Gryllus Dániel: Ezekért nagyon jó muzsikálni

2019.01.26. 21:28

Soha nem akart verseket írni, mégis már 50 éve hivatásszerűen foglalkozik velük. A szokásos forgatókönyv szerint csak hobbiként, az egyetem mellett indult a zenélés, de a diploma megszerzéséig már hivatássá változott. Hiába kedvelte meg őket nagyon hamar az ország, a lemezkiadás nekik sem ment valami könnyen. A Kaláka első lemeze csak 8 évvel az indulás után, 1977-ben tudott megjelenni. Az együttesnek elévülhetetlen érdemei vannak többek közt abban, hogy évtizedek óta rengeteg gyerek az ő zenéjükön keresztül találkozik először a versekkel. Az idén 50 éves Kaláka vezetője, Gryllus Dániel beszélt a kezdetekről, nehézségekről és könnyebbségekről, valamint arról, hogyan konzervál a muzsika. Interjú.

Milyen zenéket hallgatott a Kaláka indulása, tehát 1969 környékén?

Leginkább klasszikus zenét. Ugye mi Kodály-rendszerű általános iskolába jártunk, tanultunk népdalokat, zenetörténet is az alapok szintjén. Bach zenéjét például mindig is nagyon szerettem. Azt azért nem mondom, hogy gimnazista koromban nem hallgattam Beatlest vagy Illést, de amit direkt hallgattunk, az inkább komolyzene volt.

Ezek szerint annyira nem érintette meg a beatzene, hogy felmerüljön egy ilyen zenekar alapítása?

Csak annyira, hogy mi is az a generáció vagyunk, nem is voltunk intaktak, de mondjuk, én soha sem gondoltam arra, hogy beatzenekart csináljak. Más kérdés, hogy a Kalákára se nagyon gondoltam, hanem egyszer csak jött az ötlet. Egyébként akkoriban én muzsikáltam egy reneszánsz és barokk zenét játszó együttesben, közben pedig nagyon szerettem a Tolcsvay Klubot a Bem rakparton, ahol fiatal együttesek mutatkoztak be. Többek között ez adott lökést a Kalákához. Mikó Pista barátommal ugyanabba az ének-zenei általános iskolába jártunk, korábban is muzsikáltunk együtt, és tudtam, hogy ő már játssza a versekre írott dalait.

Akkor lehet mondani, hogy a klasszikus zene mellett verseket is falt akkoriban?

Mindig szerettem a verseket. Általános iskolás koromban egyidőben Tóth Árpád volt a kedvencem, aztán volt korszak, amikor József Attila. De ez nem jelenti azt, hogy csak őket olvastam volna. Verset manapság is szeretek olvasni, majdhogynem jobban, mint prózát.

Gryllus Dániel, a jövőre 50 éves Kaláka együttes Kossuth-díjas vezetőjeFotó: Polyák Attila - Origo

Az nem merült fel soha, hogy elemelkedjenek a nagy nevektől, a klasszikusoktól, és maguk írjanak, vagy másokkal írassanak maguknak szövegeket a zenéhez?

Nem. Én például soha nem írtam verset, de Vilmos öcsém később már írt gyerekdalokat. Ezek gyakran tematikus dalszövegek voltak a saját dallamaira. Egyébként olyan volt, hogy például színházi betétdalra felkérésként írt nekünk valaki. A mai költők közül például Lackfi Jánossal nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Nyilván előfordult már olyan, hogy szólt, vagy mi mondtunk valamit, ami kapcsán írt verset, amit aztán mi elénekeltünk. De ott van például Kányádi Sándor, aki nyilván nem nekünk írt verset, de sokszor ő ajánlott nekünk a verseiből olyanokat, amelyekről azt gondolta, hogy jól állnának nekünk, vagy bármi másért jó lenne, ha bekerülnének a repertoárba. Gyakran voltak ilyen ajánlásai, és ezeknek a tanácsoknak nagyon sokat köszönhetünk.

Mit gondol, ha annak idején, 1969-ben nem futnak össze Mikó Istvánnal az 5-ös buszon, akkor lehet, hogy most nem ülünk itt a Kalákáról beszélgetve?

Tényleg az 5-ös buszon találkoztunk? [nevet]

Én úgy tudom...

Lehetséges. Neki már volt ilyen jellegű kezdeményezése, és oda engem is hívott zenélni. És már nem is tudom, pontosan hogy volt, mert a régi időkbe vész, de amikor elhatároztam, hogy alapítsunk együttest, akkor felhívtam, hogy gyere, és üljünk le, beszéljük meg. Legalábbis én így emlékszem. [nevet]

Akkor nem is a buszos találkozás volt a lényeg, hanem érlelődött ez már korábban?

