Forradalmárok, ávósok és A Nagy Ho-ho-ho-horgász

2019.02.03. 09:42

Kik tanyáztak ott?

Többek között Déry Tibor, Juhász Ferenc, Nagy László, Mándy Iván, Abody Béla, Zelk Zoltán. Ha Pesten volt, akkor Ottlik Géza is lejárt oda. Fiatalok közül ketten voltunk Csurka Istvánnal, mi ültünk az asztal végén. Vas Istvánnak is az volt a törzshelye, aki az első alkalmak egyikén elkezdte nézni a szemeimet, ami idegesített, kérdeztem: „Mit nézel, Pista bácsi?” Őt az idegesíthette, hogy Pista bácsinak szólítom, negyvenéves, ha lehetett. De csak annyit felelt: „Várjál, írtam rólad hexameterben egy verset, mondom mindjárt.” Már kezdett is bele: „Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól.” Majd leestem a székről, így kell egy ifjú költőt fogadni. Nagyszerű társaság volt. Déry Tibor mondta egyszer: „Ha velem kezet fogsz, az csak három kézfogásnyira van Jókai Mórétól.” Igaza volt, hiszen ő még kezet foghatott Mikszáth Kálmánnal, aki pedig Jókai Mórral. A Hungária írótársasága befogadott, az volt az egyetemem, formáltak, hatottak rám a történeteikkel, gondolkodásukkal. Önbizalmat és erőt adtak ahhoz is, hogy ép ésszel vészeljem át azokat a helyzeteket, amelyeket 1956-ban, illetve még inkább 1957-ben megéltem.

Tény, hogy akkoriban „professzorai” egy része egyszer csak a Hungária Kávéház világától meglehetősen eltérő miliőbe került.

Déry Tibor, Zelk Zoltán börtönbe. Én pedig otthagytam egyetemet, kollégiumot, mert nem akartam, hogy elkapjanak.

Miért kapták volna el?

Találtak volna indokot. Az egyetemen kötelező volt részt venni a katonai ismeretek oktatásán, így automatikusan sorozott be a forradalom kitörése után megalakuló Nemzetőrség. Hozzáteszem: néhány diáktársamtól eltérően többségünk nem vett részt a harcokban. Voltak, akik jobban értettek hozzá: a kommunisták börtöneiből kiszabadult katonatisztek és a forradalmárokhoz átállt katonák. Ám a forradalom leverése után a visszatérő ÁVH-sokat rettenetes, esztelen bosszúvágy fűtötte. A kollégiumba is rendszeresen kijártak, fegyvert kerestek, pedig már egy szál sem volt ott. Amikor egy razzián a megveszett fickók elkezdték pofozni az egyik jogászhallgatót, a fiúnál elszakadt a cérna, és azt üvöltötte a képükbe: „Belőlünk bírók, ügyészek, ügyvédek, rendőrök lesznek! Mit akarnak maguk tőlünk, hülye nyomozók!?” Akkor kapott még párat, mi meg utána elhatároztuk: elmegyünk a kollégiumból, mert előbb-utóbb hoznak majd magukkal olyan fegyvert, amit mindjárt meg is találnak. És akkor nekünk annyi.

Mihez kezdett?

Nyomorogtam, bujkáltam. Nem volt munkahely a személyimben, ami önmagában elég volt ahhoz, hogy elvigyenek egy igazoltatás során. De ha nem is teszik, minimum kitiltanak Budapestről. Persze, mindig akadnak jó emberek is. A rádió irodalmi osztályán nemcsak filléres munkákra kaptunk lehetőséget, hanem idővel még gépelt igazolást is adtak, hogy a rádiónak dolgozunk. Akkoriban olyan sok albérletben laktam szerte a városban – biztonságosabb volt cikázni –, hogy évtizedekkel később meg is említettem Budapest főpolgármesterének, Tarlós Istvánnak: nem lesz egyszerű a dolguk az emléktáblámmal, mert szinte minden fővárosi kerületben laktam már. Ő erre azt javasolta: „Nem kell meghalni.”

A bujkálás, nyomorgás korszaka miként ért véget?

Akik szabadlábon maradtak az asztaltársaságból, azok az ötvenes évek végén kezdtek újra összeverődni a Hungáriában. Kellér Bandi akkoriban állapította meg, hogy három csoportja van a magyar íróknak, újságíróknak: az egyik állásban, a másik állás nélkül, a harmadik börtönben – és ezek cserélődnek. Abban az időszakban jutott eszébe a hungáriás asztaltársaság egyik tagjának, Kormos Istvánnak, az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőjének, hogy nyomorgás helyett kezdjek meseírásba. Tiltakoztam, de végül kipréselte belőlem az első mesét. Azt is mondta: Weöres Sándor után már nem érdemes verset írni, de persze anyagi okokból sem. Akkor a homlokára csapott, és megkérdezte: „Találkoztál már Weöressel?” Nem találkoztam, hiszen akkoriban nem járt sehová. Kormos azt mondta, hogy feltétlenül keressem fel.

Rácsörgött?

Felsétáltam hozzá a Rózsadomb tetejére, ahol a kis lakásukban nyomorogtak feleségével, Károlyi Amyvel. Szép, nyári nap volt, buszjegyre nem futotta, s míg baktattam a dombra, kitaláltam egy verset. Weöres nyitott ajtót, kérdezte, mi járatban? Mondtam, hogy ki vagyok, és hogy útközben írtam fejben egy rövid verset. Kért, hogy mondjam el, megtettem. Közben a felsége kikiabált: „Ki az?” Weöres azt felelte: „Egy fiatal költő.” Amy: „Tehetséges?” Weöres: „Igen, az.” Amy: „Akkor miért nem jöttök be?” Így kezdődött a barátságunk. Rengeteget tanultam tőle. Kevesen tudják, de a gyerekverseit nem elsősorban gyerekeknek írta, azok valójában ritmustanulmányok. Amit én a ritmusról tudok, azt tőle tudom. Mindemellett, bár tényleg nyomorogtak, Weöres ahol tudott, segített, még pénzzel is.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Önt is támogatta?

