Kettős jelentések között - a világ távolról és közelről
Orosz istván akadémikus
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Nemrég tért haza Jekatyerinburgból, ahol a Jelcin Centerben nyitották meg kiállítását és Sakkparti a szigeten című, itthon már nagy sikert aratott kötetét is bemutatták. Tavaly a moszkvai Non Fiction Könyvvásáron is megismerhették az olvasók a Sakkpartit, Szentpéterváron, Ankarában, Isztambulban, Bresciában és Pekingben láthatta a közönség alkotásait, Guadalajarában és Bejrútban pedig workshopokat tartott. Szinte második otthonává váltak a nagy hazai és nemzetközi fesztiválok, szimpóziumok és kiállítóterek, ahová rendszeresen, visszatérő vendégként hívják. Alkotásait Párizstól Melbourne-ig, Koppenhágától New Yorkig számos egyéni és csoportos tárlaton láthatta a nagyközönség, rangos hazai és nemzetközi elismerések birtokosa és tagjává választotta a világ legelismertebb grafikusait tömörítő Aliance Graphique Internationale is. Grafikái, animációs filmjei, könyvillusztrációi, versei, novellái és regényei egyaránt jelzik kiapadhatatlan kíváncsiságát és kalandos felfedező kedvét, műveit több mint harmincöt éve Utisz álnéven is megtaláljuk. A rendszerváltás történetébe is beírta nevét, ő tervezte az MDF híres 1990-es Tovarisi, konyec! plakátját. Orosz Istvánnal, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművésszel, Balázs Béla-díjas animációs filmrendezővel, érdemes művésszel, a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjával a műalkotások előtt eltöltött idő nyújtotta lehetőségekről, az anamorfózisok lehetséges eredettörténetéről és arról is beszélgettem, hogy grafikusként hogyan került az MMA Irodalmi Tagozatába.
A kezemben tartom az életművéből válogatást nyújtó Az idő látképei című kötetét. Mintha az eltelt idő már gyermekkorától kísérné, hiszen szülővárosában, Kecskeméten 1945 után már régen átírtak minden utcanevet, az Önök Hargita utcája viszont valamiféle helytörténeti Firszként úgy maradt: rólam megfeledkeztek, engem elfelejtettek átnevezni. Hogyan fedezte fel, hogy az idő kapcsolatba hozható a munkái nagy részével?
Előfordult egyszer, hogy egy katalógussal már majdnem elkészültem, amikor eltöprengtem, hogy mi legyen a címe és észrevettem, hogy nagyon sok munkám - ha akarom, talán mindegyik - rezonál az eltelt időre, ami egyébként a kettős jelentésű rajzaimban is megjelenik: ha távolabbról nézzük, akkor egy arc látszódik rajtuk, ha pedig közelebb megyünk, akkor a részletekből áll össze egy tájkép. A közeledés és a távolodás pedig szintén egységnyi idő alatt zajlik le és ettől már nincs is olyan messze az animációs film, ami pedig szintén időbeli műfaj.
Az idő szervező ereje egyébként mindennapi életében is hangsúlyt kaphat, a blogját olvasva az utóbbi időben megnyílt számos kiállítása, workshopokat, előadásokat tartott, konferenciákon vett részt, verseket írt, könyveket illusztrált és grafikákat rajzolt. Hogyan férnek meg egymás mellett a szakmai események, a megrendelésre készült munkák és a szuverén alkotói folyamat?