Igen, amit már említettem, a Tolcsvay Klubban való bemutatkozás valahogy érdekelt engem. Persze egyáltalán nem hosszú távra terveztük ezt, nem 50 évre, de még csak 10-re sem. Semennyire. Nem volt se marketingstratégiánk, se semmink. Elkezdtünk énekelni, aztán kiderült, hogy sokan örülnek neki, és elindult a dolog. Csengett a telefon, hívtak sokfelé. Elindult a dolog. Akkor ugye még nem volt internet vagy ilyesmi.

Meg telefon se nagyon...

Hát telefon is alig. De nekünk éppen volt, és hamar ki is derült a telefonszámunk, és elkezdtek minket hívni egyetemekről, művelődési házakból, aztán televízióból is. Szóval kézről kézre adták az információt, hogy van Kaláka.

A Kaláka a Magyar Rádió egyik stúdiójában 1973-ban: Gryllus Vilmos, Mikó István, Radványi Balázs és Gryllus DánielForrás: Fortepan / Szalay Zoltán

És milyen volt a bemutatkozás a Tolcsvay Klubban? A színpadi szereplés könnyen ment, vagy volt azért komolyabb izgalom előtte?

Persze, hát mindenki izgul, ami teljesen rendben is van. Ahogy például az első vizsgán is, az egyetemen.

És mit szóltak a szülők ehhez a zenélősdihez?

Azt hiszem, hogy tetszett nekik, de ők ezt sokáig abszolút hobbiként kezelték, és persze én sem gondoltam volna, hogy ez átmegy hivatásba. Éppen ezért teljesen evidens volt, hogy el kell végeznünk a Műegyetemet. És nemcsak azért, mert sok mérnök volt a felmenőink között, hanem egyszerűen végig kellett csinálni. Másodéves voltam, amikor elindult a Kaláka, és akkor még egész jó tanuló voltam. Aztán ahogy csökkentek az előadás- és gyakorlatlátogatásaim, úgy mentek szépen lefelé a jegyeim is. Ha jól emlékszem, négy UV-val megúsztam az egyetemet. Soha nem ismételtem, és hála istennek, nagyon drága osztálytársaim voltak, akik a válságos pillanatokban mindig segítettek. [nevet] Volt olyan, hogy itt nálunk hajnalban tizenegyen rajzoltak. Néha Vilmos építész szakos hallgató barátai is beszálltak sraffozni. Viszont soha nem dolgoztam a végzett, statikusi szakmámban.

És ez mikor dőlt el végérvényesen?

Körülbelül 1975-ben. Kicsit halogattam a diplomát, de aztán '75 környékén már tudtam, hogy nincs visszaút.

Akkor néhány évig úgy volt, hogy a Dániel mérnök lesz, és mellette zenél is. Aztán mire meglett a diploma, kiderült, hogy a szakmából semmi nem lesz. A diploma megszerzéséig tartó „altatás” elég volt ahhoz, hogy ebbe könnyen beletörődjenek otthon?

Igen. Addigra mi már többször voltunk külföldön is, először 1971-ben. Szóval mire én diplomás lettem, mi már jártunk Németországban, Ausztriában, Finnországban, a Szovjetunióban, és rengeteg rádió- és nagyon sok tévéfelvételünk is volt már. Az egyetemi professzoraim ekkor már örömmel nyugtázták, hogy még eljövök vizsgázni, egyszóval ők is drukkoltak nekünk. Bár volt, aki megjegyezte, hogy „aki József Attila-verset énekel, az kicsit jobban is tudhatná a vizsgaanyagot”. [nevet]

A zenészi, de leginkább előadói beérésük mennyi időbe telt. Mondjuk, a Tolcsvay Klubban lévő első fellépés után mikor tudták azt mondani, hogy ezt már nem nagyon tudnánk jobban csinálni?