Ő volt Kodály Zoltán első számú szövegírója, illetve Kodály is megzenésítette Weöres verseit. Kodály akkoriban már világhírű művész volt, túl a hetvenötödik életévén, de elhatározta, hogy csinál az óvodásoknak egy dalosfüzetet, mert nincs nekik elég énekelnivalójuk a maguk kicsi hangterjedelméhez. Weöres írta a szöveget, Kodály rigorózus utasításai szerint, hogy például magas hanghoz magas hangzó kerüljön a szövegbe, mélyhez mély. Volt, hogy Weöres ráunt néha a dologra, akkor engem kért meg, hogy fejezzem be. A Kisemberek dalai című kiadványon végül az én nevem is ott szerepelt Weöres és Kodályé mellett. Már az óriási dolog volt. Ráadásul Kodály, aki az országban egyedüliként, kapitalista szisztéma szerint százalékot kapott műveinek eladott példányai után, a füzet jövedelmét egészében nekünk ajándékozta. Egy évig megéltem belőle.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mikor került először rendes állásba?

Képzőművészek alapították meg 1960-ban a Fiatal Művészek Klubját egy elhagyott Andrássy úti villában. Őket nem sújtották annyira '56 következményei, a Képzőművészeti Szövetség is megmaradt, bár onnan is rugdostak ki utóbb embereket. Az Írószövetséget feloszlatták, nekünk az Irodalmi Alap jelentette akkor a szervezeti hátteret. Az a lényeg, hogy egy barátom tanácsára kezdtem eljárni minden este a Fiatal Művészek Klubjába, ahol éjfélig lehetett beszélgetni, melegedni, és nem kellett fogyasztani. A barátomat Soós Zoltánnak hívták, őt kérték fel elsőként igazgatónak a Fiatal Művészek Klubjában. Csakhogy igazi, vad proletár költő volt, ennek ellenére – vagy éppen ezért – egy év után kirúgták. Akkor egyik este odajött hozzám egy szobrász, és azt mondta: „Látom, te minden este itt vagy, nem akarsz igazgató lenni?” Kérdeztem: „Adtok fizetést?” Mondta, adnak, mire azt feleltem, hogy akkor akarok igazgató lenni. Az nagyszerű időszak volt, akkoriban barátkoztam össze jó néhány fiatal szobrásszal, festőművésszel, színészekkel, balettművészekkel. Eleinte nem is nagyon felügyelt minket senki, úgyhogy vérszemet kapva nagyszerű programokat csináltunk. Rábeszéltük például Kassák Lajost – aki rosszban volt Kádárral, a Kossuth-díjat sem fogadta el, mogorván és visszahúzódva élt –, hogy adja oda a rajzait, csinálunk belőle kiállítást. Egész Budapest attól visszhangzott, az utcán állt a sor. A kiváló helyi programok mellett persze az országot is bejártuk a szervezésünkben tartott író-olvasó, illetve művésztalálkozókkal.

Meddig tartott a jó világ?

Amíg az egyik festő ki nem találta, hogy szervezzünk beszélgetéseket a párt különböző szervezeteinek kultúrpotentátjaival. Én nem nagyon lelkesedtem, mert tudtam, hogy ebből előbb-utóbb balhé lesz. Úgy is lett, bár egy ideig működött a dolog. Voltak, akik élvezték, hogy fiatalok között lehetnek, s olykor még értelmes dolgok is kiszaladtak a szájukon. Hanem aztán meghívtuk a Központi Bizottság akkori titkárát, Nemes Dezsőt, aki mindamellett felügyelte a KB Külügyi Osztályát, a Központi Ellenőrző Bizottságot, a Párttörténeti Intézetet, a Társadalmi Szemle szerkesztőségét, a baranyai, somogyi, tolnai és zalai pártbizottságokat, valamint tagja volt a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának. Már az gyanús volt, hogy érkezése előtt egy órával tucatnyi bőrkabátos sorakozott fel az ajtóknál, meg a falak mentén. Amikor megjött, változtatott a menetrenden. Addig mi kérdezősködtünk, de Nemes elvtárs maga kezdett faggatózni mindenféle hülyeségről, mi meg nem válaszoltunk. Végül egy zeneszerző feltette a kardinális kérdést: az ugyan rendben van, hogy kiengedték Déryéket a börtönből, de mi lesz a sok egyetemistával, akik még mindig ott senyvednek? Nemes elvtársnak erre paprikavörös lett a feje, üvöltve kérdezte a zeneszerzőt: „Hogy hívják!?” Az visszakérdezett: „Magát hogy hívják?” Én meg indultam is összeszedni a motyómat.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Lemondott, vagy kirúgták?

Behívtak a kerületi KISZ Központba, mert az felügyelt minden kerületi ifjúsági szervezetet. Kérdezték: tudom-e, hogy nagy bajban vagyok? Ám végül rendesek voltak, közös megegyezéssel bontották fel a szerződésemet. Nagy mázli, hiszen utóbb megtudtam: Nemes elvtárs azzal robogott vissza a Központi Bizottságba, hogy Petőfi-kör alakul a Fiatal Művészek klubjában, oda kellene figyelnie erre a rendőrségnek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!