster Jenkins, a világ legrosszabb énekesnőjének szerepét játssza. Bánsági Ildikó életének, pályafutásának meghatározó állomásait felidézve azt is elmeséli az Origónak, hogy egykor a fagyott sörön is szokás volt korcsolyázni, mesél oroszországi felmenőiről, hegesztői tapasztalatáról, konzervgyári feladatáról, arról, hogy miként szerződött a Vígszínházhoz, miközben az aranykorát élő kaposvári társulathoz készült. Ahogy azt is elárulja: egy-egy színészi feladata előtt mégis arra kéri a jóistent: adja meg azt a kicsike pluszt, kegyelmi pillanatot, ami segíthet összeforrni a szerepével.

Tud még szaxofonozni?

Sosem tudtam igazán, csak az eredetileg Monica Vittinek írt Szerelmeim című darab kedvéért tanultam meg egy-két futamot. A hivatásom kapcsán került a kezembe a cselló, az okarina is. Ugyancsak a szakma miatt álltam be hegesztőnek egy autóalkatrész-készítő üzembe, majd konzervgyári munkásnak.

Bánsági Ildikó Forrás: Nemzeti Színház/Rózsa Erika

A színművészeti egyetemen ajánlotta valaki a metódust?

A munkások között játszódó 1972-es Makra című filmre készültem, amikor akkori férjem, Jeles András megkérdezte, mit csinálok napközben. Mondtam, semmit, várom a forgatást. Felvetette: addig is tanulhatnék hegeszteni. Ezen elgondolkodtam, majd Bán Ildikó néven beálltam egy Váci úti autóalkatrész-készítő üzembe, ahol a kipufogódobokon tanultam meg hegeszteni. Hasznát vettem a filmben. Amikor két évvel később a Szikrázó lányok-ban, egy konzervgyári történetben kaptam szerepet, már magamtól mentem el a Globus Konzervgyárba. A vezetőség tudta, ki vagyok, de a brigádtagoknak azt mondtam: intézetben nevelkedtem. Elhitték, mert akkoriban még kevés filmben játszottam. A konzervgyárban egy héten keresztül „szippantyúztam”, olykor felsikítva, amikor megláttam egy svábbogarat a paradicsomok között. Első alkalommal le is állítottam a szalagot, de abból botrány lett.

Úgy tudom, hogy királynői szerepre is készült már terepgyakorlattal.

Amikor az Újszínházban megkaptam angliai Erzsébet szerepét A királynő teste című darabban, kiutaztam Londonba, elmentem a Westminsteri apátságba, ahol előbb Stuart Mária szarkofágját találtam meg. Néztem a szép, fiatal ara lenyomatát. Aztán megkerestem Erzsébetet. Húsz percig guggoltam a hihetetlenül kemény arcéle mellett, közben a segítségét kértem a színészi feladatomhoz. Az előadások előtt felidéztem a szarkofágját, elképzeltem, ahogy Erzsébet szobrának arcrésze leválik, teret és időt átszelve megérkezik az Újszínházba, és ráilleszkedik a saját arcomra. Ha csak lehet, mindig kitalálok valamit, ami hozzáad valami pluszt a szerephez.

Gyerekkorában, családi hátterében is van valami teátrális. Már a szülei találkozásában is.

Édesanyámat a Szovjetunióból, Armavirből vitték magukkal a németek. Ápolónőként dolgozott az ausztriai Stájerban, amikor a frissen behívott, és mindjárt lebetegedett apám kórházba került ott. Szerelembe estek, aztán hirtelen vége lett a háborúnak. Előbb majdani anyám kelhetett útra, de előtte apám – akivel németül beszélgettek – megadta a címet: Rákoscsaba-Újtelep, Kisvárda utca 42. Amikor Natasa Levasova – anyám leánykori neve – odaért, elmondta apám szüleinek, hogy ő a fiuk, Károly mennyasszonya. Nagyanyám tartózkodóbb volt, de nagyapám beengedte. Anyám azt kérte, ne mondják majd az érkező fiuknak, hogy ott van. Apám három nappal később tért vissza egy reggelen. Anyám még ágyban volt. Nem értette, de kiérezte a szoba előtt zajló beszélgetés hangsúlyaiból, hogy Karcsi mindjárt az orosz nőt keresi. Aztán nyílt az ajtó, belépett a bánatos apám. Anyám felült az ágyban, fülig szaladt szájjal mondta: Itt vágyom Kárcsi! Legalábbis így mesélte az édesanyám, de lehet, hogy valójában németül köszöntötte apámat.

A nagyszüleiről mit lehet tudni?