Oh, az elején még nagyon spontán volt ez. Egyáltalán nem volt tudatos a dalok építkezése és a repertoár sem. Tulajdonképpen menet közben lettünk erre alkalmasak. Fontos állomás volt, mikor 1971-ben kaptunk egy felkérést a Radnóti Színház elődjétől, az Irodalmi Színpadtól, hogy írjunk zenét Váci Mihály-versekre. Ott ismertem meg a feleségemet, aki az előadás fiatal rendezője volt, és később foglalkozott velünk szakmai szempontból is. Aztán sokat köszönhetünk a színpadi gyakorlatnak is. Viszonylag hamar ráéreztünk arra is, hogy hogyan nyúljunk egy vershez. Ráéreztünk a mozgásra, a beosztásra, és arra is, hogy ki mit énekeljen, kinek mi áll jól. Annak idején, a '70-es években Latinovits Zoltánnak volt egy ilyen tétele, hogy „a vers is színház, ahol a költő a szerep”. És valahogy mi is így voltunk ezzel. Nem véletlen, hogy a mai napig is verskoncertnek nevezünk sok fellépést. Mindennek az alapja a mondandó, és az a forma, amit a költő adott neki. Mindig azt próbáljuk szolgálni, és ha jól sikerül egy nóta, akkor abból általában az derül ki, hogy miről szól a vers. Nagyon sokszor hall az ember olyan dalokat, ahol a szöveg csak ürügynek tűnik. Stimmel a szótagszám, de valahogy a mondathangsúlyok nem jók, nem tologatja jobbra-balra őket az előadó, pedig azokkal kell foglalkozni. Nem lehet skandálva énekelni.

A Kaláka egykori és jelenlegi tagjai a jubileumi évaduk bejelentésén: Huzella Péter, aki 1975-től 1995-ig játszott az együttessel; Major Gábor, aki az utóbbi években rendszeresen besegít a Kalákának, főleg az adventi időszakban; Becze Gábor; Radványi Balázs; Gryllus Dániel; Gryllus Vilmos. Az egyik alapító, de már nem aktív tag Mikó István azért nincs a képen, mert idő előtt el kellett mennie próbáraFotó: Mudra László - Origo

Ha már a zenecsinálás szóba került, kíváncsi volnék, miért maradt ki az életéből a konzervatórium, vagy akár később a Zeneakadémia? Fel sem merült ez a vonal?

De, felmerült. Én például elég jól klarinétoztam általános iskolás koromban, bármennyire hihetetlennek tűnik is a mai teljesítményem mellett. [nevet] Azóta ugye furulyás lettem, de akkor még szó volt arról, hogy esetleg konziba megyek a gimnázium helyett. Hívtak is, de a szüleim azt mondták, hogy jobb lenne egy általános műveltséget adó gimnázium. A főállású zenészség akkor persze fel sem merült, és egyszerűen nem volt perspektívája annak, hogy én ilyen formán előadóművész legyek. És nem is lázadoztam ez ellen, egyáltalán nem volt bennem, hogy fú, én pódiumra akarok állni.

És mit adhatott volna egy konzervatórium és esetleg Zeneakadémia? Vagy egyáltalán adhatott volna valamit a Kalákának, ha Vilmossal együtt elvégzik ezeket?

Édesanyám 95 éves, és amikor egy gyógyszer hatásáról kérdezem, mindig azt mondja, hogy „nincsen kettő belőlem, így nem tudom kipróbálni azt, hogy az egyik beveszi, a másik nem”. Nem tudok visszamenni és újból kezdeni még gondolatkísérletnek sem. De azt hiszem, hogy az értelmiségivé válás folyamatában mindenképpen jó, ha van egy diploma. Nem is maga a diploma ténye, hanem az, ahogy az ember végigmegy azon a processzuson, amit egy egyetem elvégzése jelent. Mindegy, melyiké. Lényeg, hogy vizsgázni, szelektálni tud, megtanul beszélni valamiről, ki tudja venni ezer oldal lényegét. Ezek mind olyanok, amiket szerintem nehéz lenne megcsinálni egyetem nélkül. Nem lehetetlen, csak nehéz.

„Arany Jánosba meg József Attilába nem nagyon lehetett belekötni”Fotó: Polyák Attila - Origo

Az első lemezük viszonylag későn jelent meg, pedig az ember azt gondolná, hogy egy Kalákának feleannyit nem kellett kilincselnie és küzdenie a megjelenésért, mint például egy rockzenekarnak. Azt gondolnám, hogy politikailag kikezdhetetlen volt az együttes.

Kellett nekünk is kilincselnünk. Szerintem a Hanglemezgyár kicsit állam az államban volt. Mert Arany Jánosba meg József Attilába nem nagyon lehetett belekötni. Bár amikor az első lemezünk megjelent, akkor éppen a késői József Attila-verseket vetették le róla.

Az volt az a három, ami végül nem került fel?