A kiállítások között fellelhető egyfajta ismétlődés is: a tavaly december környékén Isztambulban nyílt tárlat már ősszel Ankarában is látható volt, tehát abban az esetben a kisujjamat sem kellett mozdítanom. Ugyanez a helyzet a szeptemberi szentpétervári anyaggal, amelyet idén januártól Jekatyerinburgban állítottak ki, úgyhogy kérnék némi aggódó tekintetet, mert szörnyű idő van kinn. Szeretek jönni-menni a világban és ha valahová elhívnak, akkor általában elvállalom. Azt hiszem, Afrika kivételével minden földrészen csavarogtam már. Ezeknek az utaknak nincs előre meghatározott, vagy eltervezett íve, szinte mind a véletlen nyújtotta lehetőségek. Természetesen tudom, hogy milyen munkákat szeretnék megcsinálni, de hogy valóban képes leszek-e rá, az csak később derül ki. Miután az Iparművészeti Főiskolára jártam, eredendően alkalmazott művész vagyok, és a munkáim zöme, bár egyre kisebb arányban, de mégis megrendelésre készül. Ahogyan telt az idő, megengedhettem magamnak anyagilag is, hogy ne vállaljak el mindent, hanem a „saját ügyeimmel” is foglalkozzam, így az előbbiek valamennyire csökkentek és most már jól megférnek együtt.
Az alkalmazott grafikusi tevékenysége szükséges velejárója volt annak, hogy egyre nagyobb teret adjon az autonóm munkáknak?
Tény, hogy amikor azt éreztem, nagyobb biztonságban vagyok, akkor kezdtem el igazán ezzel foglalkozni. Nyilván, ha az ember egy családot tart el, akkor közben arra gondol, hogy olyan munkákat vállaljon, amelyek anyagilag is megérik.
Említette a családját, hogyan emlékszik az édesapjára? Azért is kérdezem, mert Orosz László irodalomtörténészi szakterülete alapvetően a felvilágosodás és a reformkor volt. Az Ön rajzain számos alkotó arca megjelenik, akik édesapja munkásságának részét képezték, többek között Katona Józsefé.
Valóban szorosan kapcsolódik apuhoz, másrészt, nyolc-tíz éves koromban, amikor eszméltem, éppen Ady Endrével foglalkozott, mert az Ady-bibliográfiát szerkesztették Vitályos Lászlóval. Ebből fakadóan apu a verseken túl Ady hihetetlenül sok cikkét és publicisztikáját is ismerte. Jókairól nem is szólva. Gyerekként
óriási élmény volt számomra, ahogyan anyuval ültek egymás mellett és a Mire megvénülünket olvasták egymásnak, hogy a különböző szövegkiadásokat ellenőrizzék és feltehetően ezek az élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy irodalommal is foglalkozom.
Bevallom, egy eléggé zárkózott pasasra emlékszem, akitől nagyon sokat tanultam anélkül, hogy tanított volna. Könyvekkel bástyázta körül magát, amelyek jelképesen fizikai védelmet is nyújtottak számára. Egy időre börtönbe is zárták az 1956-os forradalom és szabadságharcban vállalt szerepéért és a szabadulása után eleinte tanítani sem engedték őt. Egészen kisfiú voltam még akkor, és érdekes módon nem a rossz élmények maradtak meg bennem. Az persze furcsa volt, hogy apu nincs otthon, de hogy a család ne omoljon össze, az akkor már hozzánk költözött nagymamámhoz az összes ismerős, meg az ismerősök ismerősei eljöttek, hogy horgoljon nekik csipketerítőket, hímezzen párnákat, mert nagymama nagyon szépen kézimunkázott, és ebből éltünk. Ha belém szorult valami kézügyesség, azt kizárólag neki köszönhetem. Az irodalmi hatások egyébként Dórával közös animációs filmjeinkben is megjelennek (Keresztes Dóra Ferenczy Noémi-díjas festő- és grafikusművész, Balázs Béla-díjas animációs filmrendező, Orosz István felesége – a szerk.), első közös filmünk, a Holdasfilm Weöres Sándor Holdaskönyv című kötete alapján készült, népi mondókák hatására Garabonciák címmel rajzoltunk animációt, A sótartó felét pedig Örkény István groteszk világa inspirálta.
