Miklósa Erika mesél sportsérülésről, aprófalvakról, a New York-i Metropolitanról, a Partitúráról, az életéről

2018.12.25. 13:01

A Kossuth-díjas koloratúrszoprán operaénekesnő a Virtuózok című vetélkedő zsűritagjaként, mentoraként is bizonyította: személyiségének egyik meghatározó pillére a lényéből sugárzó empátia. Miklósa Erika amellett, hogy fontos társadalmi ügyekben, civil kezdeményezésekben is gyakorta szerepet vállal, sportolói múltjához híven a székesfehérvári Alba Regia Atlétikai Klub elnökhelyettese. Mindezen túl a Duna Televízióban szeptemberben indult Partitúra című újabb televíziós műsorában a vidéket járva mutatja be az ország szélesebb nyilvánossága előtt rejtettebben létező zenei, illetve egyéb kulturális kincseinket, a művészetek fővároson túli művelőit, illetve a tematikához kapcsolódva működő, figyelemre méltó közösségeket. Az operaénekesnő az Origónak adott interjújában beszélt a műsor létrejöttéről, valamint pályafutása megidézése kapcsán szó esett egyebek közt egy sportsérülésről, a Szörnyellaként abszolvált konzervatóriumi évekről, a kalandos pályakezdésről az Operaház legfiatalabb magánénekeseként, a Metropolitan Operában elnyert szerződésről. S persze az anyaságról, amely mindent átsúlyoz, oldja a görcsöket, megszünteti a megfelelési kényszert.

Nagy összhangban vannak Batta András zenetörténésszel, a Partitúra társműsorvezetőjével. A műsor koncepciója „közös gyermek”?

Többszörös áttéttel. Kislányként nagyon szerettem Juhász Előd Zenebutik című műsorát, amely a nyolcvanas évek zenei történéseinek bemutatása mellett kínált egy tágabb zenetörténeti áttekintést is. Néhány éve eszembe jutott, hogy csinálhatnék valami hasonlót, ami tükrözné az érdeklődésemet: sokféle műfajra nyitott vagyok, érdekel, hogy miként mutatkoznak meg a kultúrában a kortársaim, vagy az ifjabb generációk. Az elképzelt műsornak még a címét is kitaláltam: Zenergia. Sok zene lett volna benne, kevesebb riportbetéttel. Vagyis régóta volt késztetésem egy Partitúrához hasonló műsorra. Aztán bekerültem a Virtuózok zsűrijébe, és miközben figyeltem a vetélkedőben az ország legkülönbözőbb részeiről jelentkező gyerekeket – jöttek Kisvárdáról, Nyúlról, bárhonnan –, rájöttem, hogy szinte nincs olyan zuga a hazának, ahol ne léptem volna már fel. Majdnem minden aspiránsnak fel tudtam idézni egy emléket, ismerőst a saját vidéke kapcsán.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

A Virtuózokban ugyancsak zsűritag Batta András gyakran ugratott: nagy mesemondó lehetek, hiszen nem létezik, hogy ennyi helyen megfordultam már. Tudja, hogy kiskunhalasiként magam is vidéki vagyok, ezért olykor még azzal is froclizott, hogy szerinte amúgy vidéken nincs is nagy élet, vagy túl sok inspiráció. Egyszer azt mondtam neki: elég a pimaszkodásból, de ha már ilyen merész, akkor legyen a társam egy olyan műsorban, amely majd szépen rácáfol az állításaira. Rábólintott, mire elmondtam neki a régi tervemet, kiegészítve azzal, hogy miközben bejárjuk az országot, azzal is fűszerezhetnénk a dolgot, hogy belevisszük a mi Virtuózokban kialakult baráti évődésünket. Ahogy formálódott a „forgatókönyv”, már azt is tudtam, hogy Novák Péternek kell rendeznie a sorozatot: korábbi együttműködéseink során kiderült, hogy ő pontosan érzi, érti az én forrongó lelkemet, misszionárius elszántságomat. Két mondatomból érti is, hogy milyen képi világot képzelek. Ezek tehát az előzményei a Partitúrának, amely végül az NKA támogatásával indulhatott el szeptemberben.

Milánó, Salzburg, London, New York – s még hosszan lehetne sorolni az operaszíntér nemzetközi központjait, amelyeken az elmúlt három évtizedben színpadra lépett. Mikor volt ideje a számtalan kisebb-nagyobb hazai pódiumon is közönség elé állni?

Az évi másfél, két hónap alatt, amit itthon töltöttem. Az arra az időszakra eső felkérésekből három-négy vidékit vállaltam, és egy nagyobbat Budapesten. A vidék kapcsán azt is komolyan vettem, ha egy kis falu lelkésze hívott meg. Gondoltam, miért ne lenne joguk meghallgatni engem mondjuk a bakonykútiak is, miközben félúton vagyok London és New York között.

Miközben Bakonykút aligha versenyezhet a Metropolitan gázsirendszerével.

Számomra az is természetes, hogy némileg más inspirációkkal, motivációkkal mondok igent egy kis hazai közösség megkeresésére. Említettem már a misszionárius elszántságot.

Hasonlóra bizonyára más hivatott művészek esetében is találni példát. De vajon a tévés műsorvezetés mennyire bevett gyakorlat a nemzetközi szintű operaénekesek között?

Semennyire. Persze arra sincs több példa, hogy bármely pályatársam egy atlétikai klub alelnökeként vállalna fellelőséget utánpótlás-atlétákért.

Aki kívülről figyeli az ön tizenkilenc évesen megkezdett pályafutását, az azt gondolja: minden szempontból kikezdhetetlen karakter, akit nem lehet nem szeretni. Magam is csak beszélgetésünkre készülve akadtam rá egy interjúra, amiből kiderül: az opera világában nem fogadta mindenki kitörő örömmel az érkezését. Az ön olvasatában miért nem?