Igen, a Tudod, hogy nincs bocsánat, az Azt mondják és a Reménytelenül. És egyáltalán nem biztos, hogy politikai koncepció volt mögötte. Mert ugyanabban az időben volt egy sanzonest a rádióban, ahol Weöres Sándortól Az éjszaka csodái-t is előadtuk, ami egyébként felkerült a lemezre, de ott például azt mondták, hogy inkább József Attilát énekeljünk. Szerintem a Hungarotonnál az ő magán gusztusuk alapján dőlt ez el a dolog a mi esetünkben. Szóval az alapján, hogy tetszett-e nekik a pofázmányunk vagy nem. Nem hiszem, hogy ebben olyan nagy ráhatás lett volna bárki részéről. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem, hisz mi akkor már állami ifjúsági nívódíjat kaptunk, meg VIT-díjasok voltunk. Az egésznek inkább strukturális okai lehettek. Akkor a Hungarotonnál a Pepita volt a könnyűzenei részleg, a másik pedig a komolyzenei. És ebben igazából sem a népzenének, sem a mi köztes műfajunknak nem volt nagyon helye. Az első lemezünket például óriási bukásnak deklarálta az akkori könnyűzenei szekció.

Mennyit adtak el belőle?

Körülbelül 30 ezret. Akkor ugye a popzenei előadóknak nagyobb példányszámuk volt, import sem volt igazán, egyszóval azokat lehetett megvenni. Aztán 1980-ban megalakult a lemezgyár irodalmi szekciója Tóth Attila vezetésével, és onnantól kezdve sokkal jobb helyzetben voltunk. Ugyanis nem volt nehéz olyan lemezek között nagy példányszámot elérni, amiken valaki verset mond. Akkor aztán jöttek sorban a lemezeink, Az én koromban, a holland költők verseivel az Oda s vissza és így tovább. Akkor nagyon sokat dolgoztunk, és ez tartott mondjuk, a rendszerváltásig.

És akkor jött a Gryllus Kiadó...

Igen, akkor megcsináltam a kiadót, ahol a Pál apostol – Dalok Pál levelei szerint című szólólemezem volt az első kiadvány. És én igazából csak arra gondoltam, hogy a Kaláka és a magam lemezeit fogom kiadni.

„Lehet, hogy néha én is többet adok ki, mint amennyit kellene”Fotó: Polyák Attila - Origo

Én egész sokat turkálok hanglemezek között, és nagyon ritkán futok bele Kaláka-lemezbe. Ami azt jelentheti, hogy az emberek nem nagyon adnak túl rajta.

Remélhetőleg. És ehhez kapcsolódva van egy jó történetem. Idén tavasszal játszottunk Honoluluban, és valaki elhozott oda egy régi bakelitlemezt dedikáltatni. Azért az nem semmi.

És az első Kaláka-lemez ki nem adásakor mi volt az indok a Hungarotonnál? Mondtak egyáltalán valamit?

Nem. Csak visszadobták. Amikor valaki monopolhelyzetben van, nem köteles indokolni a döntését. Nem akarom magamat áldozatnak feltüntetni, mert nem voltam az, de mikor előálltunk valamivel, akkor abba mindig olyan nehezen mentek bele. Ilyen volt az is, mikor Kányádi Sándor bácsi ajánlására előjöttünk a Volt egyszer volt egy kis zsidó-val. Az ember hajlamos minden mögé valamit gondolni, pedig lehet, hogy egyszerűen úgy gondolták, hogy most valami más kell. És különben is miért kell ezeknek minden ötletét elfogadni?! Nem is kell. Én kiadóként ezt belátom. Bár lehet, hogy néha én is többet adok ki, mint amennyit kellene. [nevet]

Azért, mert annak idején olyan nehéz volt a Kalákának? Jótékonyságból?

Nem jótékonykodás ez. Egyszerűen örülök valaminek. És nem is nagyon akarom tudni, hogy melyik rentábilis, melyik nem. Nem e szerint mérem a muzsikus barátaimat. Minden lemeznek katalógusszámot kell adni, a Pál apostol című lemez a GLP001-es sorszámot kapta, és még kicsit mosolyogtam is rajta, hogy minek az a sok számjegy: 001... És most már 260-nál is többnél tartunk. Nyilván az én életemben elég lesz ez a három számjegy. Pedig akkor sem gondolkodtam másban, csak a Kaláka zenéiben és a sajátjaimban. Aztán mégis alakultak a dolgok. Emlékszem, Kobzos Kiss Tamás kazettája volt az első, ami nem saját muzsika volt. Aztán nagyon hamar jött Sebő Feri a kiadóhoz. Azóta pedig már vagy 10 lemezt adtunk ki vele. Ferenczi Gyuri még nála is termékenyebb, ő tizenötnél is többet csinált már.

Kattintson, az interjú a következő oldalon folytatódik! 

Előző
  • 1
  • 2
Következő