A dédnagyapám – apai nagyanyám, Bayer Lujza apja – a kőbányai sörgyárnak volt igazgatója. Nagypolgári család volt, kijárt hozzájuk a fodrász, ha bálba mentek. Hat lányuk telente a fagyott sörön korcsolyázott a gyárudvaron. Apai nagyapám a vajdasági Pancsováról származik, eredetileg Krausz Györgynek hívták, később magyarosított Bánságira. Szeretett vadászni, kedves akcentussal beszélt magyarul, például a gyöngy helyett azt mondta, „csoncs”. Ami az orosz felmenőket illeti: anyám nem nagyon mesélt róluk. Soha nem látogatott haza, soha nem részletezte története hátterét. Oroszul sem tanított meg. Az édesapja állítólag kolhozt vezetett. Azt is mesélte, hogy amikor egyetemistaként lovas szánnal bálba mentek, a zongorájukról lekapott terítőt csavarta a feje köré. Odahaza egy repülős tiszt vette volna feleségül, ha nem találkozik apámmal. Megírta az otthoniaknak: csak azért is talpig fehérben ment hozzá apámhoz – ami a Szovjetunióban nem volt szokás. Egyszer elvittük a lányommal a tengerhez, friss rákkal vendégeltük, amit imád, borozgattunk. Gondoltuk, feloldódik, elmesél majd minden régi dolgot, megértjük az összefüggéseket. De ott sem nyílt meg.

Miközben alaposan érezhettük évtizedekig az övéi közelségét.

A háború után volt a levegőben némi „Ruszkik, haza” hangulat, akkor egyesek – persze nem a családban – éreztették, jobb lenne, ha édesanyám engem hátrahagyva maga is távozna. De persze szó sem lehetett erről.

Felteszem: 1948 után nem maradt családi tulajdonban a sörgyár.

Édesapám egy ideig pincérként dolgozott a Vörösmarty téri Flórisban. De nem keresett eleget, ezért előbb dunai, majd tengeri hajókon dolgozott. Apám bátyja 1956 után Ausztráliába emigrált, apám azt tervezte, maga is eljut majd odáig, de ez nem jött össze. Így is huszonhárom év telt el úgy, hogy jórészt távol volt.

Pogánytánc 2018 Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Önnek mennyi jutott a polgári világ értékeiből?

Szokások megmaradtak. Hatéves koromig Rákoscsaba-Újtelepen laktunk, a nagyszüleimnél. Ünnepek idején előkerültek a hangszerek: nagyapa hegedült, apukám tangóharmonikázott, a rokonok énekeltek. Szüleim döntése volt, hogy zenét tanuljak. Hegedűre gondoltak, de a hegedűtanár azt javasolta: talán ne hegedüljek. Jött a zongora. Egy nap anyukám azzal fogadott: otthonra is béreltek egy Bösendorfert. Nem örültem, jobban szerettem volna csibészkedni, biciklizni. Végül kilenc évig zongoráztam, Chopin Cisz-moll keringő-jéig eljutva.

A hit része volt az életének?

Édesanyám – aki orosz nyelvet tanított – nem szorgalmazta a templomba járást. Bayer nagymama segített rátalálni a hitre. Még térdeplőm is volt, azon imádkoztam. Az elsőáldozás ceremóniáját előre eljátszottam. Talán működött mindebben a színészi késztetés is.

Mi vezette még a pálya felé?

Az általános iskolában volt egy tanító nénik, Mimi néni, egykori apáca. Biztatott, mondjunk egymásnak magunk által elképzelt meséket. A többiek a hétköznapjaikból merítették a témákat, én sosem látott könnyes szemű őzikékről találtam ki történetet. Mimi néni egyszer bejelentette: színielőadást csinálunk egy mesedarabból. Biztos voltam benne, hogy én leszek benne a királylány. De én lettem a három sárkány közül a legkisebb. Amikor vége lett az előadásnak, Mimi néni levette a sárkányfejemet, megpuszilt, és azt mondta: te mindig ilyen tehetséges legyél. Megmaradt a fejemben a mondat, de nem tudtam még mihez kötni. Gimnazistaként a Hámán Katóba jártam, a Toldy volt a testvériskolánk, amelynek komoly színpada és színjátszó köre volt. Mindenben benne voltam. A Shakespeare-estben én kaptam Kleopátra szerepét a pamut hajammal. Pedig volt egy másik lány, Czitronyi Judit – sose felejtem el a nevét –, aki karcsúságában, fenékig érő fekete hajával, kígyós diadémjában pont úgy nézett ki, mint Kleopátra. Előadásunk után, az egyik tornaórán odakocogott mellém futás közben a tornatanárnő, és azt mondta: aki színésznő akar lenni, annak azért le kellene kicsit fogynia. Nem voltam kövér, voltaképpen formás is, csak nem igazán volt divatos a testalkatom, meg volt rajtam még egy kevés kölyökháj is. De ami meglepett, az inkább az volt, hogy én színésznő akarnék lenni. Otthon ugyan betanítottam táncolni a szomszéd gyerekeket, és sokat játszottunk színházasdit is – de mégsem erre a pályára készültem.

Bánsági Ildikó Kossuth-díjas színművész, az Arany Medál díj életműdíjasa a közönség által odaítélt Arany Medál díjak átadásán a Bethlen Téri Színházban Forrás: MTI/Kovács Attila

Hát mire készült?

Apukám közbenjárására bejárhattam egy kórházba műtéteket nézni. Agysebész vagy szívsebész szerettem volna lenni, miközben tudtam, hogy tanulmányi eredményeim alapján legfeljebb szakápoló lehetek, esetleg laboráns, vagy hasonló. Aznap este, amikor ki kellett tölteni a felvételi lapot, azt írtam a vonatkozó rubrikába: szülésznő. Aztán lefeküdtem, lekapcsoltam a lámpát, majd a sötétben kivert a veríték. Valami zsigeri késztetést érezve kimondtam: „Színésznő akarok lenni!”

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!