Nem a személyiségem miatt, amit eleinte nem is ismertek. Amúgy nem voltam azért közutálat tárgya, igyekeztem is szerethető lenni, eleinte kicsit a kelleténél görcsösebben. Ám az opera, a komolyzene nagyon zárt világ. Csak most kezdi bontogatni, leporolni magát ez műfaj, amelyhez különben a Virtuózok is nagy segítség. De korábban ezek a szcénák nem nagyon bírták elviselni a magamfajta úttörőket, akik a világra való nyitott rácsodálkozással próbálnak fejlődni. Márpedig nekem az volt az ars poétikám, hogy más úton kell haladnom, mint annak, aki a Zeneakadémia elvégzése után kerül a pályára.

 

Miklósa Erika opera-énekesnőFotó: Polyák Attila - Origo

De hát ön is elvégezte.

Én a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végeztem. Tavaly, negyvenhét évesen. Részben dacból.

Milyen szakon?

Művész szakon, operaénekesként.

Gratulálok, jó, hogy már papírja is van a dologról. Önmagában apropó, hogy felidézzük a megelőző korszakokat. Édesapja futballbíró volt, édesanyja a kiskunhalasi tanács sportosztályának munkatársa, különböző versenyek szervezője. Ön hétpróbázott, serdülő gyerekként országos bajnok lett magasugrásban. Aztán egy sérülés miatt félbeszakadt az ígéretes sportolói jövő. Konkrétan mi történt?

Eleve kisebb sérülés után voltam, amikor a távolugrásnál elszúrtam a gyakorlatot. Túl sokat hezitáltam, a dobbantásnál leragadt a lábam: izomszakadás, kifordult térd. Nem műtöttek, de sokáig voltam gipszben, kaptam az injekciókat. Különös, hogy ugyan jól sikerült a fizikai rehabilitációm, mentálisan mégsem tudtam összekapni magam. A legérzékenyebb tinédzserkorban begipszelve kellett kezdenem a gimi következő osztályát. A sérülés után leromlott a tanulmányi eredményem, éltanulóból közepes lettem – matekból buktam is –, elveszett a hitem mindabban, ami korábban természetesnek tűnt: előbb olimpiai bajnok leszek, aztán gyerekekkel foglalkozom majd edzőként. Világfájdalmamban minden bajomat ráfogtam a sérülésemre, miközben az szépen rendbe jött.

Szülei próbálták pátyolgatni?

Apám konkrétan azt mondta: nagy önsajnálatomban biztos nem lesz belőlem semmi, de csak maradjak széthullva, ha nincs jobb ötletem. A sportmúltamra, versenyző hajlamaimra ez jobban hatott, mint a pátyolgatás. Kezdtem összeszedni magam, igaz, a matektanárt is lecserélték időközben.

Magára találása miként fordította a zenei pálya felé?

Egy barátnőm akkoriban szólt, hogy egy rendezvényszervező cég énekeseket keres esküvőkre, névadókra, egyéb ünnepségekre. Igazság szerint zeneiskolában kezdtem az általánost, nem is akartak elengedni onnan, csak a sport miatt mégis váltottam. Szóval némi gyakorlatom is volt, úgyhogy mentem a rendezvényszervező céghez. Jó kis zsebpénz volt. Azt persze nem tudom, miként alakul a sorsom, ha egy 1987-es novemberi szombaton nem betegszik le a cég összes többi énekese. Ám így történt, én pedig vállaltam, hogy ott is lenyomom a műsort, ahova más ment volna. Volt vagy hét-nyolc esküvő, az egyiken odajött hozzám Madai Lilla énektanár – Berdál Valéria, későbbi konzis tanárnőm egykori tanítványa –, és lényegében pályára állított.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Mit mondott konkrétan?

Az volt a varázsmondat: kislányom, ami a torkodban van, azzal te lehetnél a világ egyik legjobb Éjkirálynője. Utóbbi mibenlétéről még fogalmam sem volt, de az megfogott, hogy valamiben a világ egyik legjobbja lehetnék. Hiszen az olyasmi, mint az olimpia bajnokság. Sürgetve kérdeztem: „Mit kell ezért csinálnom?” Elmondta a lépcsőfokokat: mivel nincs általános zeneiskolai végzetségem, azt előbb magánúton elvégzem, majd jöhet a négyéves szegedi konzervatórium, utána főiskola Szegeden vagy Budapesten, végül a Zeneakadémia. Úgy kalkuláltam: nagyjából huszonnyolc évesen előénekelhetek az Operában, s ha sikerül, akkor előbb-utóbb talán a nemzetközi színpadokra is kikerülhetek, amelyeken majd bizonyíthatom, hogy én vagyok a világ egyik legjobb Éjkirálynője.

Nem csüggedt el?

Hajtott a versenyszellem. A gimi mellett három hónap alatt elvégeztem az általános zeneiskolát. 1988 májusában, mire elkezdődött az érettségi, már felvettek a Szegedi Konzervatóriumba, ahol két év alatt elvégeztem négy év anyagát.

Karinthyt idézve, olyan volt, mint Steinmetz a grófnő? Vagyis hipereminens, simulékony mintadiák?

Berdál Valéria csak úgy hívott: Szörnyella. Az énekhez csapott, általam unalmasnak és feleslegesnek ítélt tárgyakból is jelesre vizsgáztam, de nemigen látogattam az órákat, amelyeken azokat tanították. Inkább kijártam edzésre a szegedi kézilabdásokhoz, vagy az atlétikai pályára.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő