Forradalmárok, ávósok és A Nagy Ho-ho-ho-horgász

2019.02.03. 09:42

Megúszta, de utcán volt megint.

Egy fiatal költőt jobban érdekelt a fix fizetésnél, hogy meg-megjelentek a versei. A hatvanas évek közepén aztán Kormos István bevitt a kiadóba, ahol bekerültem egy nagyon komoly csapatba. A kirekesztett írók közül olyanok találtak menedéket akkoriban a gyerekirodalomban, mint Szabó Magda, Mándy Iván, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő. A mesét kiadták, abból meg lehetett élni. Csehszlovákiában a krimiirodalom jelentett hasonló menedéket a legjobb ottani alkotóknak. Azért olyan jók az akkori csehszlovák bűnügyi regények. De a magyar gyerekek jobban jártak.

Életrajza szerint a Néphadsereg lapjának is munkatársa volt. Renitens múltjával hogy jött ez össze?

Akkori életem jellemzője: hol állásban voltam, hol szabadúszóként próbáltam megélni. Legfényesebb pozícióm a Munkaügyi Minisztériumban volt, ahol főelőadói címen kaptam fizetést. Valójában a minisztérium belső lapjánál dolgoztam újságíróként másodmagammal. A másik munkatárs maga volt a főszerkesztő, egy jó barátom, aki elintézte nekem a lehetőséget. Pünkösdi királyság volt, mert fél év után kiderült: nemigen jövünk ki egymással, már nem a barátom és én, hanem én és a minisztérium. Baráti segítséggel kerültem aztán a Néphadsereg lapjához is, amely a honvédelmi tárca égisze alatt készült, de amúgy az utcán árultak. Nekem a kulturális rovat munkatársaként katonaverseket kellett gyűjtenem, illetve biztattam a barátaimat, hogy írjanak olyan verseket, amelyben legalább a „katona” szó szerepel, vagy a „sereg” – mert azért lehet pénzt kapni.

A pártba soha nem akarták berántani?

Nem, viszont a Néphadsereg lapjánál próbáltak rám egyenruhát adni, mert ott rajtam kívül mindenki katonaruhában járt. Ám azzal hárítottam el a lehetőséget: én őrvezetőként szereltem le, itt viszont még a portás is főtörzsőrmester, nem tudnék dolgozni, ha egész nap tisztelegnem kellene.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mikor szerezte egyáltalán a tisztesi rangot?

Még az egyetem alatt. A már említett honvédelmi oktatás a katonai tanszéken zajlott, amely akkoriban minden felsőoktatási intézménynek része volt. Télen az elméleti tárgyakból kellett vizsgázni, nyáron pedig elvitték a hallgatókat egy egy hónapos gyakorlati kiképzésre. Nekem valaki megsúgta másodévben: bukjak meg az elméleti vizsgán. Meg is tettem, így én őrvezetőként kerültem ki az utolsó táborból '56 nyarán. A többiek alhadnagyként, hadnagyként, és még vagy húsz évig járhattak továbbképzésre, amíg őrnagyot csináltak belőlük. Bodrogi Gyula, Süsü későbbi hangja, biztos nem fog megharagudni, ha elárulom: ő is megúszta a dolgot a korosztályunkból. Ő a Színművészeti Főiskola keretein belül katonáskodott, de egy nyári gyakorlaton közös laktanyában voltunk beosztva. Gyuszit hajnali őrségre rendelték, és reggel kiszúrta, hogy a tiszti szállás ablaka mögött csinosítják magukat a tisztek feleségei. Letette a dobtáras géppisztolyát a sarokba, kezdett integetni a nőknek. Azok fölhívták az őrjáratot, akik Gyuszi mögé settenkedtek, elvették a fegyverét, majd bevágták a fogdába. Utóbb lefokozták, belőle így nem lett őrnagy.

A Néphadsereg lapjától került át a Magyar Televízió ifjúsági osztályára szerkesztőnek. A váltás hátterében ismét egy barát?

Fülöp Jánosnak hívták, aki felajánlotta: cseréljünk állást, neki tetszik, amit csinálok, nekem meg műveim kapcsán több közöm lehet a gyerekekhez, mint a katonákhoz. Mondtam, ha elintézi, mehet a dolog. A főnököm díszegyenruhában ment át az ő főnökéhez, mikor visszajött, mondta, hogy minden rendben. A televíziónál jól éreztem magam, akkoriban már nem voltak anyagi problémáim.

De néhány év után onnan is továbbállt.

Megjelent az első bábsorozatom a képernyőn, a Mirr-Murr, a kandúr. De nem tartottam etikusnak, hogy szerkesztőként továbbra is elfogadjam a saját írásaimat, márpedig újabbakra is volt igény. Úgyhogy eljöttem. Sokakat meglepett a dolog, de én nem bántam meg. Kortárs költőbarátaim műfordítással próbáltak kitörni a nyomorból. Én is próbálkoztam vele, de elsősorban rémes szocialista művek jutottak csak ránk, eszem ágában nem volt azt csinálni. Úgyhogy a tévétől való távozás után indult meg igazán a gyerekírói karrierem. Szépen meg lehetett élni belőle, pláne, miután filmek, tévéjátékok is készültek az írásaimból.

Csukás István Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze, mesejátéka, a Gombóc Artúr, a nagy utazó századik előadása utáni ünnepségen a budapesti JátékszínbenForrás: MTI/Mónus Márton

Az ismertséget is élvezi?

A verseskötetek már akkor is csupán két-három ezer példányban fogytak. A meséim, a belőlük készült feldolgozások milliós közönséget jelentenek. Ennek persze, hogy örül az ember. Hozzáteszem: soha nem vettem félvállról, amit a gyerekeknek írtam. Ugyanakkor a versírást sem hagytam abba. Valójában két szárnyam van: az egyik a vers, a másik a mese – és szépen repülök.

Verseskötetéből is kiderül: három házassága volt. A harmadik csaknem negyven évig tartott.

Tavaly vesztettem el a feleségemet, nem volt könnyű feldolgozni, de a munka ebben is segít. Ami általában a házasságot illeti, tömören annyit mondhatok: ami nem megy, azt jobb nem erőltetni. Ami meg megy, az eltart negyven évig is. Néha belegondolok: jobb, hogy előző házasságaimból nem lett gyerekem, sok hányattatásban lett volna részük. Az utolsó házasságom pedig későn indult, együtt döntöttünk arról, hogy nem lesz közös gyermekünk. A szeretetünket megoszthattuk három keresztgyerekünkkel, két fiúval és egy lánnyal. Lassan már nekik is gyermekeik lesznek, akiket unokáknak tekinthetek. És persze van még millió gyermek, akiket az írásaim kapcsán érezhetek közel magamhoz.

Előző
Következő