Már a kezdetekkor kialakult máig tartó alkotói kapcsolata feleségével, aki az Idő látképeiért 2016-ban a Szép Magyar Könyv díjat is elnyerte.
Dórának sok Szép Magyar Könyves díja volt már az illusztrációiért, de ez az első, amit könyvtervezésért kapott. Mint az Iparművészeti Főiskolán frissen végzett grafikus pár, a nyolcvanas évek közepén rendeztük első közös tárlatunkat a Pesti Vigadóban, amelyet számos más közös munka követett, 2017-ben pedig, több, mint harminc évvel azután ismét láthatóak voltak mindkettőnk munkái az MMA székházának kiállítótereiben.
Szintén a nyolcvanas évek közepén vette fel az Utisz (magyarul: Senkise) álnevet. Odüsszeusz, a nyughatatlan utazó, a szüntelenül kíváncsi használta, amikor kiszúrta az óriás Küklopsz egyetlen szemét. Kernács Gabriella tanulmányában azt írja, választását „úgy is értelmezhetjük, hogy szeret megvívni – munkáiban – mindazokkal, akiknek túl kevés szemük van a látásra”. Miért vált Utisszá?
Akkoriban több Orosz István is dolgozott a magyar kulturális életben, így időszerű volt, hogy más néven jelenjek meg. Nem is én találtam ki, egy barátom javasolta. Később belegondoltam, hogy valóban eléggé praktikus az Utisz,
benne van a kettős jelentésű műveimet jellemző optikai illúzió „szemkiszúrása", és valljuk be, a plakát valóban drasztikusan „szemkiszúró" műfaj,
ahhoz is passzolt a dolog, ezért köszönettel elfogadtam és azóta is használom.
Többek véleménye szerint az utóbbi évtizedekben alapjaiban változtak meg a plakátkészítés céljai és eszközei. Amikor elkezdett vele foglalkozni, az Ön számára mit jelentett a plakát?
A főiskolán azt mondták, hogy ez a huszadik század igazi művészete. Bevallom, engem kissé zavart az átpolitizált propagandisztikus jellege, számomra túlontúl közvetlenül szólította meg az embereket, szinte beléjük kapaszkodott az utcán. Amikor az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, a tervező grafika szakon belül, akkor úgy hívták, hogy tipografika, két ágazat volt, a könyves szak és a plakátos szak. Engem a plakátosokhoz vettek föl, de ha választhattam volna, amire nem volt lehetőségem, akkor lehet, hogy a könyv mellett döntök. A diplomamunkám a kecskeméti Katona József Színház átfogó dizájnterve volt, színházi plakátokat, díszletterveket, műsorfüzeteket, jegyeket terveztem. Később nem tipikus plakátokat próbáltam megalkotni, azzal a céllal, hogy kettős jelentésükkel mást közöljenek annak, aki messziről észreveszi és megint mást lásson benne az, aki közelről szemléli. Ez a szokatlanság erejével hatott. Egy mexikói szakmai találkozón megkértek, hogy mondjam el, hogyan lehet jó plakátot készíteni, és azt feleltem, hogy
próbáld megfogalmazni egy mondatban, hogy mit akarsz a plakáton elmondani, utána nézd át azt a mondatot, mert mindig lesznek benne olyan szavak, amelyek fölöslegesek
. Húzd ki, olvasd el újra, hiszen még mindig találsz majd benne lényegtelen szavakat, és ha már egyetlen betűre sincs szükséged, akkor kész a plakát.
Úgy tudom, elkészült grafikái, plakátjai szemlélőitől, animációs filmjei nézőiről feltételezi, hogy partnereivé válnak a közös gondolkodásban, ha úgy tetszik, az Ön által bejárt alkotói út megfejtésében.
Ketté bontanám a dolgot. A kettős jelentésű grafikáimnál a művel eltöltött idő lehetőségét ajánlom a szemlélő számára, hogy közelebbről és távolabbról szemlélve kibontakozhasson előtte a rajz és értelmezze a látottakat. Ez talán udvariasabb gesztus, hiszen bármikor úgy dönthet, hogy tovább megy, mert nem érdekli. Az animációs filmnél viszont, ha már leült és elindult a film, azt egy drasztikusabb lépéssel szakíthatja csak meg. Az autonóm munkáknál, amelyeket nem megrendelésre készítek, kevésbé gondolok a nézőre, bevallom, nem mindig jut eszembe, hogyan fog hatni. Inkább arra figyelek, hogy bizonyos dolgokat meg tudok-e úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebb hiányérzetem maradjon utána.
Alkotásai között kiemelt helyet foglalnak el az anamorfózisok, a felismerhetetlenné torzított képek, amelyek csak egy bizonyos szögben a képre helyezett, többnyire tükörhengerben láthatók ismét. Tovább fejlesztette az anamorfózist, az Ön művein az eredeti képek is értelmet nyernek. Behatóan vizsgálja mindennek kultúrtörténeti hátterét is. Hogyan halad az erről szóló könyvével?
Az egész úgy kezdődött, hogy Haiman György főiskolai tanszékvezetőm, aki könyvtervező tipográfus volt, felajánlotta, hogy ha írnék az anamorfózisról, akkor szívesen készítene az írásaimból egy könyvet. Leültünk, írogattunk, tervezgettünk, de sajnos meghalt. Korábban is mondta, hogy igyekezzek már, mert ő sem lesz örökéletű, de nem vettem komolyan, és itt maradtam ezzel a félig megírt művel. A követ és a fáraó című könyvem egy fejezete az anamorfózisról szóló kötetnek, hiszen Holbein Követek című festménye a legelső híres anamorfózist ábrázoló kép és a könyv tulajdonképpen az ő képére alapozva az anamórfózis kialakulását kutatja.
Közelebb kerültek a művészettörténészek ahhoz, hogy honnan származnak az anamorfózisok?
Egyesek szerint az első anamorfózisokat Kínában rajzolták és úgy kerültek át Európába, hogy I. Mehmed török szultán birtokában lévő kínai anamorfózisokat egy francia festő lefestette, és ő hozta el hozzánk.
Hogyan hangzik a másik változat?
Úgy, hogy Európából kerültek át Kínába, már csak azért is, mert Kínában abban az időben azt a fajta perspektívát, ami az anamorfózisok elkészítéséhez szükséges, egyszerűen nem ismerték.
Önnek mi a véleménye?
Amikor az anamorfózis megjelent, már viszonylag intenzív volt az Európa és Kína közötti kulturális kapcsolat, legalábbis a kereszténységet terjesztő barátok révén. Szerzetesek utazgattak föl-le a Selyemút nyomvonalán, és természetes, hogy vittek magukkal néhány dolgot Európából. Tudjuk, hogy bizonyos európai szerzetesműhelyek foglalkoztak az anamorfózis kialakításához szükséges perspektívával és rendelkeztek az ehhez elengedhetetlen geometriai ismeretekkel, tehát szerintem nagyon is elképzelhető, hogy ők vitték Kínába az anamorfózis ideáját, technikáját, trükkjét és nem fordítva érkezett. Jó néhány történész próbálja menteni a dolgot, és valóban, le a kalappal előttük, mert a kínai anamorfózisok zöme abban az időben meglehetősen obszcén és pornográf képeket tartalmazott, és furcsa lenne, ha a kínaiak ilyesmiket tanultak volna a szerzeteseinktől, úgyhogy talán jobb, ha maradunk a kínai eredetnél... Ha már lehetőségem nyílt Oroszország mellett Törökországban az Akadémia támogatásával bemutatni a műveimet, elkészítettem azt a bizonyos kínai, később a török szultán udvarába került anamorfózis rekonstrukcióját, amit ki is állítottunk. Az én török barátom, az ottani tárlataimban munkatársam, Kemál, mostanában azon töri a fejét, hogy ezt köztéri anamorfózisként is megjelenítsék.
A fentieken túl melyek azok a munkák, tárlatok, események, amelyek meghatározzák a közeljövőt?
Folyamatosan dolgozom, januárban Zalaegerszegen volt egy kiállításom, aminek igazán örültem, mert ez volt az első alkalom, hogy megjelenhettek ott a műveim. Kiváló barátom, Kiss Benedek kért meg, hogy illusztráljam a verseskötetét, és a Magyar Művészet folyóiratban nemrég megjelent egy írásom Részlet a Páternoszter című készülő regényből címmel, ebből már sejteni lehet, hogy készülök egy Páternoszter című új kötettel... Az írással több időm elmegy, mint a rajzolással, de nem mondhatom, hogy nem szívesen csinálom.
A grafikáknál nagyjából látom az eredményt, a szöveg valahogyan önmagát írja,
pedig azt gondolná a gyanútlan szemlélő, hogy könyvet írni egészen racionális tevékenység. Az én esetemben ez nem teljesen így van, még akkor sem, ha a végeredmény úgy néz ki, mintha egy logikus felépítmény lenne.
Ezt talán alátámasztja, hogy a köteteiről megjelenő recenziók is óvatosan bánnak a műfaji behatárolással, mintha a grafikáiban tetten érhető többrétű jelentéstartalom, vagy kétértelműség az írásaiban is megjelenne.
Valóban szeretném, ha a rajzaimnak, és az írásaimnak valamilyen közük lenne egymáshoz, a most készülő könyvemben a vizuális háttér szintén kiemelt szerepet kap.
Ha már a beszélgetésünk jó része az irodalom köré szerveződött, árulja el: grafikusként és animációs filmrendezőként hogyan került az Irodalmi Tagozatba?...
Az Akadémiához fűződő kapcsolatom a kétezres évek elején kezdődött, amikor meghívtak és nem sokkal később Makovecz Imre ajánlotta fel, hogy vállaljak mellette egyfajta ügyvezetői tisztséget. Talán nem csak azért tette ezt, mert szerette, amit csinálok, hanem mert tagja voltam a másik akadémiának, a SZIMA-nak, s valami közeledésben reménykedett. Legalábbis én így képzeltem. Szerveztünk ugyan néhány közös tárlatot, de az összeborulás elmaradt. Akkortájt volt a 2004-es népszavazás a határon túli magyarok honosításáról és annyira elszomorított az eredmény, hogy felvetettem, bővítsük a tagságot annyi határon túli művésszel, mint ahányan az anyaországi tagok. A népszavazás vasárnap volt és hétfőn az elnökség már meg is szavazta a javaslatomat. Tudom, hogy sokan meglepődtek, hogy amikor az Akadémia köztestületté vált, én az Irodalmi Tagozat tagja lettem és nem a Képzőművészeti vagy az Iparművészeti vagy a Filmművészeti Tagozatot választottam. Ez részemről demonstráció volt, még ha nem is nagyon vették észre. Az Akadémiában azt szerettem legjobban, hogy együtt voltak a különböző műfajok képviselői, az irodalmár szót értett a zenésszel, a képzőművész a filmessel, az építész a színésszel. Amikor a tagozatok megalakultak, attól féltem, ez meg fog szűnni. Szóval amikor 2011-ben azt mondták, hogy mindenkinek választania kell, talán magamat is meglepve, beültem az irodalmárok közé.
Gondolom, azért ebben volt némi személyes inspiráció is...
Persze, voltak már versköteteim, voltak novelláim, de azért éreztem, hogy illik valami újat is felmutatnom, úgyhogy gyorsan megírtam négy könyvet, s ahogy már elhangzott, most is egy regényen dolgozom. Nem vagyok én annyira léha alak, hogy ha már ott vagyok, ne csináljak semmit.